KULTer.hu - 2016 KULTkönyvkritikái (TOP 10)
84835
post-template-default,single,single-post,postid-84835,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

2016 KULTkönyvkritikái (TOP 10)

Akik az előző évben kedvet csináltak az olvasáshoz

Bár irodalmi művek esetében évek óta rogyásig vagyunk toplistákkal, short- és longlistekkel, legyen bár szó elsőkönyvesekről (Margó-díj), novellistákról vagy épp versekről, nem emlékszem olyasmire, hogy bárkinek is eszébe jutott volna, hogy rangsorolja az év legjobb kritikáit.

Elérkezett azonban az igazság órája: a KULTer.hu felkérésére most kísérletet teszek minderre, hittel vallom ugyanis, hogy a kritika (s így a kritikus) éppoly fontos része az irodalmi mezőnek, mint a szerző, a szerkesztő, a fordító vagy épp a borítótervező. Elöljáróban csak annyit, hogy 1.) jelen lista nem a legjobb kritikusok, hanem a legjobb 2016-ban megjelent kritikák toplistája, vagyis szívem számos csücske kimarad belőle, vagy mert 2016-ban nem a kritikaírás töltötte ki mindennapjait (Lengyel Imre Zsolttól Gács Annán át Bartók Imréig), vagy mert az általa írt kritikák kapcsolódnak az általam szerkesztett/sorozatszerkesztett kötetekhez, vagy mert engem is megidéznek a cikkben. (Ne gondoljunk hosszú listára, de például Ureczky Eszter, Sepsi László és Balajthy Ágnes egyaránt az Alföldben megjelent Schweblin-, Tordo- és Heaney-kritikáinak hiánya heves szívvérzést okoz, valahányszor rájuk gondolok.) 2.) Számításaim szerint csak a folyóiratokban ezer fölötti irodalomkritika születik évente, mely számot felmérhetetlen sokaságú internetes publikáció duzzaszt végtelen közelivé. Ennek nyilvánvalóan csak töredékét olvastam el, bizonyos szerzőket, egyes könyvek recepcióját, számos folyóirat és honlap kritikarovatát követve. Ha tehát bárki azért anyázna, mert nem olvastam a Zempléni Múzsa vagy a Székelyföld februári számában megjelent opus magnumát, nyilván joggal teszi, de számot kell vetnie azzal, hogy minden egyszerzős lista szükségszerűen limitált és szubjektív: idő, ízlés és lehetőség szorítja keretek közé. De ne beszéljünk többet mellé: induljon a dzsembori!

10. Herczeg Ákos: Hosszú nap, el (Szijj Ferenc: Agyag és kátrány), Tiszatáj, 2016/2.

Van nekem egy folyóiratszemlém, az a címe, hogy Folyó/irat/mentés. Ennek „Felfedező” névre hallgató alrovatában hónapról hónapra fiatal vagy kevésbé ismert irodalmi személyiségeket próbálok az irodalmi közvélemény színe elé vezetni. Miután rég tudatában vagyok annak, hogy minden lapot hátulról olvasok (legtöbbször oda szorul a kritikarovat), idén szándékosan igyekeztem figyelmemet diverzifikálva minél több műfaj tehetségeit bemutatni. Ez azonban olyan jól sikerült, hogy egész évben mindössze egyetlen kritikus műveire hívtam fel a figyelmet: Herczeg Ákoséra, még februárban, miután januári Kunstkamera– és februári Agyag és kátrány-olvasatában egyaránt megmutatta tanácstalan és lelkesedő oldalát. Nevezett ismertetésem kulcsállításait most csak ismételni tudom: Herczeg értekező prózája a maga visszafogottságában is szenvedélyes („Az Agyag és kátrány valóban maradandó olvasmány, mely számos titkát megőrzi, ahogy az igazán fontos verseskönyvek esetén ez normális; valójában sohase érhetünk a végére. Ám előzetesen nem árt tudni: feltétel nélküli, tökéletes nála-létet követel meg. Zárj be minden ajtót. Csukj be minden ablakot. Kezdj el olvasni.”), szerzőjük ráadásul nem rest végigtekinteni a kötet teljes recepcióján, végül pedig rendkívül olvasóbarát, mert azon kevés kritikus egyike, akik nem vágynak másra, mint hogy valahogy értelmezzék saját olvasmányélményüket, vagyis megfejtsék, miért váltott ki belőlük az adott könyv pont olyan érzelmeket, amilyeneket kiváltott. Mi mást is kívánhatnánk olvasóinknak – fejtsék meg a szerzővel közösen Herczeg Ákost!

15055661_1078352732263707_6505318727674393965_n

9. Bedecs László: Lírai daktilusom (G. István László: Repülő szőnyeg), Alföld, 2016/8.

2015-ben két fontosnak tetsző újraírása is született a Szepes–Szerdahelyi-féle Verstannak: az egyik Horváth Viktoré (A vers ellenforradalma) a másik az itt megidézett Géher István Lászlóé (Repülő szőnyeg). Bár mindkettő nagy ívű vállalkozás, mindkettő aránylag csekély visszhangot kapott az irodalmi közéletben – mégis, mindkettőnek született egy-két alapos kritikai olvasata. Horváth Viktorét Szigeti Csaba elemezte csodálatosan a Jelenkor tavalyi duplaszámában, G. István Lászlóét pedig Sántha József (ugyanitt) és Bedecs László. Míg azonban Sántha lelohaszthatatlan lelkesedéssel merül el a szöveg – és a verstan – mélységeiben (nem tudom nem idézni: „Amikor (…) az újságárus reggel azzal üdvözöl: hogy van az úr, és én kapásból mondom, ez egy adóneus (– ∪∪––), egyébként, válaszolom: »Vérem zúg. Kitakarva előttem a test / nincs vágy, ami most kielégítene.« (22.); és ha nem vágja rá azonnal, hogy ez lírai daktilus – kitharódia, már nem is kell az újság”), addig Bedecs nem tud elvonatkoztatni „az egyébként nem igazán következetes, néhol túlságosan terjedelmes, néhol hiányos, néhol személyeskedő  lábjegyzetektől, valamint a riasztó formamegnevezésektől és a katalógusszerű kötetstruktúrától”, melyek kapcsán csak „olyan közhelyek jöhetnek, mint tartalom és forma kapcsolatának evidenciája, a klasszikus műveltség örök értéke vagy a költői mesterség tanulhatósága – mely megállapítások azonban semmit sem mondanak G. István László munkájának értékéről”. Bedecs a hallgatás vagy a rutinszerű, üres dicséret helyett keményen bírálja a „verstani izmozást”, az erőlködés színrevitelét, ugyanakkor nem rest a kötet által evidensen felkínált lexikális olvasási ajánlattal „szembeolvasni” a könyv valós értékeit keresve. Hogy mit keres és végül mit talál, azt azonban már az olvasó feladata kideríteni: annyit elárulok, a transzparens, okos és őszinte szöveg minden maga feltette kérdését becsülettel próbálja megválaszolni.

IMG_9386

8. Sepsi László: Apa iszonyatos könyvespolcai (Scott Hawkins: Az Égett-hegyi könyvtár), Műút, 2016/57.

Ha van üdítő hang a magyar kritikai beszédben, Sepsi Lászlóé az: bármiről ír is, képzeletben mindig automatikusan felrakom a lábam az asztalra, felöltöm legszebb pörköltszaftos atlétámat, sajtburgert veszek a kezembe, aztán felrakok egy Haydn-szonátát, és felütök egy művészeti albumot. Sepsi magyar színtéren meglehetősen ritka taktikájának lényege ugyanis, hogy a legócskább kivitelű könyvről (Hawkins könyve eséllyel pályázik e címre), és a legaljább trashfilmről (ez lenne doktori disszertációja témája) írva is képes láthatatlanul beszivárogtatni a sorok közé Freudot, Eliadét vagy épp Borgest, ami önmagában még nem lenne érdem, de a zsánerirodalmak (jelen esetben a dark fantasy) tökéletes ismeretének magaskultúrával keveredése Sepsinél sosem Frankenstein-, hanem Carpentier-alakzatba rendeződik: a sokféle (filmes, irodalmi, magas- és popkulturális stb.), itt-ott felszedett tudásrendre valami tökéletesen logikus, stílusosan megírt, humoros és jól átgondolt írásban kulminál. Úgyhogy kedves irodalmi lapok: több Sepsit és több zsánerkritikát lapjaitokra!

sepi

7. Friedrich Judit: Itt nincs semmi örülnivaló, tessék továbbélni (Sári B. László: „Joe csikorgó fogsora vagyok” – Vázlat a kortárs amerikai minimalista prózáról), Jelenkor, 2016/78.

Valószínűleg nem túl népes az a társaság, melybe magam is tartozom, s mely legalább annyira szeret jó szakkritikát olvasni, mint szépirodalomról szólót. A legenda szerint ugyanis a szakkönyvek alapvetően egy kis, jól behatárolható szakmai közösséghez szólnak, éppen ezért bőségesen elég lenne őket négy, de legfeljebb hét, névre szóló példányban kinyomtatni. Nyilvánvalóan unalmasak tehát, de legalábbis érthetetlenek, az meg tulajdonképpen ugyanaz; hogy pedig ezek után mit ír róluk valamelyik tanszéki rivális vagy állásra ácsingózó vidéki doktorandusz, már tényleg csak személyes gyűlölet és szeretet kérdése lehet. A pécsi anglista, Sári B. László (akinek üdítően okos Narancs-kritikái közül majdnem beválogattam egyet erre a listára) könyveiben, tanulmányaiban és kritikáiban pont ezeket a sztereotípiákat igyekszik leküzdeni, s hasonlóképp tesz értelmezője, Friedrich Judit is, mikor a kötetet olvassa: szakszerűen, de nem belterjeskedőn ismerteti a kötet magyar előzményeit (termékeny feszültségbe hozva azt Abádi Nagy Zoltán úttörő könyvével), részenként (de nem iskolás pedantériával) értékeli az egyes fejezetek erényeit és hiányait (utóbbiak közül a magyarországi recepció hiányának taglalása tulajdonképpen körülírja Bret Easton Ellis magyarországi recepcióját, így kiinduló szakirodalomnak sem rossz), vitába száll a szerző döntéseivel és értelmezéseivel, végül pedig maga is ajánlatot tesz a minimalista prózával ismerkedő olvasó számára. Kívánhatunk-e ennél többet? Hát persze: több okos (de nem tudálékos) szakkritikát a nem-akadémiai folyóiratokba.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

6. Nemes Z. Márió: Leisztol a sőngeiszt, nincs megállás (Bartis Attila: A vége), Jelenkor, 2016/5.

Talán a legfőbb problémám a magyar kritikával a határozott véleményalkotás hiánya, vagyis az a belterjességből fakadó tojástánc, melynek következtében senki sem mer a másik tyúkszemére lépni. Egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik akkor is hajlandóak markáns negatív véleményt formálni egy könyvről, ha az konfliktusokkal és sértődésekkel jár, amikor pedig e műfaj egyik virtuóza játékba hozza a másikat is, az jó esetben kellemesen mar, mint a savas arcradír. E cikkben Nemes Z. Márió azért citálja Farkas Zsoltot, hogy A vége kapcsán előre- és visszamenőleg rekonstruálja Bartis Attila prózájának alakulását – bár olvasata szerint ez az alakulás se nem fejlődés, se nem mozgás, inkább egyfajta évtizedes, sündisznószerű összegömbölyödés a korán megtalált testhezálló pozícióban („készen születés”).

Nemes Z. szokása szerint kerüli a fogalmazás nyerseségét, iróniában dúskáló, invenciózus mondatainak üzenetei azonban ettől még kőkemények és sokszor éleslátóak, ráadásul nem riadnak meg a kritikus mondanivaló tágabb kontextusba helyezésétől sem. (Ezt írja például Balassa és a 80-as évek prózájának kapcsolatáról: „Ez a mondatszépészeti megszállottság visszakövethető a prózafordulat során Balassa Péter által detektált és/vagy „előírt” elementaritás-poétikához, mely a beszédmód »kerekké« és »édessé« alakítását a lehető legnagyobb és legkíméletlenebb nyerseségen keresztül és a szöveg elemi részeire tapadva valósítja meg.” [kiemelés tőlem – Z. D.] Ezt pedig kritika és irodalom kapcsolatáról: „Természetesen az írói monománia nem feltétlenül elítélendő, a magyar irodalomkritika például kifejezetten szereti a »kiszámítható« szerzőket és a »homogén« életműveket, hiszen épp ebből generálja a »hiteles« írókarakter portréját, aki adott témacsoportok fejlesztésért és gondozásáért irodalomtörténeti felelősséget vállal.”)

Szót kell ejtenünk legvégül a stílusról is: Nemes Z. azok közé tartozik, akik a fegyelmezett értekezéstől az irodalom felé tolják a kritika definícióját (például „az igazság(ok) traktálása metafizikai képeslapokból álló felszínné „lapítja” a szövegtestet”; „Az antropológiai-metafizikai traktálás képezi A vége talán legkínosabb részeit, ugyanakkor ezzel még csak a szöveg szépészeti bonbonjait csemegéztük ki, hiszen mindez egy nagyívű társadalom- és korrajzba csomagolódik bele.”), az pedig mindig jó, ha Keresztesi Józseffel valljuk, hogy „az irodalomkritika szegről-végről azért mégiscsak irodalmi ügy volna.”

mario1

5. Bán Zoltán András: A zsidó Mohács (Márton László: Hamis tanú), Unikornis, 2016. november 21.

Bán Zoltán András évtizedek óta a magyar irodalomkritika egyik legmarkánsabb hangú és legszigorúbb, egyszersmind egyik legkiemelkedőbb alakja, aki mindig bátran mer elkülönbözni a mainstreamtől. (Ez néha persze fáj a magamfajta átlagolvasónak: a karácsonyi ÉS-ben például „holokausztgiccsként” azonosítja Sebald szerintem kiváló Austerlitz-ét.) Ebben a cikkében az internetes megjelenés gyorsaságát kihasználva elsőként reagál bővebben az akkor még épphogy megjelent Márton László-regényre, és a rendelkezésére álló időt maximálisan kihasználva történészi alapossággal néz utána a könyv témájául szolgáló tiszaeszlári vérvád korabeli sajtóvisszhangjának, irodalmi és szakirodalmi megjelenítéseinek a Borsszem Jankó karikatúráitól és szatíráitól Krúdyn és Eötvösön át Kövér György magisztrális munkájáig és persze a kevésbé ismert feldolgozásokig (mint például Kászonyi Dánielé). A magam részéről nagyon szeretem a távoli olvasást, vagyis ha valaki a lehető legjobban körülolvassa a szöveget: e kontextualizáció idei bajnoka nálam Bán ezen szövege, mely egyaránt olvasható Tiszaeszlár-esszéként és Márton-kritikaként. S hogy egy további érvet is hozzak mellette: ritkán hívhatjuk fel a figyelmet egy kritika kapcsán a külcsínre, de Bán szövegét oly sok oldalról támogatja a vizualizációban a cikk képanyaga (az eset főszereplőinek képeitől a korabeli sajtó címlapjaiig), hogy az külön figyelmet érdemel.

bza1

4. Sipos Balázs: Múltalkotás a periférián és a centrumban (Laczó Ferenc: A német múltfeldolgozás – Beszélgetések történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről), Magyar Narancs, 2016. augusztus 18.

Első, Jelenkorban megjelent recenziói óta követem Sipos Balázs pályáját, aki idén számos írásával bizonyította: nem érdemtelenül nyerte el a legjobb 35 év alatti kritikusnak járó Bodor Béla-díjat. Térey A legkisebb jégkorszakáról írt sorait elismerően idézte Bagi Zsolt, A nézőről írt, szerencsétlen időpontban (Kertész halálakor) megjelent recenzióját Bárány Tibor emelte ki okkal Literás évértékelőjében, s alighanem a Pynchon-recepcióban is előkelő helyet foglalna el az írása, ha világirodalmi művek képesek lennének diskurzusba rendeződni ma Magyarországon. Én mégis egy negyedik, elsőre talán váratlannak tűnő írást emelnék ki, a Laczó Ferenc interjúkötetéről szólót, mert történészként annyira pofán ver éleslátásával, hogy csakis egy kívülálló írhatta, aki nincs kitől féljen, de aki egyedülállóan tájékozott a holokauszt irodalmi és történeti feldolgozásaiban. Sipos a szokásos tiszteletkörök helyett egyből a leghúsbavágóbb kérdést teszi fel: miért marad merőben retorikai aktus az emlékezés imperatívusza a periférián, és miért (de még inkább: hogy) vezet el a differenciáció, a problémakör idő- és térbeli tágítása a traumától a folyamat megértéséig, majd rétegzett újra- és újrafeldolgozásáig? Válaszai mellőznek minden udvariaskodást: mind a fejlett vitakultúra hiánya (lásd a Romsics-Gerő „vitát”), mind a befelé forduló nyilvánosság, mind a bezárkózó kutatók a perifériás, politikailag motivált össztársadalmi múltfeldolgozás sikere felé mutatnak, a kényszeremlékeztetés pedig „holokausztcsömört” eredményezhet. Sipos Balázs írása tükröt tart a Saul fia vagy az Orgia befogadása körüli problémák elé, írója pozícióját pedig a Narancs legfontosabb kritikusai között jelöli ki.

11898602_10153608313109036_4677115801364378344_n

3. Bagi Zsolt: Az elhavasodás és a burzsoázia tudata (Térey János: A Legkisebb Jégkorszak), Műút, 2016/56.

Ismét csak vallomás következik: szeretem, ha egy kritikus személyes. Ha közel enged magához, de nem a hóna alá nyomja a fejem, hanem valami saját identitásába vágóval hoz engem is közelebb egy könyvhöz. Bagi Zsolt okkal Műút-nívódíjat elnyert kritikája minden kétséget kizáróan a legjobb idén ebben a műfajban. Írása első nagyjából másfél hasábja tulajdonképpen vallomásos próza: egy budai gyerekkor története, melynek középpontjában a nagybetűs Fogas (de még véletlenül sem a fogaskerekű!) áll. Saját gyerekkora felelevenítésével ugyanakkor a pécsi filozófus egyszerre ágyaz meg a saját, identitásformáló Svábhegye és Térey – szerinte lapos – imaginárius Svábhegye közti feszültségnek, és foglalja keretbe írását. Hogy aztán hogy kerülnek a levesbe Nádas, a polgárság tudata és az ingatlan.com hirdetései, és miért fordul elő oly sokszor a szövegben az „ugyanaz”, „normalitás” és „extremitás” kifejezés, míg elérünk a katartikus, Hans Castorpot idéző utolsó mondatig („Lehet, hogy eseménytelen életem legfontosabb eseménye mégiscsak az volt, amikor elköltöztem a Hegyről.”), azt már az olvasónak kell rekonstruálnia. Érdemes!

16.12.21.Bagi-Zsolt

2. Szolláth Dávid: Réz és Vas – Síron túli emlékiratok párbeszéde (Réz Pál: Bokáig pezsgőben), Jelenkor, 2016/7–8.

Azt írtam ősszel megjelent folyóirat-olvasónaplómban, hogy Szolláth Dávid Bokáig pezsgőben-kritikája „az idei legnagyobb kritikaélményem”, most, negyedik-ötödik olvasás után pedig megpróbálom kicsit bővebben is megokolni, miért. Először egy vallomás: legeslegjobban talán a szövegből rendre kitekintgető, kikacsintgató kritikákat szeretem, ahol a kötet párhuzamba és merőlegesbe áll kontextusaival, és mely kritikaírói pozícióból nézve a könyv nem csak egy könyv, hanem a panoráma – igaz, kiemelt – része.

Szolláth Dávid ezen kritikájának középpontja vitán felül Réz Pál hangos memoárja, a kritika írója azonban nem elégszik meg a kötet értékelésével, hanem körzőt döf a közepébe, és kört rajzol köré. Ennek a körnek a peremén ott csücsül tizennégy emlékirat mint műfaji és ugyanennyi emlékiratíró mint életrajzi kontextus: ez teremti meg a kritika terét. Ez a „körbeolvasás” alapvetően Réz és az általa memoáríróként (is) utolérhetetlennek tekintett Vas István párhuzamos életrajzának kereteit színezi – de helyesebb volna mindezt inkább (Szolláth terminusát kölcsönvéve) „párbeszédnek” nevezni. Mivel azonban kettejük pályájának összebogozódása, életútjuk dialógusba kerülése idő kérdése (egészen máshonnan indulnak), Szolláth számos más memoárt is ráfeleseltet Rézére (az Eötvös Collegium-beli legendás évek kapcsán például Lator Lászlóét, Szász Imréét vagy Fodor Andrásét), messze túlmutatva a hagyományos párbeszéd keretein. Az életpálya (és a kötet) végigkövetése így folyamatos interakcióban zajlik: mintha a kritika maga is egy ötvenes évekbeli délután tükörfelülete lenne a Darling Presszóban. Azonban nem csak innen-onnan beúszó kortársak belefecsegése teszi kivételesen izgalmassá ezt az írást, hanem az is, hogy Szolláth folyamatos izzásban tartja a szöveget értékítéleteivel, legyen szó Réz stílusáról (különös tekintettel az anekdotára mint az önmeghatározás eszközére), látásmódjáról, etikájáról vagy önelbeszélése stratégiáiról. A Bokáig pezsgőben recepciója a laudáció és a túlzás légkörében vette kezdetét, izgalmas csavart adott neki Krusovszky Dénes vitacikke, Szolláth írása pedig a lehető legméltóbb záróköve.

IMG_8929

1. Kőrizs Imre: Isteni játék (Dante Alighieri: Isteni színjáték, fordította: Nádasdy Ádám), Műút, 2016/57.

Senkit sem fogok meglepni azzal az állításommal, hogy ha méretes hiányokat kéne felsorolnom a magyarországi irodalomkritikából, a fordításkritika szerepelne az első helyek egyikén. Az elmúlt néhány évben számos olyan újrafordítás született, mely kiváltott némi visszhangot, az összkép mégis minimum kétséges. Először is: a tendencia nagyjából az, hogy ahol a fordító az irodalmi közélet jobban előtérben lévő tagja, ott a fordításokra is esik némi figyelem, a háttérbe húzódó fordítók munkái azonban javarészt észrevétlenek maradtak. Így készült számos értelmezés arról, hogy miért olyan rossz a Rozsban a fogó (leánykori nevén Zabhegyező), miközben talán egyedül Totth Benedek és Pálos Máté vette a fáradságot arra, hogy a három szöveget szorosabban összeolvassa. A többiek vagy egy-egy kisebb részletre koncentráltak (ilyen például Hanák András Feuilletonja az ÉS-ben, mely fontos megállapítások mellett bevallja: „nem áll módomban szemügyre venni a Barna-fordítás fontos részleteit”), vagy nemigen vették kezükbe az eredetit (legfeljebb egy-egy kulcsszó, legtöbbször a sonuvabitch, a phony vagy a goddam fordításváltozatainak felcsapásolására). Vagyis ha születnek szövegek a fordításokról, azok sokszor majdnem-, wannabe- vagy pszeudo-fordításkritikák; ez nem minden esetben baj (sok közülük jól érvelő, okos írás), de a látványos elemeken (a lexikán, a szlengen) túl nemigen foglalkozik a fordítással mint idegenről magyar nyelvre való átültetéssel: két magyar szöveget összevetni ugyanis nem fordításkritika, hanem mondjuk összehasonlító szövegtan.

Ha most a több-kevesebb figyelmet kapó fordításokhoz hozzátesszük azokat, melyek semmilyen kritikai visszhangot nem váltottak ki, még rosszabb a helyzet: hiába jelent meg az elmúlt három évben új magyar változatban a Bűn és bűnhődés (Soproni András), A legyek ura (Gy. Horváth László), a Pedro Páramo (Imrei Andrea) és a Faust (Márton László), vagy nem is tudunk róluk, vagy nincs, aki írna a fordításukról. Kőrizs Imre az elmúlt két évben kétszer is igyekezett ezt a hiányt pótolni: tavaly Csehy Zoltán Satyricon-fordítását vette górcső alá a Tiszatájban, idén pedig Nádasdy Ádám Dantéját a Műútban. (Érdemes összeolvasni a kettőt, mert Kőrizs dialógusba hozza a két fordítást!)

kőrizs

Kőrizs hosszabb lélegzetű, húszezer karakteres Dante-kritikájában mindent felvonultat, amitől egy ilyen kritika jó lehet: mögénéz a Nádasdy által problematizált forma vs. tartalom (vagy másképp: Babits vs. Nádasdy) polémiának, a fordító saját lírája felől közelítve meggyőzően érveli meg a Színjáték rímtelenségét (ehhez képes rímbe szedni Nádasdy egyik versét, hogy megmutassa, mennyire sanzonszerűvé tenné azt az átalakítás!), a megfelelő helyeken szembeállítja Nádasdy verzióját nemcsak Babits, de Baranyi vagy Szabadi fordításaival is, a verstani részeknél pedig törekszik arra, hogy 1.) ne süllyedjen bele a belsős szakmázásba, hanem az átlagolvasó fülével hallja Nádasdy sorait, 2.) ha egy megoldást nem talál kielégítőnek, jobbat javasoljon helyette. Hogy az értékelés, összehasonlítás, elemzés, vita és informálás mellett Kőrizsnek még a szórakoztatásra is van ereje, az már csak hab a tortán („rímekben fordítani a római klasszikusokat éppoly korszerű dolog volt, mint a gázvilágítás”, „A Paradicsom ugyanis a Purgatórium, de különösen a Pokol nagy kalandja után, kicsit úgy hat, mint a Keresztapa III., amelyben feltűnnek ugyan a szívünknek kedves karakterek, de azért az egész — pace Gumbrecht — valahogy mégsem az igazi.”).

Mindehhez persze „csupán” annyi kell, hogy Kőrizs jól ismerje Dantét, művének magyar fordításait, Nádasdy költészetét, a verstant és az olasz nyelvet, emellett pedig legyen türelme és szorgalma ahhoz, hogy végigolvassa és -nézze Nádasdy összes, a Színjátékkal kapcsolatos megnyilvánulását, mérlegeljen minden lehetséges rá adott reflexiót, érveléséhez pedig költői énjét is felhasználja. Aki ennél többet képes beletenni egy kritikába tehetségből és szorgalomból, az előtt mélyen megemelem a kalapom. Mivel én nem találtam ilyet, így nálam Kőrizs Imre 2016 legjobb kritikájának szerzője.

Borítófotó: Magyartanárok Egyesülete

Zelei Dávid

szerző: Zelei Dávid
honlap e-mail
Zelei Dávid 1985-ban született, irodalomkritikus, szerkesztő, történész, ezek metszetében pedig hispanista. A FISZ és a Jelenkor világirodalmi sorozatának (Horizontok) szerkesztője. Állandó fixációi a folyóiratok (havi rendszerességű rovata a SZIFONline-on a Folyó/irat/mentés) a világirodalom (mindenese volt a Világtalanul? Világirodalom-kritika Magyarországon című antológiának), a kritika (az Élet és Irodalom megbecsült szerzője) és a futball (posztjai a Focitipp.hu-n olvashatók).

KULTprogramok

<< 2017. okt. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum