KULTer.hu - 2016 hazai KULTlemezei (TOP 10)
85453
post-template-default,single,single-post,postid-85453,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

2016 hazai KULTlemezei (TOP 10)

Az év magyar albumai, amelyeket még sokáig hallgatni fogunk

A motivált, távlatokban gondolkodó, egymással és a szakijaikkal kölcsönösen együttműködni akaró és tudó hazai zenekarok tucatjai raktak össze végre olyan lemezeket 2016-ra, melyek világos koncepciók mentén, a kortárs irányokra és mércékre figyelve működnek. Ezekről egy-két éve még alig hittük volna el, hogy itthon készültek, pláne így, javarészt saját erőből, rendes imidzzsel és néha olyan show-kkal is megtámogatva, amelyeket rég nem látott vendégként fogadott a magyar színpad.

Az idei felvételek sok idő után az elsők, amelyek meg tudtak lepni a hazai felhozatalból. Nem elvétve, hanem volt, hogy napi szinten. És ugyanennyire meglepett, hogy ehhez képest mégis alig jutottak a szcénáikon, a kritikusi és koncertőrült körökön túl. A magyar élőzene talán a rendszerváltás óta nem volt ilyen gazdag, fantasztikusan „élő”, annak ellenére, hogy most dolgoznak csak igazán ellene a nagy, országos állapotok. Dübörög a kulturális gerillaháború a figyelemért és az értékes zenéért, ami felpezsdíti az alkotószellemet. Mozgalmas éveknek nézünk elébe, és rajtunk múlik a legjobban, mennyire lesznek hangosak ezek – mert a bandákra többé nem lehet ráfogni a elmaradottságot. Ez a válogatás felsorolja a legnagyobb fegyvertényeinket 2016-ból.

10. The Beans – Glitch

Miféle? Garage punk, beat és grunge elemekkel / éretlen, bugizható és torkaszakadtából üvöltős

Miért hat? Az egész TOP 10-es lista legjobb élőzenekara a The Beans. Vida Áron frontember még az előző felállással vetette fel a lemez ötletét, de már az újjal játssza, és ez érződik is a felvétel arányproblémáin: lehetne épületesebb a számsorrend, tömörebb egy-egy dal és igazibb a dob, de ez még Winampban és kettes hangkártyán összehegesztve is olyan mocskosan jól szól, ahogy egy néha saját szenvelgésén röhögő, máskor meg habzó szájjal reszelő garázsrock lemeznek kell. A nóták tingli-tanglija épp annyira szénné torzított, hogy ne legyen komikus, nincs az az érzet, hogy „ide írni kellene egy balladát” – a Glitch legnagyobb erénye épp az erőlködésmentesség, a heveny „leszarom, jó lesz, csapjad”, mégis felismerhető benne (zsáneréhez képest) némi műgond és koherencia. Ha a második albumra sikerül kinőni Ty Segall, a Fidlar és a Nirvana árnyékából és vissza tudják adni az élő show-k teljes agybaját, iramát, veszélyességét, akkor leborulunk a sörbe, verítékbe.

9. Kaktus – Long Play

Miféle? Trip rock, jazz pop, kőkeményen kísérleti zene

Miért hat? Na, a „kísérleti” az a jelző a „pszichedelikus” mellett, amit az első tört ütem hallatára minden pedálhalmozóhoz úgy hozzávág a (hazai?) amatőr kritika, mint sánta adólábhoz baktert a NAV. A pécsi Kaktus esetében a kísérletiség, a kiszámíthatatlanság és a folyamatos műfaji-ritmikai keresztkavarás dominál. A Long Play kísérletisége globális távlatban is figyelemre méltó: a bepopot kóstolgató ősjazz keveredik az elszálltabb minimállal, bristol sounddal, kemény, kopogós keleti beattel és a menő elektro producerek klubslágerekből ismerős prüntyögéseivel és füttyeivel. Az eredmény egyszerre nagyon más, mint bármi a mainstreamben, mégis – az abból ismerős elemeknek hála – nagyon mai. A ritmusszekció és az elnyújtott háttértextúrák mentik meg a lemezt a koncepcionális szétmállástól, a legjobb számok mindig az egyszerűbbek és a repetitívebbek – a Kaktusnak nem a „pluszt” beletenni a kihívás, hanem „elég kevés plusszal” zsonglőrködni ahhoz, hogy érthetőek maradjanak a dalok. Ez csak épphogy, de összejön. Multikulti tripélményt kapunk, nehezemre is esik elhinni, hogy a Long Play nem Izlandon vagy minimum Isztambulban született. Jár is a „hűha”.

8. HEGY – 80 Miles Out & 6 Feet Under

Miféle? Posztrock, posztmetal, instrumentális / expedíció a hideg űrből a sötét jég alá

Miért hat? A HEGY bemutatkozó albuma annyira kimagasodik a tucatnyi „textúrázós”, hegy-völgy-hegy / völgy-hegy-völgy ősstruktúrát kimerülésig pedzegető posztrock és posztmetal album közül, hogy világviszonylatban, zsánermániákus fórumokon is kezdenek már felfigyelni rá. A Star Funk Samples és Octahed tagokból összeállt, mindössze háromfős (!) formáció jammelésekből szerkesztett össze egy névlegesen 5, valójában úgy 15-20 állomásból álló utazást a hallgatónak. A „mozizene” grandiózussága ötvöződik benne a metál súlyával és hideg, egyre kietlenebb, elhagyatottságuk, embertelenségük túlvilági szépségét lassan feltáró tájak ábrázolásával. A tundra és a sarki fény, egy tengerfenékre merülés, sodródás az űr hidegében – mind felvonultatva és láncra fűzve a hallgatónak. Befelé, lefelé, illetve az emberiség világából kifelé visz a felfedezőút a semmibe, pontról pontra világosan, akár egy hegyen fel, bójától bójáig, állomástól állomásig, a magány és a természet ősi, hűvös szépségének birodalmába, a modern technika ölében. A HEGY-é egy kigondolt, mégse túlgondolkodós lemez, hanghullámverés, amiben jó elmerülni. Mintha csak az el sosem készült PC-s horror/nyomozós játékok, sarki shooterek, sci-fik és math-/progőrültek füle alá írták volna.

7. Grand Mexican Warlock  III + Kamikaze Scottsmen – Modern Day Gardening

Miféle? Nagy ívű pszichedelikus zene / egy kavargó festmény, minden eleme egyensúlyban; heavy psych, prog, experimental, math / rideg, sarkainál befont, fenséges káosz

Miért hat? Mindkét lemez a magyar pszichedelikus és progresszív zene új klasszikusa, mégis nagyon különböznek – viszont mindkettőnek helye van a listán, és annyira jók, hogy nem tudtam választani. Ahol a GMW lágy-kemény-lágy-kemény, egy számon belül diszkóból progmetálba vagy Jeff Buckley tisztelgésből akusztikus grunge-ba jutó, érzékeny tételeket sorol, ott a Kamikaze Scottsmen az ideges feszültség és meditáció, rikácsoló analóg zaj és a finom háttértextúrák, vágtázó darálás, rideg menetelés és majdnem fullstopok között ingázik. Ha GMW-é a „melegen pszichedelikus” lemez, akkor a KKSM-é hidegen az. Ha a GMW-é a túláradás és a romantika, a KKSM-é a gépies idegenség és bezárkózás. Ha a GMW-é az álomból a rémálom, a KKSM-é a rémálomból az álom kihámozásának dialektikája. A GMW struktúrái követhetőek, majd tornyosulva csúsznak szét, a KKSM ezzel szemben eleve darálással és káosszal szeret kezdeni, amiből kirajzolódik szép lassan a rendszer. A GMW egy dalon belül röptet meg, a KKSM az egész album ívére fókuszál. Ami közös e két kimagasló lemezben, az a hosszas rákészülés: a GMW anno a legdühösebb, vérgőzös albumukat ígérte majd’ egy éve, míg a KKSM esetében négy esztendőt kellett várnunk erre az első nagylemezre. A zenészek virtuóz, egymásra figyelő játéka, az épületes, változatos, meglepetésekkel teli dalépítkezés, az énekesek (Undos és Menyhei Ádám) káprázatos, perfekt angolsággal felcsendülő hangja és tartalmas szövegei betonozzák be szilárdan egymás mellé őket, 2016 legjobb lemezei közé.

6. Szabi – Elevate

Miféle? Szobafunky, gitárpop, posztmodern R&B / üdítő játszadozás a pergős kortárs funkkal

Miért hat? Bognár Szabolcs multiinstumentalista (hivatalosan főleg billentyűs) a hazai funk egyik központi alakja – tavaly az Amoebával letették a talán az évtized magyar funky lemezének vélhető Keep The Funk Alive-ot, és az Akkezdet Phiaival, Senával, DJ Slow-val, Soundclap Budapestékkel olyanokat nyomtak, hogy az emléktől is lefut a vérem. Mit csinál egy ilyen elfoglalt és nagyokat dobó zenész itthon? Természetesen még több zenét, de már az ő szabályai szerint. És milyen jól. Az Elevate házi felvételek gyűjteménye. Albumként még épphogy ráfogható, hogy működik, de annyira frissen szól, annyira egészségesen, és mondjuk ki, na: játékosan nyúl hozzá mindenhez, ami a funkból sarjadt, akár egy riffelgető softrock dalt, akár egy wubbogó gépi klubslágert hegeszt belőle, hogy attól olvadnia kell az embernek. A fuvola, Jesse Davis brooklyni énekesnő füstös-bizsergetős éneke, a szkreccs, a ritmushangszerek, még a kölyökkorodból ismerős sample-ök is mintha egy (underground) kiállítás képeit járnánk körbe a funk múltjától a jövőjéig, és végig tapsolnánk. Ütemre.

5. Dope Calypso – Mau Mau

Miféle? Garázsrock, 80’s power pop / minden noname gitárbanda, akiket kölyökként imádtál

Miért hat? A 2014 és 2015 talán legjobb angol nyelvű magyar lemezeit összehozó Dope Calypso tartja legendás tempóját: évi egy album, nincs lacafaca. Emellé szállítják az év klipjét minden egyes esztendőben, amióta aktív a csapat. Erre tessék, a Mau Mau eltávolodás még attól a garázsrockhullámtól is, amit részben ők indítottak el: a srácok visszanyúlnak a késő 70-es és kora 80-as évek ausztrál és brit powerpopjához. Az elfeledettekhez, sose lettekhez, azokhoz, akik világdivatot csináltak, mégis párszázas nézettségük van csak a YouTube-on. Dope-ék ráadásul úgy is szólnak, mint ők: meg nem mondanám, hogy ez a lemez magyar, de még tán azt se, hogy idei. A Mau Mau rágógumi- és bugisoundtrack egyenesen az utolsó videotékák hátsó polcairól, saját romantikus értelmetlenségükön kacarászó szövegekkel. Pár igazi csörte, vadabb zajongás azért nagyon hiányzik a lemezről, ezt még a feelgood és a zsé filmes tételek sem kompenzálják. Ellenben megint sikerült befricskázniuk egy országnak – olyan mázosan, pofátlanul rádiópozitív zenét írtak, amit 1000%, hogy nem játszik majd egyik surmó sáv sem. A nyitó, most már védjegyszerű katolikus orgonabetétért külön kapnak tőlem egy „és a te lelkeddel, ámen”-t.

4. Christopher Waver – Christopher Waver LP PLT012

Miféle? Sci-fi szintipop, keleties analóg hangzással / a Miami Vice és a Solaris találkozása

Miért hat? Az Agavoidban már megmutatta Huszár Kristóf, hogy tud nagyon másképp nyúlni az elektronikához, mint ahogy azt e műfajban hallani szoktuk, de első szólóanyaga még messzebbre visz. Egy túl lassú terraformálás alatt levő idegen bolygóra, ahol űrfunkyt veretnek a lebegő városok hangfalaiból, így gyorsítva a folyamatot. És nem, ezt nem én találtam ki, ez az LP (PLT012) hivatalos sztorija! Egyrészt idejét se tudom, mikor találkoztam high-concept albummal itthon, ha valaha egyáltalán, másrészt ilyen pofátlan eleganciával házasítani a retro-scifi hangulatot meg az űrhajós effekteket valami közel-keleties beütéssel és a 80-as évek analóg elektronikájának gépiességével, na, az mindenképp megér egy-két táncot. Egyszerre ropható és mélázható album, artwork, keretsztori, hangzás, minden összedolgozik: nagyon kerek és fülbemászó. Még egy ilyen, és felvirágzik az az idegen bolygó, aztán jöhet lassan a miénk is!

3. Panel Surfers – Redroom

Miféle? Surf noise, garage rock / Dick Dale a Black Flagben, a Butthole Surfers szörföt játszik

Miért hat? Mert a Panel Surfers csak látszólag csinál surföt: az övék Új Törzsi Zene, sokkal több közük van a Crampshez, Iggy Pophoz és a Butthole Surfers-höz, mint a húszezredik Misirlou-feldolgozáshoz. A surf csak keret, biztonsági korlát, amit a ritmusszekció kalapál a disszonáns rock új magyar kisszentje, az önkívületben reszelő és fenderládába ordibáló Holló Máté köré. Az eredmény egy eszelős dinamika, ami nagyon mélyre visz. És a Redroom egy az egyben visszaadja ezt a zsíros, amatőr, recsegős hangzást – annyira hitelesen, hogy élő felvétel hatása van! Minden arról szól, hogy lemenjünk ősemberbe, primitív állatba, egy szál gatyában fetrengjünk a mocsokban és egymáson, amíg a nevezetes tagok otthonkában és gyerekpólókban kiabálnak a színpadon. Valahogy a Redroom dalai sötétebben és hömpölygősebben szólnak, de a bugiütem úgy visz trackről trackre, hogy az fel sem tűnik. Két extra pacsi is jár ide: egy a Kubrick-áthallásért a címválasztáskor, egy meg a lemez terjesztéséért – a Redroom fizikai példányait rövid ideig, esténként más-más budapesti pizzéria extra ajánlatához lehetett megrendelni, a (privátban pizzériás) banda titkos kódjának bemondásával.

2. Gustave Tiger – Chaste and Mystic Tribadry

Miféle? Avantgarde rock, garage punk / renegát apácák punkzenekara klasszikus művészetről

Miért hat? Gustave Tigerék az ország legszínvonalasabb lemezeit hozó bandái közé tartoznak, a 2015-ös SXSW-s, illetve más nemzetközi showcase-eken való szereplésük sem volt hiábavaló vagy érdemtelen. Valami egészen zseniális elvontság kell ahhoz, hogy a klasszicizmus és a rokokó képi és szövegvilágát, áriák és körtáncok fogásait dolgozzák bele tömör, gátlástalan punkdalokba. A Chaste and Mystic Tribadry tizenhét (!) számában, akár fél, akár ötperces egy dal, nincs üresjárat: olyan végletekig sallangmentes, egymásnak teljesen ellentmondani látszó, aztán mégis működő megoldásokat (repesztő tempójú feszes dobra laza fuzzos lassú riff, mennyei harsona effektek, trombitabetétek, szentek kórusa) sorjázó remekmű született, ami még ha elsőre nem is szimpatikus, a harmadik számra lenyűgöz az összetettségével és energiájával. No meg ritka jól áll nekik ez a korszaktalanság, ez a zenei formázású lázálom, ahol a fűzők és klastromok kihalt szovjet emlékművek, túlvezérelt wall of soundok árnyékába költöznek. Ez az album kimeríti a koncepcióvezérelte agybaj fogalmát, és mindent kihoz a punkból meg a művtörikönyvekből, ami kihozható. Miseborral és köptetővel, kristálytiszta hangzással, lélegzetnyi szünet nélkül, tűpontosan. Bravó.

1. Pigeoncoma. – Third self-titled

Miféle? Emo, indie, posztpunk, posztrock, math / némán könnyezni 6-kor a Blahán egy kék fotón

Miért hat? Nagyon, nagyon súlyos mérlegelés és sok lemez többszöri újrahallgatása kellett, mire megbarátkoztam a gondolattal: 2016 all in legjobb (de legalábbis garantáltan legkultabb) lemeze az lett, ami a legkevesebb vizet zavarta mindezek közül a hazai sajtóban és a koncertpincékben. A hazai posztrock régi etalonját jelentő egykori marionette ID és a mai Rosa Parks zenekarok tagjaiból össze-, majd év végére (perpill) úgy fest, földbe is állt Pigeoncoma. albuma viszi a prímet 2016-ban. A dallamok a fülbe tapadnak, a rövid dalokban ismétlődés alig, az áradó belvárosi melankóliában semmi fölös zaj és önirónia, az ének kellemesen Brian Molkós, a szövegek húsba vágóan valósak, költőiek, nemzedékünk, kis magyar mindennapjaink feloldhatatlannak tűnő válságaival birkóznak. A Third self-titled csalóka címe sem véletlen: egyetlen take-ben került felvételre, a harmadik nekifutásra, és ez a zsigeriség olyan húzást és szervességet ad neki, ami felülemeli az apró pontatlanságokon, szerethető hamiskásságon. Az elsőtől az utolsó hangig igaz, őszinte, nagyon új, egyszersmind kínzóan ismerős az egész. Nyolc dalban talán százezrek tompa fájdalmait szólaltatják meg személyes hangon és zenei ötletességgel, plusz a banda most valószínűnek tűnő önfeloszlatása egy kész történetet tár elénk, amit talán mindenki a magáénak tud érezni. Így válik a Third self-titled végtelenül aktuálissá, és már most kultikussá: egy elvesző gyöngyszemmé a magyar underground emlékezetében.

A borítófotót Komróczki Diána készítette a Panel Surfers koncertjén.

Nemes Márk

szerző: Nemes Márk
honlap e-mail
Nemes Márk 1990-ben született Kaposváron. A Pécsi Tudományegyetem kommunikáció- és médiatudomány alapszakán készül első diplomája megszerzésére. Koncertszervező, slammer, kreatív írás és gondolkodás tréner, képregény-, fantasy- és zenefanatikus. További írásai a Kronos Mortusban és a RockStationben jelennek meg rendszeresen.

KULTprogramok

<< 2018. jún. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum