KULTer.hu - Egy egyszeri tanársegéd naplója
83030
post-template-default,single,single-post,postid-83030,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Egy egyszeri tanársegéd naplója

8. rész – Election Day

A történet minden helyszíne és szereplője, az elbeszélőt is beleértve, az írói fantáziaműködés szüleménye. Bármely hasonlóság valamely élő vagy elhunyt személlyel, netán helyszínnel, kizárólag a fatális véletlennek tulajdonítható.

  1. november 5., kedd, 17 óra 12 perc

Ma a szokásosnál gyorsabban pörgettem le az utolsó órámat, ami kár volt, mert egész termékeny vita kezdett kibontakozni a gyerekkönyvekről, elsősorban arról, hogy létezik-e egyáltalán még olyan tabu, amelyet nem dolgoztak föl a 2+-os korosztályi besorolású  csoportban – természetesen a prenatális időszakban. A tabudöntögető mondókáknak inkább a négy-öthónapos magzatok körében volt sokáig divatja, a kisebbeknél hosszú ideig a szubverzív zongorafutamokat javasolták csak, de az újabb elméletek szerint nem lehet elég korán kezdeni a felkészülést a születés traumájára. A hallgatókkal általában inkább a klasszikus gyerekirodalmat olvassuk (Lázár Ervin, Csukás István, Elekes Dóra), de mindig van egy-egy referátum a kísérleti irányvonalakról – legutóbb az ovis slammerekről beszélt valaki: a szájalás szabadsága másfél percben. (A gyerekek imádják.) Hamar lezártam tehát a vitát azzal, hogy legközelebb folytatjuk.

Siettem haza, hogy ne maradjak le az amerikai elnökválasztási közvetítésről. Igazán csak este 8-9 után indul be a dolog, miután bejöttek az első exit pollok, de mint a Super Bowlra, erre is jó rákészülni egy-két lazább sörrel. Nem is tudom, miért vonzanak annyira az efféle politikai műsorok, a médiafelülete annak a hatalmas színjátéknak, amely a demokratikus világban választások címén zajlik. [All our world is a stage, csipog be épp egy névtelen üzenet a smartphonomra.] Ezúttal ráadásul a közvetlen érintettség gyomoridegét is elkerülöm, hiszen mégiscsak Amerikáról van szó, ahol sosem jártam, nyilvánvalóan soha nem is fogok, ráadásul az utóbbi évek történései óta egyre csökken a világpolitikai és -gazdasági szerepe is (noha még nem mondható jelentéktelennek). Viszont a szórakoztató média közel hozza annyira a történetet, hogy innen a kis panelbéli albérletemből is megérezzem a tét illúzióját.

Az egész persze olyankor az igazi, ha a félidőben már kezd kiderülni, hogy nagyon nem úgy zajlik le a meccs, ahogyan azt az előzetes esélylatolgatásokkor elkönyvelték. Nézni a bevágott képeket a győztesnek kikiáltott, de épp hatalmas bukásra ítélt jelölt döglött bulijáról, ahogy a még pár órával ezelőtt is lelkes kampányrobotok mechanikusan pakolják el az életnagyságú bábukat és molinókat. A győztes újdonsült magabiztosságát, mint aki megnyerte a főnyereményt, és már övé a világ. A mérhető százalékpontnyi küszöböket elérő minor jelölteket, amint már délután négykor dicsőséges hadjáratról szónokolnak a vasutas művházak hangulatát idéző menzatermekben. De legfőképpen az ugyanannak az ellenkezőjét nagyjából változatlan érvekkel megmagyarázni igyekvő, hangjukat kereső szakértő arcok tanácstalanságában van valami felszabadító. Azt az érzést kelti a magamfajta cinikusban, hogy ha bohóckodás is az egész, de legalább nem előre lejátszott minden lap. Minél inkább váratlan az eredmény, annál nagyobb karneválja ez a demokráciának.

Hazafelé betértem a sarki szupermarketbe, felszerelkeztem egy üveg whiskyvel és egy zsugor Csíki ale-lel. Épp indiai hét volt, így bedobtam négy-öt doboz előre elkészített, mikrózható ételt is.

23 óra 45 perc

A whisky fele már elfogyott, így kellemesen bebódulva zártam rá a második adag tandoori csirkére a mikró ajtaját. Szeretem, ha csak langyos, majdnem hideg az étel, így egy sör gyors felnyitása után ki is kaptam, és visszaültem a CNN streamhez. Kezdtem álmosodni, eredmények pedig még sehol sem voltak. Válogatottan unalmas szakértői gárdát sikerült összegereblyézniük mára, az estémet csak a dögös latinó műsorvezető combjai mentették meg. [Nos rajta, ne vedd le bölcsességed szájkosarát. Csipogás.] Jobb híján egy régi Houellebecq-et vettem elő – egyáltalán nem bírom a fickót, és ezt igyekszem kéretlenül is hangoztatni, mégis, eddig mindent megvettem tőle, még a tavaly megjelent drámáit is. Különös volt úgy újraolvasni a Behódolást, hogy tudom, mi történt a valóságos Franciaországban az ő derűlátó víziója helyett.

Emlékszem, nyolc éve a haverokkal brahiból összehoztunk egy election partyt, elviekben Clintonnak drukkolva, de beszerveztünk néhány Trump-trollt is, hogy ne legyen unalmas a buli. Nem lett az, hála a felhalmozott gabonaszeszeknek, bár némileg megkeseredett a szánkban a whisky-kóla íze, ahogy a CNN közvetítésében a több tucatnyi elektorhátrányban lévő Clinton matematikai esélyeiről értekeztek kókadtan. Akkor még senki nem hitte volna, hogy rövid időn belül akkorát fordul a világ, hogy 2020-ban a demokrata jelölt is visszalép – Trump javára. Én akkor már a szüleim vidéki kanapéjáról söröztem végig az elnök nagyon simának tűnő újraválasztását. Vermonton és Utahon kívül minden államot vitt, de ami aggasztó volt, hogy egyiket sem nagy fölénnyel – a korábbi demokrata szavazók vagy otthon maradtak, vagy már mind a két éve elszakadt Kaliforegon Szabad Államban voltak, vagy a látszólag semmiből jövő John Reese-re szavaztak, akihez képest Trump viktoriánius finomságú társalgónak tűnik. Ezúttal Reese-nek sokkal gyengébb kihívója akadt.

  1. november 6., szerda, 7 óra 8 perc

Jellemző. Valamikor hajnali kettő körül simán bealudtam, kihagyva így a mérkőzés sava-borsát, a finálét. Ahogy reggel másnapos fejfájással küszködve felraktam a kőkorszakbeli kotyogómat, majd elkezdtem volna szkrollozni a hírportálokat, hogy megtudjam, mennyivel söpört az új president-elect, és mikor tartja üdvözlő beszédét, láttam, hogy megint jött két éjszakai levelem. A múltkori költői est óta valaki folyamatosan zaklat, a nap legváratlanabb pillanataiban kapok rövid üzeneteket, egyszer még a rozsdás postaládában egy nyomtatott, koszos papírlapot is találtam, Hű barátot nem lelél? szöveggel. Kizárólag nem túl ötletesen eltorzított Shakespeare-idézetek.

Olyan mélyen aludtam, hogy föl sem ébredtem a csipogásra. Az egyik éjjeli mail az állásvonaltól jött, a másik viszont ismét a névtelen fiókból. Egér, kígyó, bogár, mind esne rád! Öklendezni kezdtem, de nem a fél üveg whisky miatt.

Borítófotó: Wikimedia

Lapis József

szerző: Lapis József
honlap e-mail

Lapis József 1981-ben született Sárospatakon, jelenleg Debrecenben él. Kritikus, irodalomtörténész, a Prae és az Alföld folyóiratok szerkesztője, a FISZ Hortus Conclusus sorozatszerkesztője. Elsősorban modern és kortárs magyar irodalommal kapcsolatos tanulmányokat, recenziókat publikál. Könyvei: Az elmúlás poétikája (2014); Líra 2.0. – Közelítések a kortárs magyar költészethez (2014). 2015-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült.

KULTprogramok

<< 2017. dec. >>
hkscpsv
27 28 29 30 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum