KULTer.hu - 2016 KULTfilmjei (TOP 10)
84528
post-template-default,single,single-post,postid-84528,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

2016 KULTfilmjei (TOP 10)

Az év legjobb filmjei, amelyeket érdemes újranézni

A tavalyi év elhozta az Oscar-díjat 2015-ös listánk első helyezett filmjének, a Saul fiának. Rocky edzőként tért vissza a ring közelébe és a filmvásznakra a Creed: Apollo fia című, igen jól sikerült sportfilmben. Steve Jobs Apple-guru életéről Danny Boyle készített (Aaron Sorkin forgatókönyvéből) remekbe szabott biopicet Steve Jobs címmel. A 2016 óta nálunk is előfizethető Netflixen debütált a Beasts of No Nation című megrázó afrikai háborús dráma, melyet A törvény nevében első évadát rendező Cary Joji Fukunaga jegyzett.  

A tízes lista előtt hadd ejtsek szót két ifjúsági filmnek is felfogható produkcióról, melyek csak az utolsó rostán estek ki az első tízből. Az új-zélandi Vademberek hajszája eddig csak a CineFesten volt látható. Taika Waititi filmjében a mogorva nevelőapa és a problémás árva fiú lassú egymásra találásának ismert története egy abszurd és rendkívül viccesen tálalt hajtóvadászat során szökken szárba. Claude Barras svájci animációjában, a mindössze 66 perces Életem Cukkiniként című, Lux-díjra is jelölt alkotásban a legsötétebb gyermekkori traumák találkoznak az apró árvaházban. A film nem rejti véka alá és nem is szépíti a gyermekek életét megkeserítő problémákat, viszont annyi humanizmussal és emberi/gyermeki jóságba vetett hittel meséli el Cukkini történetét, hogy azt nem lehet nem szeretni.

10. A bérgyilkosság (Amsal)

Magyar moziforgalmazásba sajnos csak elvétve kerül dél-koreai film, pedig Ázsia egyik legszínesebb és legszínvonalasabb filmes piaca évente jó néhány kiváló alkotást termel ki. 2016-ban három remekbe szabott dél-koreai filmet láttam, ezek közül esett a választásom Choi Dong-hoon történelmi kalandfilmjére, amely csak a Titanic Filmfesztiválon volt látható. Pedig a Vonat BusanbaZombi expressz végig feszült, izgalmas, dinamikus és a jelen társadalmi problémáira is keményen reflektáló zombihorrorja, vagy az itthon is ismert Park-chan Wook (Oldboy) csavaros erotikus thrillere, A szobalány is joggal helyet követelhetne a tízes listán. A bérgyilkosság első fél órájában (amely csak a bevezetés) annyi minden történik, mint két átlagos hollywoodi filmben. Nagyjából ennyi idő kell a nézőnek, míg a különböző idősíkok között ugráló cselekményt megérti, illetve azonosítja az európai szemnek túlságosan is hasonló szereplőket. A lélegzetelállító akciójelenetek, az árulással, szerelemmel és drámával jócskán megpakolt fordulatos cselekmény (az ország japán megszállásának időszaka és az egyik férfi főszereplő is közös pont A szobalánnyal) és az okosan adagolt humor olyan veszélyes elegyet alkot, mely az első percekben beránt, és csak szűk két és fél óra múlva enged el.

9. Elle

A nyolcvanhoz közelítő holland Paul Verhoeven álomgyári munkáival (Elemi ösztön, Robotzsaru) szerzett nemzetközi ismertséget, de az utóbbi évtizedben visszatért az európai gyökereihez. A CineFesten bemutatott filmje visszatérés az erotikus thriller műfajához, ám az Elle esetében a képlet nem olyan egyszerű, mint Sharon Stone és Michael Douglas pusztító románcában. Michèle (Isabelle Hupert brillírozik a szerepben) igen kemény és hideg, férfiasan céltudatos nő: egy videojátékokat fejlesztő cég vezetője, aki nem akar nagy jelentőséget tulajdonítani annak az esetnek, hogy egy betörő megerőszakolja. Miközben szinte minden férfi szereplő gyanúba keveredik, megismerjük a középkorú nőt máig kísértő gyerekkori traumát, problémás viszonyát felnőtt fiához, és persze egyre bizarrabb szerelmi életét. A felső középosztályba tartozó főszereplőkről fokozatosan mállik le a civilizáció máza, féltékenység, megcsalás, kontrollálatlan vágyak pettyezik addig sem habtiszta jellemüket, hogy közben – a nézői azonosulást megzavarandó – egyszerre tűnjenek áldozatnak és agresszornak. Ritkán látni egyszerre magas művészi színvonalú, de mégis ennyire kiszámíthatatlan cselekménnyel rendelkező alkotást. Hátha lesz bátorsága valamelyik magyar forgalmazónak behozni a hazai mozikba.

8. Spotlight – Egy nyomozás részletei (Spotlight)

A post-truth világából nézve nosztalgikus színezetet is kap az idei Oscar-díjas film, mely a Boston Globe oknyomozó újságíró csapatát állítja reflektorfénybe, azt a maroknyi sajtómunkást, akik először adtak hírt a katolikus egyház által elhallgatott gyermekmolesztálási esetekről. A Spotlight egyik erőssége, hogy az információk utáni szívós nyomozást egyszerre realistán, mégis izgalmasan tudja bemutatni. Az újságírók – ha nem is közvetlenül, de – maguk is érintettek az ügyben, az ő karakterükön kívül megjelenik néhány áldozat szívbemarkoló helyzete, bemutatva, milyen is lehet a teljes kiszolgáltatottság, illetve hogyan lehet (ha lehet) feldolgozni ezt a fajta gyerekkori traumát. Tom McCarthy filmje óda a lassan, de biztosan az eltűnés felé haladó nyomtatott sajtóhoz és a nem kevés kitartással párosuló civil kurázsihoz, mely a hagyományosan katolikus Bostonban ahhoz kellett, hogy le merjék hozni a cikksorozatot, tudván tudva, hogy ezzel sok ellenséget szereznek a helyi potentátok körében. Mindezek mellett a média felelőssége sincs eltitkolva, hiszen a Spotlight csapata a világszintű hullámokat keltő botrányhoz már ismert tényeknek ment utána és azoknak ásott a mélyére.

7. Kaliforniai álom (La La Land)

Ha van műfaj, mely távol áll tőlem, az a musical. Sem színpadon, sem a filmvásznon nem viselem el az áradó érzelmektől terhelt, émelyítően túlcukrozott, csillogó-villogó hamis világot, amiben kötelező a happy end. A Kaliforniai álom ráadásul mindenben a zenés műfaj kőegyszerű történetvezetését követi: a kaliforniai lankák tövében a csinos nő (Emma Stone) és a sármos férfi (Ryan Gosling) egymásba szeret, miközben mindketten az álmaikat akarják megvalósítani. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezzel a forgatókönyvvel hogyan győzte meg Damien Chazelle (Whiplash) a producereket, hogy pénzt adjanak a filmre. A csoda mégis megtörtént: Hollywood jól ismert kulisszái között egy mai, dinamikus, a nagy műfaji elődök előtt tisztelgő produkció jött létre. A CinemaScope formátumban rögzített film táncos-zenés jeleneteinek nagy része vágás nélküli hosszú beállításokkal lett felvéve, ami egyszerre főhajtás az álomgyár aranykorának technikája előtt, másrészt a fiatal rendező oroszlánkörmeinek szemérmetlen kimutatása. Az örökzöld konfliktusok (az unalmasan józan filiszter létforma és az igaz szerelmet kereső, illetve az álmaikat kergető fiatalok között) kiegészülnek a nagy tömegek által felejtésre ítélt múltbeli értékek (a bezárt mozi és dzsesszklub ennek szomorú mementói) felmutatásával. Hőseink (a rendező alteregóiként) több kitérő után nem a siker oltárán mindent feláldozó élet, hanem a saját integritásukból táplálkozó show business mellett tesznek hitet, ugyanúgy élettel töltve meg a kiüresedett filmszínházat és pinceklubot, mint a rendező ezt a jellegzetesen huszadik századi műfajt.

6. Érettségi (Bacalaureat)

Vágás nélküli, hosszú jelenetek a Fogarasi-havasok lábánál fekvő, átlagosnál is rondább lakótelepekkel teleszórt városból, mely az ország mértani közepe. A főszereplő neve Romeo, nem véletlenül. A rendező, Cristian Mungiu (4 hónap, 3 hét, 2 nap) eljátszik, flörtölget a műfaji jegyekkel: a férj csalja a feleségét – családi dráma; titokzatos és ijesztő jelenségek – thriller; mindent átszövő korrupció – társadalmi tabló (bár ez nem műfaj már), de mégsem ezekbe az irányokba indul el. Az orvos apa végig intézkedik, aktivizálódik lánya érdekében, de ez csak látszólagos cselekvés, valójában sodródik az eseményekkel, igyekszik megbirkózni azzal a felismeréssel, hogy egyre kevesebb befolyása van a lánya fölött, minden eszközt megragad, hogy az általa megálmodott útra terelje. Görcsös kapaszkodásáról, szinte már komikumba hajló aggodalmáról, túlgondoskodásáról szól a film. Ennek gyökere nem csupán a túlburjánzó apai szeretet, hanem az a – jelenünk Romániájában általánosan elterjedt – keserű tapasztalat, hogy a mostani középgeneráció a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban nem tudta igazán jobbá és élhetőbbé tenni az országot. Így, akinek van rá lehetősége, külföldre (a jól működőnek gondolt nyugati országokba) ejtőernyőzné gyermekét a társadalom teljes egészében (sőt annak elválaszthatatlan részeként) működő kölcsönös szívességek, a hétköznapi korrupció átláthatatlan és fojtogató televénye elől. Romeo (Adrian Titieni) paradox kényszerpályán mozog: meg akarja kímélni egy szem, épp érettségiző lányát a kőkemény román valóságtól, de ehhez az alapvetően tisztességes orvos pont abba az urambátyám világba kényszerül szügyig gázolni, ezáltal azt tovább építeni és mélyíteni, melynek megtisztításához az ő generációja erőtlennek bizonyult. Az Érettségi a legjobb rendezés díját kapta meg a 2016-os Cannes-i Filmfesztiválon.

5. Érkezés (Arrival)

A tavalyi listám kapcsán a legtöbb kritikát Denis Villeneuve előző filmje, a Sicario – A bérgyilkos kapcsán kaptam. A kritikusok és nézők által is nagyra tartott Érkezés esetében nagy valószínűséggel ez nem fog megismétlődni. Az inváziós sci-fi műfajából mikor sikerült ennyire komoly, lényeges mondanivalót hordozó, elsősorban az agyunkat (nem csak a szemünket) megtornáztató filmet készíteni? Talán a sosem jár a legközelebb a megoldáshoz. Már az is merész húzás a kanadai rendezőtől, hogy főszereplőnek egy nyelvészt (ráadásul nőt) tesz meg, de az, hogy a legfeszültebb jelenetek nem a katonaság és az idegen űrhajók apokaliptikus összecsapásai, hanem a kapcsolatfelvétel sorozatos és egyre sikeresebbnek tűnő kísérletei, az már egyenesen minden műfaji sémára fittyet hányó szemtelenség. A terv pedig fényesen beválik: a Ted Chiang Életed története című remek kisregényét adaptáló Érkezés egyszerre tud intim, szereplőközpontú lélektani dráma lenni, valamint agyalós, kommunikációelméleti problémákat a pazar látványvilággal és élvezhető mennyiségű spiritualitással okosan elegyítő sci-fi.

4. Ernelláék Farkaséknál

Hajdu Szabolcs a Délibáb sikertelensége után saját színdarabját (melyet mostanság is játszanak még) adaptálta vászonra igazi családi összefogásban. Saját lakásában forgott a film, saját maga, felesége és két gyermeke is játszik benne. Két házasság kerül párhuzamba egymással: Ernelláék egy év után tértek haza Skóciából, ahol nem találták meg a számításaikat, és Farkaséknál húzzák meg magukat egy darabig. Negyvenes éveik elején járnak, de még semmit sem értek el az életben. Farkasék kapcsolata ötéves fiuk miatt futott zátonyra, az értelmiségi pár napjait – hiába vannak tisztában a lélektani mozgatórugókkal – veszekedések keserítik meg. Irigység, kisebbrendűségi érzés, frusztráltság és a rossz viselkedési minták reflektálatlan követése az egyik oldalon, figyelmetlenség, mások hibáztatása, értelmiségi gőg a másik részről. A gyerekek házibarkács színházi előadása egyszerre ellenpontja a megkeseredett szülők összeférhetetlenségének, a film kicsinyítő tükre, illetve az intézményesített felnőtt világban (és persze a magyar filmgyártás rendszerében) csalódott szerző-főszereplő-rendező és gyakorló apa Hajdu nosztalgikus képe a még romlatlan gyermekkorról, amikor saját erőből, a játék iránt érzett szeretetből még nagy és varázslatos dolgok jöhetnek ki.

3. Én, Daniel Blake (I, Daniel Blake)

A nyolcvan esztendős Ken Loach a brit mozi egyik nagy öregje. A free cinema irányzatán nevelkedett és a „kitchen sink drama” egyik apostola. Realista látásmód, erős szociális érzékenység jellemzi félévszázados rendezői munkásságát. Legújabb filmje, mely Cannes-ban Arany Pálmát nyert, újabb keserű látlelet az angol munkásosztály helyzetéről. A címszereplő Daniel Blake a brit bürokrácia abszurditásaival igyekszik felvenni a harcot, miközben a másik cselekményszálon egy fiatal, kétgyermekes anya egyre súlyosabb anyagi gondjai jelentik a kiindulási pontot. Az özvegy Daniel túl van egy szívinfarktuson, de valami oknál fogva a hivatalban munkára alkalmasnak találják, így ha továbbra is szeretne havi juttatáshoz jutni, igazolnia kell, hogy munkát keres, de ha talál, nem vállalhatja el egészségi helyzete miatt. A túlbonyolított ügyintézés szküllái és kharübdiszei között hajózva segítséget nyújt a szükséglakásba költöző Katie-nek, aki Newcastle-be költözve nem talál állást magának. Hétköznapi hőseink egyetlen dologba kapaszkodhatnak még, ez pedig az emberi méltóság. Daniel Blake inkább vállalja az elszegényedést, az összetűzést a rendőrséggel, minthogy behódoljon az önérzetünket, méltóságunkat kíméletlenül bedaráló rendszernek. Sok-sok ilyen filmre lenne szükség szerte a világon.

2. Sieranevada

Cristi Puiu (Lăzărescu úr halála) új filmje különleges mozis élmény. A háromórás játékidő legnagyobb részében egy halotti tornak lehetünk a részesei. A csak jobbra és balra forduló kamera ugyanis a családi rendezvény egyik vendégének szemszögéből követi az eseményeket, gyakran épp csak be-betekintve a helyiségekbe, tartózkodva a hagyományos beállításoktól. A narratív szálat nélkülöző alkotás során több oldalról, alaposan megismerhetjük a családfő torán részt vevő családtagokat. A hétköznapi realizmust a román újhullámra jellemző hosszú beállításokban megteremtő film a fentiek alapján rendkívül unalmas és fárasztó alkotásnak tűnhet, ám Cristi Puiu a többszörösen hátrányos konfigurációt bravúrosan alakítja a defektes emberi kapcsolatok – humorban gazdag és kíméletlen – élveboncolásává. A szűk képkivágatok által a néző is bezáródik a tor helyszínéül szolgáló bukaresti tömbházlakásba, így tanúja lesz a jómódú és kiterjedt család hol nevetséges, hol drámai konfliktusainak. Első ránézésre egy olasz família folyton nyüzsgő, hangoskodó, de alapvetően vidám együttlétének is tűnhet (ezt erősíti a meggyőződéses kommunista néni és a konteókban hívő fiatalember jelenete), de a pópára és az ebédre való várakozás órái alatt hosszabb vagy rövidebb időre mindenkiről lekerül az álca. Amit megpillantunk, az minden, csak nem szép és vonzó: a felelősségvállalás folytonos kerülése, képmutatás, érzelmi manipuláció, régről berögzült játszmák és a többi.

1. A törzs (Plemya)

A lista legrégebbi, 2014-ben elkészült filmje. Bár 2015-ben a CineFesten látható volt, és egyszer levetítették az Ukrán Filmnapok keretében, hazai bemutatójára 2016 áprilisáig várni kellett. A forgalmazó igen bátor, sőt vakmerő volt, mert egy tizennyolcas karikás ukrán művészfilm, amiben csak siketnéma jeleléssel kommunikálnak a szereplők, biztos, hogy veszteséges lesz – de legalább a feliratra nem kellett költeni. Középiskolás főhősünk új iskolába érkezik, ahol hamar „megszoksz vagy megszöksz” választás elé kerül. A srác az előbbit választja, beáll a farkastörvények uralta falkába, hogy aztán egyre durvább dolgokba keveredjen siketnéma haverjaival. Coming of age történettel van dolgunk, ahol az ártatlan fiú bűnözővé válását nézhetjük végig, miközben a tiszta és őszinte szerelme egyszerre teszi kockára a hierarchiában kiharcolt helyét és alakítja dühöngő bikává a barátnőjét féltő srácot. Megrázó, súlyos film (egyesek szerint túlzásba is viszi az erőszak naturalisztikus ábrázolását), mely húsba vágóan őszinte parabolája a kelet-európai társadalmaknak, miközben két-három jelenete garantáltan beég a retinánkba.

Váradi Nagy Péter

szerző: Váradi Nagy Péter
honlap e-mail
Váradi Nagy Péter 1979-ben született Nagyváradon, a KULTer.hu vizuálKULT rovatának szerkesztője. A Debreceni Egyetemen végzett magyar, illetve mozgókép- és médiakultúra szakon. Több mint egy évtizedig egy fővárosi iskolában tanított. Jelenleg a budapesti Bűvösvölgyben médiaértés-oktató. Írásai a KULTer.hu-n kívül a Magyar Nemzet, a Prae, a Szépirodalmi Figyelő, a Debreceni Disputa és a Hitel folyóiratokban, valamint a Hamlet.ro és a Magyar Játékszín oldalakon jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum