KULTer.hu - Egy szűz olvasás története
82792
post-template-default,single,single-post,postid-82792,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Egy szűz olvasás története

Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Ha könyvválasztásra kerül a sor, kétféle ember létezik: a búvár és a szűz olvasó. Az előbbi minden lehetséges információt elolvas a könyvről (fülszöveget, ajánlást stb.), mielőtt elkötelezné magát egy-egy kötet mellett. Az utóbbi, a szűz olvasó a primer szövegnek tartogatva magát, egy regény elolvasása előtt már-már babonásan kerüli a hosszabb paratextusokat.

Hogy akkor mi alapján dönt? Szerző, borítószín, a borító tapintása szerint, vagy esetleg néhol bele-beleolvas a szövegbe. A magam részéről én egyértelműen az utóbbiak közé tartozom. Korábbi tapasztalataim (Tánciskola, Mellettem elférsz) után már a Grecsó Krisztián-brand is elég lett volna, hiszen ki ne szeretné más sorsában saját nyomorát felfedezni/eltemetni, mégis beleolvasással kezdtem. Jellemzően ilyenkor a legelső és a legutolsó mondat kerül sorra.

11588813_8caa3e739320b08cfda53c5820898e61_x

Így kezdődik a regény: „Lágy dunai szél lebegteti a Lehel piac utcafrontján, a Nemzeti Dohánybolt előtt a muskátlit.” (5.) És így zárul: „nyílik az ajtó, tárul fel a ragyogás, amikor elmegy az áram, sötétségbe borul minden, és egy pillanatra a dermesztő sikítás előtt, gyönyörű csönd lesz” (289.).

Ez bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam, élvezettel fogom olvasni Grecsó új szövegét. Még vetettem egy pillantást az Egy családregény mozaikjai alcímre, majd ettől rögtön eltekintve nekiláttam a novelláknak. Gondoltam én. Az első négy történetig még nyugalommal és lelkesedéssel olvastam a keserédes magyar valóságról szóló elbeszéléseket. Körülbelül ezen a ponton derül ki, még a szűz olvasó számára is (és főleg neki), hogy a szövegek szorosabb viszonyban vannak egymással, mint ahogy elsőre gondolta: a szereplők – említés szintjén, vagy éppen az adott novella énelbeszélőjeként – életük különböző szakaszaiban visszatérnek, zökkenőmentesen közlekedve a történetek között. Az ötödik, Ahol a lélek című elbeszélés az első, amelyben ismerős névre lehetünk figyelmesek: „Én vagyok az, Vera, Vera, Vera” – szól a novella első mondata (98.), és Grecsó univerzumában nincsenek véletlen elnevezések: „Az asszonynak könny szökik a szemébe. Vajon micsoda nő lett az ő Verácskájából, a kicsi lányából, akit otthagyott a kórházban, akiről egy férfi kedvéért lemondott?” (41.) – szól az első elbeszélés egyik részlete, Károlyiné szájából.

Az ezután következő novellákban pedig sorra visszalopakodnak az ismerősen csengő nevek: Szoloványi, Darida, Dániel, Bernát, Vera, Juli, Éva, Márti, Máté, Iván, Tamás. Kiderül, hogy a fragmentumok egy régen szálaira foszlott, de valamiképp mégis visszafejthető fali szőttes részei. Az olvasó mankók híján kénytelen nyomról nyomra botorkálni végig (előre és visszafelé egyaránt) a szövegen. A Jelmezbál stratégiája még az élvezetből olvasótól is olyan nagyfokú befogadói aktivitást követel meg, mintha hivatásos szövegelemző lenne. Nemcsak a karakterek tűnnek el és fel Grecsó regényében, de a tér és az idő is oszcillálni látszik. A történetek nagy része egyfajta időtlen magyar valóságban, valamikor a hetvenes évektől napjainkig játszódik, és sokszor mindössze egy-egy elejtett célzás segíti az idő behatárolását, mint a Nemzeti Dohánybolt feltűnése vagy „egy viszonylag új Bee Gees cédé” (262.), illetve a szereplő egy-egy kósza megjegyzése a korára („néni az anyád, mondogatja ilyenkor Vera magában, meg persze nyugtatja magát, hogy nem úgy gondolják, […] falun előbb gyerek vagy, utána meg néni, nincs átmenet, nő meg férfi” [258.]). Azon kapom magam, hogy kis papírokra családfákat rajzolok, mellé a karakterek hozzávetőleges születési idejével. Áthúzom, újraírom. Tökéletes kép még a végére sem áll össze, mindig marad valami megragadhatatlan, kizökken az idő, talán azért, mert hajlamos vagyok nosztalgikusan jelenként értékelni a mostanra félnemzedéknyi távolságba csúszott kora kétezres éveket is.

grecso_k_LSD_0477v_2016_c_szilagyi_lenke-1400x932

Az sem könnyíti meg az olvasást, hogy a kötet szereplői nemcsak különböző korúan, különböző élethelyzetekben bukkannak fel újra és újra, de egyes jellegzetességeik gyakran egymásra is átíródnak, pl. az egyformán magányos értelmiségi, városból vidékre „hazaköltöző” Darida Éva és Szoloványi Vera, vagy Andó Anita és Bernát Árpi, akik mindketten embereket gyűjtenek, dokumentálnak. Bernát Árpi, a sánta, vidéki fiú lefotózza őket. „Nagyon szeretem, ha beszélnek az alanyok, miközben rögzítem őket, sok nyitott szájú képem van. Ha kell, elindítom a hangfelvevőt is, álló kép, meg a hang, a kiragadott pillanatban mondottak. Ki vannak feszítve. A háttérben kutyák csörgetik a láncot. Az alany meg azt mondja, »mi a fenét akarsz, ne fotózzál, mit fotózol, sánta köcsög?!« Vagy szebbet” (155−156.). Ehhez hasonló habitusról árulkodik a korosodó tanárnő módszere is, aki titokban magnókazettákra veszi ismerősök és ismeretlenek akart és akaratlan vallomásait. „[S]zomorúak és vidámak beszélnek arról, amiről csak akartak, de legfőképpen magukról, csak úgy bele a kocsma és a temető csöndjébe, sokszor nem is kommentálva, mit miért tettek, vagy miért történt úgy, ahogy, csak elmondták, amit talán saját férjüknek, gyermeküknek, feleségüknek, apjuknak sem mondtak el soha, de az én magnómba belemondták, én meg minden fontosat felvettem neki, a lányomnak, igen, neked kislányom” (248.). Emberi élettörténetek válnak itt önmagukon túlmutató, ismételhető motívumokká, sorsmintázatok kerülnek elő újra és újra, de ez távolról sem szerkesztési hibának, hanem nyomnak érződik, amely útra vagy tévútra vezetheti a családfakutatásban elmerült egyszeri olvasót.

Ez utóbb idézett történet, Az utolsó felvétel, kitüntetett szerepet tölt be a kötet olvasásában, hiszen mintha metaszinten maga is a „családregény”, „család-novellafüzér” megírásának folyamatára reflektálna: a véletlenül kiválasztott emberek vallomásainak rögzítése, majd a felvételek visszahallgatás nélküli tárolása, a sarokba vágott magnó, amely magától indul el, izgalmas analógiája az elcsípett sorsdarabkákból összefoltozott, egymás felé gravitáló történetdarabkák szerkesztésmódjának. Az ezt követő, Rigók című elbeszélés talán még erősebb párhuzamot kínál, tökéletesen sűrítve magába az elfolyó identitások, a darabjaira hulló idő problémáját. Az idős Dániel Ignác, a novella narrátora küzd az elméje ellen, amely cserben akarja hagyni őt: nemcsak arra nem emlékszik, hogy milyen nap van, és mióta van ebben az állapotában, de gyakran azt sem tudja felidézni, hogy egy történet valóban megesett-e, vagy csak álmodta, és főleg hogy ővele esett-e meg, vagy valaki mással. „Nem tudom, mi lett a történeteim végével, fölhívtam a fiam, hogy emlékszik-e erre, de leteremtett, hogy soha sem voltam gázos, és hogy micsoda perverz állat vagyok, hogy ilyeneket fantáziálok” (253−254.). Másutt így folytatja: „Olvastam egy könyvet, kenyérből csinált sakkfigurát a rab, annyira unatkozott a cellában, ahol lakott, és amikor szabadult, hazafelé a hajón megverte a világbajnokot. Nem tudom, ezt hogyan olvashattam, mert ez én voltam” (256.).

2_105

Az én lassú feledésbe süllyedésével harcoló Dániel Ignác és a körülötte folydogáló emberi sorsok hasonlatosak ahhoz, ahogy az elbeszélések szereplőit veszik körbe a történetek, mondatok darabkái. „Károlyinénak ez a világ, lassan huszonöt éve nem mozdult ki a szobából” (15.), olvashatjuk az első történetben. „Húsz éve nem mozdulok ki a házból, leszáradt, akár a széna, az egész élet” – mondja magáról Dániel Ignác a Rigókban. Vagy egy másik példa: „Megemeli a mellét, csinos, még mindig az” (98.) – ezt Veráról olvashatjuk az Ahol a lélek című novellában. „Felemeli a kezét, mintha csak meg akarná törölni az orrát, de igazából a mellét vizsgálja meg a csuklójával, akárha véletlenül tenné, meglöki, felemeli a saját mellét, feszes-e, áll-e valahogy, még szép, hogy feszes” (106.) – ez már Szél, született Darida Juli, egy novellával később, a Csizmák című szövegben.

Tulajdonképpen ezek a fajta visszhangok, a mémek és gének: kulturális és fizikai ismétlődéskényszer az, amiért alapvetően tartani szoktam a családregény műfajától. Grecsó Krisztián azonban olyan kellemmel fonja egybe az egyébként kevés kivételtől eltekintve önmagukban is megálló történeteket, oly módon kezeli (vagy még inkább dobálja ide-oda) az időt, hogy az olvasóban felülkerekedik a megértés izgalma a szükségszerű hanyatlás keserűségén. Ez részben azzal is magyarázható, hogy a Jelmezbál kétszáznyolcvankilenc oldala egy több ezer oldalas nagyregényt sűrít magába, és ekként a családregény legnagyobb része – és talán ebben lehet megragadni a szöveg legizgalmasabb vonását – nincs leírva, hacsak a sorok közötti üres helyekből nem rajzolódik ki.

Az egyéni sorsok, Szoloványi Vera, Darida Éva, Kiss Anna és a többiek mellett azonban úgy tetszik, a kötetnek van még egy főszereplője, amely szinte kivétel nélkül az összes történetben megjelenik: az út, amely összeköti az eredeti otthont, a vidéket (Grecsónál ez mindig Sáraság) és a nagyvárost, Pestet, Pécset vagy éppen Berlint. A metropolisz a Jelmezbálban csak úgy, mint a szövegen kívül, a tabula rasa helye, az új élet kezdete, ahol már senki nem tudja, és voltaképpen senkit sem érdekel, hogy milyen volt az a szobabelső, ahonnan valaki kitört, hogy végre feljöjjön, mi volt a csúfneve az iskolában, és hogy éppen milyen tájszólásba csúszik vissza szinte azonnal, amint lemegy vidékre, haza. Ebben a tekintetben kulcsszerepe van A damaszkuszi út című elbeszélésnek, amely Dániel Iván Berlinben élő vallástörténész professzor vonatútját írja le Sáraságba, ahol az öccse családjánál akarja tölteni a karácsonyt. Bár a novella vége nyitott, egy másik szövegből (Az újraolvasott Krisztus) – és persze a szöveg címéből – kitalálható, hogy Dániel professzor feleúton visszafordult, soha nem ért haza. A vándorló, az új várost, néha új országot és ezzel új otthont választó ember a civilizált társadalmakban a 20. század terméke. Grecsó Krisztián új kötete pedig éppen ezt az embertípust festi le. Különös hermeneutikai pozíció ez, amikor térbelivé válik az ember múlt és jelen énje közti hasadás. Dániel Iván például kifejezetten zavarban van, amikor az öccsével kell beszélnie. „Kényszerű fecsegéseikre gondol. Még sohasem gondolt arra, hogy Ignác művelt embernek számít. Lehet, hogy túl mélyre lő? Nem a leárazásokról, a Magyarországon is megtelepedő bolthálózatokról kellene beszélnie az öccsével? Talán túlkompenzál, és a család jogosan úgy érzi, hülyének tartja őket?” (193.)

1_56

A Jelmezbál a múlt és jelen, a vidék és a város közötti damaszkuszi út könyve; egységesen magas színvonalú, élvezetes szövegekből áll össze. A kötet szerkezete szempontjából talán a tizenharmadik, Kelj fel és járj című novella mind tematikailag, mind hangulatában távolabb esik a családi mozaik centrumától, azonban a kompozíció egészét ez sem sérti. Az első és az utolsó szöveg, az Ötvenhét ember és a Friss puncs, amellett, hogy a legnagyobb terjedelműek és ráadásul testvérnovellákként is működnek, a kötet legihletettebb részeinek is tekinthetők. Ezekben még a többi szövegnél is jobban kibontakoznak azok a szaggatott, az idő linearitását megkerülő, kihagyásokkal teli szabad függő beszédek, a félmondatokba sűrített, rendkívüli éleslátásról tanúskodó megjegyzések, amelyek a szerző elbeszélésmódját oly különlegessé teszik.

Grecsó Krisztián egy interjúban ezt mondta Móricz Zsigmondról, akinek elbeszélési módszerét sokszor rokonítják az övével: „Az érintkezéseket érti, a bőrt, ahogy összeér, ismeri a fácánozni induló bugris úr tréfáit, szorongásait, tudja, hogyan szobáztat, és hogyan alázkodik meg, ha kell. Vagyis nem tablóképet látunk, hanem kibírhatatlan közeliket.” A Jelmezbállal Grecsó tényleg a nagy előd nyomába ért.

Grecsó Krisztián: Jelmezbál, Magvető, Budapest, 2016.

Réti Zsófia

szerző: Réti Zsófia
honlap e-mail

O. Réti Zsófia 1986-ban született Miskolcon, kritikus, PhD hallgató. 2009-ben szerzett diplomát a Debreceni Egyetem magyar-angol szakán. Jelenleg ugyanitt az Irodalomtudományok Doktori Iskola magyar irodalmi alprogramjában vesz részt, kutatási területe az 1980-as évek magyar népszerű kultúrája. A Pálffy István Színháztudományi Szakkollégium és az Alföld Stúdió tagja, a kARTc/Art Faces Kulturális Egyesület alapítója.

KULTprogramok

<< 2017. dec. >>
hkscpsv
27 28 29 30 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum