KULTer.hu - Egy egyszeri tanársegéd naplója
84396
post-template-default,single,single-post,postid-84396,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Egy egyszeri tanársegéd naplója

9. rész – A Christmas Special

A történet minden helyszíne és szereplője, az elbeszélőt is beleértve, az írói fantáziaműködés szüleménye. Bármely hasonlóság valamely élő vagy elhunyt személlyel, netán helyszínnel, kizárólag a fatális véletlennek tulajdonítható.

2024. december 23., hétfő, 17 óra 12 perc

Egyedül üldögélek a régi kollégiumi kávézó egyik szakadt bőrhuzatú boxában. Előttem barna sör dereng, három korty hiányzik az üvegből. Csak most érkeztem, hattól lesz az irodalmi alkotókörünk kötetlen, műhelymunka nélküli évzáró összejövetele. Szeretek mindenhová hamarabb menni, egyedül belakni a teret, gondolkodni, ellazulni. Amikor még a koliban laktam, gyakran megfordultam itt, különösen az üresebb szombat estéken. Mindig akadt valaki, akire várhattam, és aki sosem jött. De várakozás közben ürültek a versek és töltődtek a sörök. Nem volt veszett idő.

Az jár a fejemben, hogy az épp egy éve elhunyt édesapám vajon elégedett volt-e az életével, és mit hordozott magában, ha visszatekintett rá. Van-e értelme ennek a kérdésnek. Holnap hazaindulok karácsonyra. A hegyek aljába. Nincs idegrendszerem sem a lepattant vonathoz, sem a síri hideg buszhoz és a steril taxijethez, ezért úgy döntöttem, hogy autót bérelek egy hétre.

A telefonom a Twin Peaks bagolyhuhogásának hangján jelzi, hogy újabb Shakespeare-üzenet érkezik titkos rajongómtól. A bosszú zordan zeng fülembe! Unottan olvasom el, és épp lerakom a készüléket, amikor Marcsi esik be az ajtón, elveszi a fülétől a telefont, integet, és beugrik mellém a boxba.

17 óra 45 perc

Marcsi az agrárra jár, a családi borgazdaságot fogja átvenni. Only child, eleinte nem sok érdeklődést mutatott a szőlő iránt, valójában az írás hozta lázba. Néhány évvel járt alattam a gimiben. Egyszer a magyartanárom a kezembe nyomott egy stóc kockás füzetlapot azzal, hogy olvassam el. „Kovách Mária 9. f-es tanuló regénye.” Abban az évben a suliújságnál sertepertéltem egy darabig, különösebb lelkesedés nélkül. Mikor megláttam a szedett-vetett kézírást, halkan káromkodtam egyet (a tanárnőnek a szemöldöke sem rezdült): miért nem lehetett kinyomtatni vagy még inkább egy doksiban átküldeni. De aztán másnap reggel, amikor a budin átfutottam a szöveget, meglepően hamar be tudott vonni a világába. Még ha nem is volt egyéb, mint egy gótikus vámpírtörténet nyálas antihősökkel. 1594-ben játszódott, és a főhőst Will Shakespeare-nek hívták.

Marcsival annak rendje és módja szerint egymásba gabalyodtunk, kamaszkori kutya-macska szerelemként, amelynek az egyetemre kerülésem után egy nagy lélegzetvétellel vége lett. Amikor pár év múlva ő is Debrecenben kötött ki, óvatosan, de nyitott voltam a barátkozására, ami nagyon hamar ráakaszkodássá változott. Nekem ehhez már semmi kedvem nem volt, egyéb dolgokkal voltam elfoglalva. Egyszer váratlanul felbukkant az egyik műhelyalkalmunkon, ahol a régi vámpírregényének részleteit olvasta fel szabad versbe áttördelve, és sajátos népszerűségre is szert tett. Én akkortól kezdtem elmaradozni az ülésektől. Sejtettem, hogy ma is itt lesz.

19 óra 24 perc

– Ti mit csinálnátok, ha megtudnátok, hogy fél év van hátra a világvégéig?

Nem hittem, el, hogy ezt a kérdést hallom. Újra a gimiben éreztem magam, amikor a sorompó melletti kiskocsmában a sokadik kisfröccs után ilyen baromságokról beszélgettünk. A többieknek láthatólag nem volt ellenére Jagger kérdése. A srác kísértetiesen hasonlított a Stones fiatal, még kevéssé cserzett arcú frontemberére, csak a szemüveg rontott valamelyest az összképen (azt leszámítva, hogy nu technót hallgatott). Én tanácstalanul sóhajtottam egyet, Marcsi pedig csak sejtelmesen mosolygott a harmadik rozéfröccse után. Hárman épp cigiztek kinn, így Jagger a maradék két társunkra nézett kérdőn, felhúzott szemöldökkel. Klárika, egy jólelkű, kőegyszerű (és szerencsére rövid) fantasy történeteket írogató gyógyszerész lány láthatóan elgondolkodott, de Dávid, egy már-még züllött elsős szociológus költő srác azonnal rávágta:

– Csomót buliznék, lenyúlnék egy kocsit, és bejárnám azt, ami a világból megmaradt. Meg persze kipróbálnám a keménydrogokat is.

Megnyugtató volt tudni, hogy a látszat ellenére utóbbit még nem tette meg. Jagger Klárika felé fordult, aki közben szintén dűlőre jutott.

– Hát én is buliznék… – Jagger megértően bólintott – és kipróbálnék olyan dolgokat, amiket amúgy nem tehetnék meg. Megnézném az Eiffel-torony romjait, ejtőernyőznék…

Marcsi erősen kacsingatott, hogy húzzunk innen a francba, de valami miatt még meg akartam várni Jagger álláspontját. Látványosan kortyolt egy nagyot a söréből, és mintegy nyomatékosítva szavait, jó hangosan csapta le az üvegasztalra.

– Nyilván én is buliznék… és megpróbálnék írni egy jó verset.

Egy pillanatra tátva maradt a szám. Elkezdtem tisztelni Jaggert, még ha tudtam is, hogy nincs az a világkatasztrófa, amelynek hatására neki bármikor sikerülhet egy jó verset írnia.

2024. december 24., kedd, 13 óra 8 perc

Túl vagyok néhány kávén és két aszpirinen, a táskám nagyjából összepakolva, már csak valami könyvet kell választanom otthonra a polcról. Egy nyolc évvel ezelőtti rövid JAK-füzetet veszek le, amelyet pár hete találtam egy könyvtári selejtezés során kitett ládában, és még csak futólag pillantottam bele. A Számozottak egy fiktív jövőbeli világban játszódott, és bár némely dologban korunk állapota alulmúlta a benne ábrázoltat, úgy voltam vele, hogy a disztópia mégiscsak inkább az, amelyben újra lőnek a határainkon.

Vállamra vettem a táskám, és lementem a kocsihoz.

13 óra 15 perc

Marcsi már lent várt a gurulós bőröndjével, bár csak félre beszéltük meg a találkát. A tegnap este kissé félrecsúszott, és az alkoholban oldott hangulat azt mondatta velem, hogy mehetünk együtt, ha akarja. És most itt vagyunk. Az égen vészjóslóan gyülekeznek a hófelhők, nem árt, ha sietünk, ha haza akarunk érni szenteste. Vagy úgy egyáltalán. Bepakoltam a csomagokat hátra.

– A kabátod szerintem hagyd fenn még egy darabig, elég hideg van.

– Nem baj, szeretek fázni.

14 óra 45 perc

Nyíregyháza után már olyan hóvihar van, hogy legfeljebb harminccal tudunk haladni. Kissé kínos a csönd a kocsiban, eddig alig váltottunk néhány mondatot. Marcsi próbált volna beszélgetni, viccelődni, de a fejfájós mogorvaságom őt is letörte, inkább csak néz kifelé a bundás kabátjába süllyedve. Eszembe jut, hogy tegnap este óta nem kaptam újabb baljós üzenetet. Szinte már csalódott vagyok.

Hirtelen egy nagy tömeg tűnik fel előttem az úton, épphogy bele tudok fékezni. Egy terepjáró áll előttem. Lehúzom az ablakot, hirtelen ömlik be a hó, de kidugom a fejem. Előttem pufidzsekis fiatalember kémleli az utat, rákiáltok, hogy mi a fene van, de alig hallja meg. Nagy nehezen hátraverekszi magát.

– Hi. This snow sucks. – Majd a kezével mutogatni kezd a szájához. – Smoke?

– Yeah. Fuck… – Én is kikászálódom, becsapom magam mögött az ajtót, és megkínálom egy Dunhillel. Tüzet ő ad. Kiderül, hogy Ukrajnába tart valamilyen üzleti okból – nem firtatom a dolgot –, és hogy előttünk több kilométeres a sor. Teljesen elakadtunk, nem csak hóátfúvások vannak, de valami nagyobb koccanásos baleset is volt a kereszteződésben – ha jól értem tört angolságát.

– No move. – Ez már világos.

Közben mögöttünk is torlódik a sor, többen mellénk verődnek, kérdezgetnek. Egy Kassára tartó nő szlovákul próbál kommunikálni az ukránnal, valamivel nagyobb sikerrel jár.

Marcsi is kijött, és elővarázsolt valahonnan egy üveg Jim Beamet. Karácsonyra vette a faterjának, de „már úgyis mindegy”. Valóban. A whiskey körbejár, az aggódó kassai nőn kívül mindenki meghúzza. Elég reménytelennek látszik a helyzet, egyedül Marcsi van érthetetlenül feldobva. Mikor egy Tokajba tartó családapa leszögezi, hogy „innen egy métert sem mozdulunk”, úgy vigyorog, mintha a fickó azt jelentette volna be, hogy megnyerte az X-faktort.

Jobbra megpillantok valami vörös fényvillogást. Kérdőn nézek Marcsira, arrafelé intve. Megvonja a vállát. Arrébb állok a kocsival az árokszélre, gondosan lezárom, és a táskáinkkal elindulunk a vörös fény felé. A többiek azt mondják, még maradnak, hátha kitisztul az út, vagy lesz valami. Ők jobban sietnek haza, mint mi.

Kb. ötven méter után egy kis bekötőúthoz érünk, amely egy útmenti szállodához vezet. Nem nagyon bizalomgerjesztő a hely, és ahogy közelebb érünk, ez nem is változik. BÉCI MOTEL – hirdeti a vibráló piros neonfelirat, amelynek az I-je feketén kiégve bólogat le valami drótról. Marcsi kifürkészhetetlen pillantással bámul rám, ahogy a bejárat felé tessékelem. Benyitok. Valahonnan belülről mintha a White Christmas dallamfoszlányait érzékelném. A recepció Domestos szaga elbizonytalanít. Nem. Ez a Last Christmas.

Borítófotó: VividScreen

Lapis József

szerző: Lapis József
honlap e-mail
Lapis József 1981-ben született Sárospatakon, tanulmányait Debrecenben végezte, hosszú ideig ott is élt. Kritikus, irodalomtörténész, könyvtáros, a Prae és az Alföld folyóiratok szerkesztője. Elsősorban modern és kortárs magyar irodalommal, gyerekirodalommal kapcsolatos tanulmányokat, recenziókat publikál. Könyvei: Az elmúlás poétikája (2014); Líra 2.0. - Közelítések a kortárs magyar költészethez (2014). 2015-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült.

KULTprogramok

<< 2019. dec. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum