KULTer.hu - Az átváltozás mesterei
82323
post-template-default,single,single-post,postid-82323,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az átváltozás mesterei

The Growlers: City Club

A szeptember legvégén megjelent City Club 2016 egyik nagy talánya volt az alternatív rockzene berkein belül, a The Growlers viszont bőven megugrotta az elmúlt években felállított mércét, s az új album eddigi zenéjükhöz képest elég nagy volumenű változásokat is tartogat.

A „szörf rock”-szűz füleknek nem fog egy zenei tankönyvbe illő mintát mutatni a stílusról ez a lemez, inkább egy funkyval és gitárcentrikus indie-elemekkel megszórt hibrid masszát kaptunk a kaliforniai bandától. Elengedhetetlen információ az album készítésével kapcsolatban, hogy a City Club producere az a Julian Casablancas volt, aki a The Strokes frontembereként a kétezres évek elejétől az indie rock egyik emblematikus alakja. Casablancas annyira beleszeretett a The Growlers hangzásába, hogy beszállt az új lemezük munkálataiba, sőt, félreismerhetetlen nyomot hagyott az új dalokban.

Kezdésként a City Club teljesíti feladatát – megadja az alaphangulatot, új, feszesebb, funkysabb ritmusban szólal meg, mint a 2014-es Chinese Fountain bármelyik száma. Ezt követi az I’ll Be Around, talán a legjobban összerakott, legmonumentálisabb dal a lemezen. Több – zenész – ismerőssel is az az érzésünk támadt, mintha meghallgattuk volna a magyar Fran Palermo tavasszal megjelent lemezét, a szám pattogása és gitártémája totálisan őket idézi. Egyszerre funky, egyszerre rock and roll, a teljesen újdonságnak számító kórus beemelésével pedig egészen különlegesre sikerült az I’ll Be Around.

A Vacant Lot a borzasztó sötét, Bass Drum of Death-t idéző basszussal végigvezetett garázsrock szám. Nagyon el van találva a vámpírlakta vidéket idéző szintetizátor a refrénben, Brook Nielsen hangja pedig valahogy ehhez a hangulathoz is passzol.

A Night Ride a Vacant Lot vonalát viszi tovább a lemezen, hasonló stílusban szól, kicsit lazább tempóban, de talán annyival felejthetőbbre is sikerült. Mindenesetre a cím magáért beszél, bármelyik esti kocsis kanyargáshoz passzol, a nem létező autómban kötelező eleme a nem létező válogatáslemezemnek.

Elhelyezésén kívül ritmusát és stílusát tekintve is a Dope on a Rope választja ketté az albumot. Az egyik legkoszosabb garázsdal, nagyon táncolható gitártémával, de az egész lemezre jellemző funkys lüktetéssel.

A When You Were Made kilóg a többi szerzemény közül, sokkal inkább a két évvel ezelőtti Chinese Fountainon tudnám elképzelni. Az eddig hiányolt akusztikus gitár megérkezett, a melankolikus, simogatóan elégikus szöveg betalált, mindehhez szomorkás dallamok és visszafogott ritmusszekció társul az egész lemezt meghatározó szintetizátorral.

maxresdefault

A Rubber & Bone refrénjében ismét szóhoz jut a „kórus” három-három szótag erejéig, de ezen az egyszerűen nagyszerű, újító megoldáson kívül nem sok minden fogott meg a dalban, persze az elégikus szöveg még eléggé beleéghet az ember fülébe, ha kissé figyelmesebben hallgatja. Az utolsó pár sor garantáltan elveszi az életkedvem, akármikor hallgatom: „There’s humans, abandoned / Complying / Hard lines in their hopeless faces.”

Talán ezért következik utána a The Daisy Chain a maga pofátlanul aranyos szintibetétjével, hogy az utolsó számra ellaposodjon az eddig ígéretesen alakuló lemez. A World Unglued még hagyján, de a történetmesélős, nyelvi játékokat használó szöveg eddig sem jött be Brooks Nielsennek.

Ugyan az egész album hangzásvilága a The Strokes-t idézi, a Too Many Times volt az a pont, ahol én is túl soknak éreztem Julian Casablancas hatását. Nem vagyok benne biztos, lehet csak a túlzott torzítás miatt tűnt úgy, de mintha a refrént maga a 38 éves dalszerző-producer énekelte volna fel – akinek a Brooks Nielsenéhez nagyon hasonlító énekstílusa van, csak teljesen más hangszínnel. A dalvégi szintiszólónál szintén a „jóból is megárt a sok” érzése fogott el.

Az utolsó három számról röviden: hetekig hallgattam, de nem értem, hogy a Neverending Line, a Blood of a Mutt és a Speed Living miért került fel a lemezre és miért épp a végére. Keverednek a torzított garázsrock elemek a lírikus szövegekkel, dallamos gitártémák funkys basszusokkal, sőt, az utolsó számba valahogy egy szaxofonbetét is bekerült.

tumblr_nvphd6EWlC1u6yrpfo1_1280

Nem rossz ötlet a kísérletezés, sőt, szerintem nagyon is jól áll a The Growlersnek, ezt az album első felében szerencsésen demonstrálták, viszont a végére mintha kifogyott volna az erő a számokból, és olyan összképe lett a City Clubnak, mintha a ’80-as évek szintipopját egy garázsban, annak minden stíluselemével együtt próbálnák rekonstruálni.

A The Growlers egy hamisíthatatlanul kaliforniai banda. Szörfölnek, berúgnak, illegális tűzijátékkal felgyújtják a stúdiójukat, majd saját fesztivált szerveznek. Az eddigi munkásságuk ezt a világot jelenítette meg, és ugyan a City Club az eddigi legkomolyabb, legérettebb lemezük, személyes benyomásom az, hogy a tűéles hangzás és Julian Casablancas erőskezű produceri munkája nem áll annyira jól nekik. Tíz év alatt mindenesetre kiadtak hat lemezt, és az első kettőt leszámítva két teljesen ugyanolyan anyagot még nem alkottak, pont ez teszi őket a szcéna egyik legizgalmasabb formációjává.

The Growlers: City Club, Cult Records, 2016.

A borítófotó forrása a Buffablog.

Énekes András Előd

szerző: Énekes András Előd
honlap e-mail
Énekes András Előd 1993-ban született Egerben, a Keret Blog főszerkesztője. A Debreceni Egyetem magyar nyelv és irodalom alapszakán végzett, jelenleg az ELTE kommunikáció- és médiatudomány szakának mesterképzéses hallgatója. Főként a kortárs populáris zene és a sportmitológia érdekli.

KULTprogramok

<< 2017. Júl. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum