KULTer.hu - Toroczkay András novellája
83142
single,single-post,postid-83142,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Toroczkay András novellája

Anoplurák

„[H]a nem tartod be az előírásos szertartásokat, a földön daivák jelennek meg, melyeket
tetveknek nevezünk, s melyek felzabálják a gabonát a földeken, és a ruhákat a szekrényben.”
(Kurt Seligmann: Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban, 25.)

A nénik, bácsik és szerelmes párok között, a forgónál állnak. Már csak ott van hely, a csuklós részen. Ott ütöttek tanyát, úgy is mondhatjuk. Az anoplurák fejletlenek, alig nagykorú anoplurák. Mindkettő sportcipőt visel. Az egyiken Adidas, a másikon Nike. Jó időben nem viselnek cipőt, lakóterületeiken mezítláb mászkálnak lassan és megfontoltan, boltba, parkba, üzletelni, ki tudja hova, miközben a betonon úgy fogódznak meg, hogy karomalakú lábfejízeikkel a járdalapok réseibe, rücskös dudoraiba kapaszkodnak. Ezek a lábfejízek az előző lábíznek egy hüvelykszerű kiugrása felé becsaphatók. Tudják, hogy hallom őket, tudniuk kell, de nem zavartatják magukat. Nézem a túlsúlyos testüket, túlsúlyos, májszerű testüket, mint egy óriási, dagadt mobiltelefon, olyanok. Ha most ekkorák, milyenek lesznek készen. Kifejletten, majdnem azt mondtam. Pedig minden egyes anoplurapéldány a fejlődés tagadása. Szerencsére nincs szárnyuk. Felfoghatatlan károkat tudnának okozni, ha még repülni is tudnának.

Az egyiküknek, a sötétebb bőrű, Adidas-cipős kapucnisnak a szeme fekete, csökevényes, szavait alig lehet érteni, nem nyitja ki a száját. Láthatóan nem éhes. Az anopluráknak ugyanis csak akkor látszik a szájrésze, ha étvágyat éreznek és vért akarnak szívni, akkor válik láthatóvá valamennyi ebből a számunkra soha nem megszokható, különös, idegen, és nyilvánvalóan undorító szerkezetből, ami addig a fej belsejében volt elrejtve. A másik, a baseballsapkás, Nike-cipős értelmesebbnek tűnik, neki a feje két oldalán lévő szemei is vannak, ami náluk ritkaság, ebben a kerületben legalábbis.

– Szoktál szórakozni a városban? – kérdi a kapucnis.
– Persze, fogok egy taxit, aztán mondom, vigyél egy jó helyre, vócsá, oszt visz. Általában ilyen biliárdszalonokba, feda, nagyon sok jó csaj van ott. – feleli a baseballsapkás. Nyilván fel akar vágni.
– He, gefesszt már, akarsz könnyen wert keresni? – kérdi a kapucnis megint. Valószínűleg ő is le akarja nyűgözni a másikat, de ő máshogy.
– Nem érdekel az ilyen. – vágja rá a baseballsapkás. – Mi az? – kérdi, talán illendőségből mégis.
– De miért. Csak személyi kell hozzá. Odagerunt, azt cseklurint. – mondja, mire a másik felnevet. Csápjai birizgálják az arcom.
– Személyi, mog adószám, feda, nem érdekel az ilyásmi.

Nem beszélem jól az anoplurák nyelvét, ami csak egy kicsit emlékeztet a gazdanyelvre. Habár sok minden rám ragadt az évek során. Naponta új kifejezésekkel találkozom. Homályosan értem csak, miről beszélnek.

– Majd egyszer téged is elkapnak, feda?
– Miért, csak felveszed a wert, kitalált cím. Tévével, házzal, autóval mog lehet csinálni.
– Vágum. – mosolyog a tömött buszon. Erre mondani akar a baseballsapkás is valamit.
– Hallod, én azt csináltam, hogy a számlára jött a wer csak úgy.
– Azt hogy?
– Hát egyik haverom intézte. Hálón, feda. Vásárolnak, aztán fizetnek, bizonyos százaléka mog nem a csávónak jön, hanem nekem. Regisztrálni kell.
– De azt…?
– Nem érted, mi? Regisztrálni kell. Mindegy. Fél éve mondjuk már nem jön, mert észrevették a csávók, hogy kevesebb wert kapak 30-40 %-kal. Én se értem, haverom intézte.

Hallgatnak, zötykölődünk a buszon. Lábaik különbözőképpen alakultak a fogódzásra. A cipőjük felett, a lábszáraik belső csücskén egy-egy kitintüske van, úgyhogy a karom becsukásakor itt egy zárt gyűrű keletkezik, amely körülzárja a szőrszálat. A kezükön tapadókorongok, azokkal kapaszkodnak a busz fekete vascsövébe. Vajon milyen fajúak lehetnek? Annyiféle van belőlük. Egyre több. Állítólag vannak kerületek, ahol irtják őket.

– Hallod, grák, vettem múltkor egy lányt, kétezerért, adom tovább húszért. 14 éves, de smink nélkül 12 éves fiúnak néz ki. Itt a képe. – mutatja a telefonját.
– Ez egy lány, grák?
– Hát. Hallod, feda, kiraktam, adtam rá fülbevalót, mog sminket, oszt csinálta, grák. Azt se tudta, mennyit keres. Tettük el a mort.
– Ja, nem is kell azoknak tudni. Minek? Összezavarná őket. – röhögnek.
– De húszezerért továbbadom egy csávónak.
– Az király, grák!

Nézünk ki a busz koszos üvegén, és igyekszünk nem venni tudomást róluk. Múltkor láttam a tévében egy dokumentumfilmet. Mutatták, hogy hogyan esznek. Undorító volt. Egy öreg, fehér ruhás orvos magyarázta a kamerának. Egy ábrán mutogatott egy hosszú pálcával. „Először kitűri a bélcsatorna elejét, a szájbelet. Ez csőalakú ormány, amelyet szorosan ráilleszt a bőrre. Apró, a bőrbe beleakaszkodó horgocskáival a megszívandó felületet kissé szétfeszíti, ebben a pillanatban előnyomul egy fúrószerkezet, amely eddig egy külön tasakban volt elrejtve és áthatol a bőrön egészen a mélyebb, vért tartalmazó rétegekig, miközben a felszívott vér hosszuk mentében a bélcsatornába áramlik. A fúrószerkezet az egyetlen rész, amely a rovarok szájszerveivel összehasonlítható. Ez valószínűleg megfelel az alsó ajaknak, míg a többi szájrészpár náluk hiányzik. Nem hallgathatjuk el, hogy fúrókészülékük értelmezésében máig bizonyos nézetkülönbségek vannak, és hogy Enderlein talált olyan városrészeket, ahol egy pár rágóval rendelkező egyedekről is ír. A potrohuk kilenc szelvényből áll, amelyek gyakran nem különülnek el világosan. A bélen a nagy kétkaréjú gyomor tűnik fel. A Malpighi-edények száma négy.”

– Te hova trok szokokroktál menni? – kérdi a kapucnis, aki láthatólag le akarja nyűgözni a baseball sapkásat. Az mintha tisztában is volna ezzel.
– Belvárosba. Csakis.
– Lingrúmba?
– Micsoda, grák?
– Lingrúmba?
– Mi, grák?
– Süket vagy? Grák! Lingrúmba?
– Ja, oda nem. Vagyis néha.
– Mog a sziget volt jó régebben, nagy placc. de most már bemászkálnak a rendőrök. Mióta a Laci nincs, grák.
– Ja, pár hónap múlva jó lesz az is megint.
– Ja, grák. Mondják.

„A szaporodást úgy intézik el, hogy egymásután mintegy ötven-hatvan petét, amelyet a nép plurinak nevez, egyenként a falra ragaszt. Minden pete szabad végén egy kis fedő van, amelyet a fiatal állat a kikeléskor a magasba emel és lepattant. Mivel táplálékban és melegben, amelyet az állam folyamatosan bőségesen ad, nincs hiány, az anoplurák növekedési körülményei rendkívül kedvezőek, főleg a városban. A reményteljes fiatal állat, amely testalkotásában és viselkedésében épp úgy, mint a vérszívás iránti szenvedélyében kezdettől fogva szüleihez hasonlít, már mintegy kettő-három hét alatt szintén szaporodásképessé érik.”

Velük álmodom majd. Álmomban egyikük rugós kést ránt elő, és a torkomnak nyomja. Ekkor ébredek.

Borítófotó: PDP

Toroczkay András

szerző: Toroczkay András
honlap e-mail
Toroczkay András 1981-ben született Budapesten, kritikus, költő. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar szakán végzett. Filmkritikái a Heti Válaszban és a Revizor Onlineon jelentek meg. Az Előszezon irodalmi műhelyblog egyik alapítója. Első kötete Napfényvesztés címen 2010 nyarán jelent meg a Magyar Napló kiadónál. További kötetei: A labirintusból haza (2015), Búcsú Éhestől (2015).

KULTprogramok

<< 2017. ápr. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum