KULTer.hu - 2016 KULTkölteményei (TOP 10)
84897
post-template-default,single,single-post,postid-84897,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

2016 KULTkölteményei (TOP 10)

Az év versei, amelyekbe érdemes belemerülni

Az utóbbi években az ünnepi időszak összefonódik a kortárs költemények és az irodalmi folyóiratok (újra)olvasásával. Egy-egy költeménybe különböző időpillanatokban ereszkedem bele, éjjeli félálomban, inszomniás hajnalokon, dartsmeccsek szüneteiben, kávé mellett, békésen vagy dühtelítetten, hason fekve, fejen állva. Van olyan vers, amelybe azonnal beleszeretek, mással hosszabban kerülgetjük egymást. De végül mindig összeáll az a mezőny, amelyet szeretnék megosztani a figyelmükkel megtisztelő olvasókkal.

A hagyományoknak megfelelően elöljáróban szót kell ejtenem néhány, a listára föl nem került, de izgalmas, ajánlásra érdemes szövegről. Vass Tibor Kék Radnóta című nagyszerű versét az Irodalmi Jelenről már nagyon korán, január első napjaiban följegyeztem magamnak. Ha valaki arra kíváncsi, mekkora a nyelv teherbíróképessége, mennyi játék fér bele néhány (tucat) sorba, a hernádkaki költőt kell olvasnia. Ezúttal – mások mellett – Radnóti Miklós sorait, szavait szereli szét és rakja-simítja újra eredeti módon össze apa-anyaversében. A tavalyi év egyik meglepetését Ágoston Tamás (álneves) költő művei jelentették, csakúgy a Ligetben, a Bárkában, a Napúton és a decemberi Alföldben. Egyenletesen színvonalas, figyelmet vonzó verseket olvastam több folyóiratban is Nagy Márta Júliától, Juhász Tibortól, Murányi Zitától és Balogh Ádámtól (utóbbitól a Haladóknak címűt az Esőben különösen ajánlom), jó volt továbbá rálelni Fekete Anna (Össze, Irodalmi Szemle) és Hartay Csaba remeklésére (A legszárnyalóbb madár, Kalligram). A klasszikus modalitású líra kedvelői olvassák el Demény Péter összegző (s egyben Kolozsvár-)költeményét (Életzene, Látó), az év szerelmes verse pedig kétségkívül Bajtai Andrásé a júniusi Tiszatájból: Billegő égövek peremén (kötelező darab, kozmikusan szép…). A legmagasabb lírai átlagszínvonalat hozó folyóirat talán a Jelenkor volt, Keresztesi Józseftől Gellén-Miklós Gáborig (Áttűnik, átszivárog, december). Valódi csemege lett a novemberi számuk: a Csorba Győző-blokk után Mohácsi Balázs, Garaczi László (A tejföl mennyit bír?), Marno János (Mélanie titka), Turi Tímea (Barátaink), Vaszilij Bogdanov, Toroczkay András (Medvék, autók, istenek, hajók) és Darányi Sándor (Fiú dala) műveit is megéri elolvasni. [A cikkben a linkeket a szerző válogatta, és a Prae folyóirat szépirodalmi szerkesztőjeként ezt az orgánumot nem szemlézte.]

10. Nagy Hajnal Csilla: Igor – „mint hideg / tóba, az / úttestbe mártom lábujjaim” (KULTer.hu, 2016. szeptember 19.)

Nem tudom egyértelműen meghatározni, miért kedvelem ennyire az Igort, de képtelen voltam leengedni a listáról. Olyan vers, amelyet szerkesztői szemmel akár még fésületlennek is mondanék, de eszembe sem jutna fésűvel (ollóval!) nekiállni – mintha Sámsont nyírnám: alighanem erejétől fosztanám meg. Még Bret Easton Ellis is eszembe ötlik („Az anyjával telefonál / [vagy Putyinnal] / leteszi, kapkodja a levegőt.”), ám ez éppoly csalóka – mirázs –, mint a vers valóságtere: előbb a szemem, majd az elmém kezd káprázni. Lendület, kurázsi, nonsalansz. Nagy Hajnal Csilla tavalyi kötete, a Miért félünk az őrültektől  (Kalligram) maga is igazi hullám- és szellemvasút, flúgos futam, nyelvi bizsergés, s (Gužák Klaudia illusztrációit nélkülözve is) hasonlót érzek jelen esetben: az első sornál berángatnak egy csillébe, jól meglöknek, és fogalmunk sincs, mi vár ránk a kanyarok mögött, miközben hatolunk lefelé, egyre mélyebbre. Egy bizonyos: kapaszkodni nem árt.

nagy hajnal csilla

Igor

I.

A fiúk, akik
az egyetemen
angolt tanulnak, majdnem
mindig nagyon
szépek.

Olyan a szemük, mintha
mindent tudnának, de
semmit sem (ez eleddig
fel nem talált árnyalatba
úsztatja őket).

A maguk módján mind
nagyon sikeresek lesznek
– ki ebben, ki abban –,
és gyönyörű, törékeny, félős
lányokkal fognak
szeretkezni,
zokniban.

II.

Igor színvak, kaotikus
képeket fest,
dühös a színekre.
Zihálva kérdem tőle: Milyen volt?
– Khorosho – sóhajt fáradtan,
mintha ő (vagy én) csak ennyit
tudna oroszul.

Angolt tanul
Moszkvában, de most
velem van, szökésben
(már nem tudom az anyja vagy
Putyin elől), kockás
zoknijai vannak, kivéve
azt az egyet, amin pókember.

Nem szeret beszélgetni velem,
merthogy az akcentus, amit használok,
nem is létezik – ez
butaság, de tudja:
ilyesmiket kell mondania,
hogy az ágyában maradjak.

Te vagy a kedvenc festőm.
– Khorosho – sóhajt, mintha
csak ennyit.

Az anyjával telefonál
(vagy Putyinnal),
leteszi, kapkodja a levegőt.

Az átjárónál fülemre
tapasztom kezem, befőttes-
üvegbe zárom a várost,
nem figyel, mint hideg
tóba, az
úttestbe mártom lábujjaim,
nézd, mondom, mint a Jenyiszej,
hazamegyünk inkább szeretkezni?
– Khorosho.

Egyik nap csak úgy
unalomból elkezd felfesteni
engem a falra.
Egészen más színeim vannak – nevetek, de
magyarul, az ecset nem áll meg.

Igor többnyire rövid hajú,
vastag végtagú nőkbe szerelmes,
szerintem. Hogy képes volna-e
szenvedélyes szerelmet táplálni
Putyin iránt,
abban nem lehetek biztos, de
valószínű.

Скорей бы конец – hallom néha
éjjelente, ahogy a fürdőszobába
zárkózva nyöszörög.
– Khorosho – súgom az ajtónak,
összepakolok.

De azt hiszem,
mégis inkább
Vlagyimirnak hívták.

(Скорей бы конец = Legyen már vége)

9. Németh Bálint: Esszencia – „nem fájsz igazán a földnek, de azért / kissé viszket tőled” (Liget, 2016. december 8.)

Németh Bálint verse bizonyítása és egyben cáfolata annak a sejtésnek, mely szerint nem a költészet nyelve a legalkalmasabb bizonyos logikai tézisek végiggondolására. Örömmel és érdeklődéssel figyeljük a szerzővel elegáns levezetését, drukkolunk neki és magunknak, hogy megtalálja (hogy feltalálja!) azt a pontot, „ahonnan minden belátható”. A kudarc nem látványos, hiszen bele van kódolva a feladatkijelölésbe egyrészt („és nem nézni vissza mégse”), másrészt pedig valójában szó sincs sikertelenségéről – jóllehet, a siker ezúttal sem nem gazdasági, sem nem filozófiai természetű. A „pont” ugyanis legalább annyira hely, mint amennyire lelkiállapot és időpillanat – az értelem olyan szerkezete, amely rendíthetetlennek bizonyul a kételyek korában. S hogy a Németh Bálint-vers döntően táj- és ökoképzetek segítségével igyekszik elbukni a matematika mezején, hozzájárul ahhoz, hogy költészeti igazságkísérletként viszont „esszenciális” maradhasson. Mert a lírai logika szerint „[r]engeteg mindenen lehet / összeveszni egy erdővel”.

DSCN1978

Németh Bálint: Esszencia

(sejtés, bizonyítás és cáfolat)

Elérni addig a pontig először, ahonnan minden belátható,
visszamenőleg igazolva a homályos sejtést. Eszerint
a házak esetleges, távoli szerveződése, a templomtornyok
egymással incselkedő, már-már összeérő párhuzamosai,
az idevezető földút, rajta az innen nem kivehető, ám
biztos fekete pocsolyával, a meddőhányó mögött a Nap,
a hamarosan alkonyatba hajló kép látható és nem látható
összetevői tehát mind egy öntudatlanul elvégzett bizonyítás
kellékei voltak, melynek lépésein a dűlőbe érve haladtál
végig, olyan állítást igazolva ezzel, amit egyelőre – és
ebbe teátrálisan beleborzongsz, jól jönne egy korty
a lenn felejtett borból – sajnos nem ismersz.

*

Elérni addig a pontig, ahonnan minden belátható,
és nem nézni vissza mégse. Először a fenyvessel
van még némi tisztáznivalód, noha a megegyezés
ezúttal is kizárt. Kaptatsz befelé és felfelé, darazsak
rosszalló kíváncsisága körülötted, kiszagolták benned
a betolakodó idegent, túlzott gesztusaid pedig nemhogy
elhatárolnának, inkább azonosítanak vele. Tornacipőd
a talajba süpped, nem fájsz igazán a földnek, de azért
kissé viszket tőled. Amit kilélegzel, tüsszentésre ingerli
a fákat, s hogy magukban tartják, korántsem önuralmuk,
hanem puszta megvetésük jele. Rengeteg mindenen lehet
összeveszni egy erdővel, összegzel később – boldogan.

*
Elérni addig a pontig, ahonnan minden belátható,
és nem nézni vissza mégse, először így képzelted.
Persze visszanézel mégis, nem bírsz magaddal,
ahogy az italban is csak hírből ismered a mértéket
olykor, híreket pedig napok óta nem olvasol – ami
egyébként jó hír. Az eléd táruló nyári kép viszont
mértéktartó, mondhatni, nem tartalmaz hozzáadott
cukrot. Sehol egy részlet, ami túlságosan harsányan
vonná magára a figyelmed, és éppen ez ébreszt
homályos gyanakvást benned. Mintha úgy rendezték
volna, hogy ne tűnjön megrendezettnek. Kegyesen
hallgat róla, de nem tud mihez kezdeni veled a táj.

*
A nyár – természetesen – csupán fedőtörténet,
ez a sejtésed, és a messzi domb túloldalán már
bizonyára titokban ősz van. A meddőhányó mögött,
ahol nem látod, már ráncosodik, töpped a Nap,
az áldott nemesrothadás kitartóan dolgozik,
édes lé csöpög, csorog rá az égre, az ég kádjában
taposó csizmákról nem is beszélve – efféle kétes
eredetű és minőségű képekkel kábítod magad, és
oktalan, cefrés mámorodban bizony nagy téteket tennél
arra, hogy a naplemente ma szerencsére elmarad.

*

Sötétedik. Hogy mit bizonyítottál, még mindig
nem világos, de sietni kell, nincs mód töprengésre,
jusson idő a cáfolatra is, mielőtt a lenn felejtett
borból végképp elfogy az igazság. Szódával persze
bármi elmegy, de ennél minőségibb tapasztalatra
vágysz most. Egyetlen pohárra tisztán, legyen nemes,
legyen kikezdhetetlen, és lehetőleg ne essen jól.
Megtalálod az egyedül megfelelő palackot, töltesz
magadnak, és aztán nem iszod meg. Vagy megiszod
mégis? Vagy meg sem találtad? Mindegy –
az a lényeg, hogy úgy sejted, végül tényleg eljutottál
addig a pontig, ahonnan minden belátható, és aztán
onnan visszanéztél, vagy nem néztél vissza mégsem.
Minden lehetséges, vagy semmi sem lehetséges.

8. Rosmer János: Könyvjelző – „az összecsukott könyv, melyből a távolság kihullott” (Kalligram, 2016/12.)

Amikor nem oly régen Németh Zoltán, maszkok és álnevek szakértője, rendkívül meggyőző filológiai érvekkel – saját blogoldalán – leleplezte Rosmer Jánost, valóban úgy tűnt, hogy pont kerülhetett az utóbbi idők egyik legérdekesebb álarc-játékát elbeszélő szöveg végére. Hogy ez nem teljesen így történt, annak oka, hogy az októberi Kalligram újraközölte az eszmefuttatást, kiegészülve egyfelől pályatársak (Gerevich András, Lesi Zoltán) reflexióival, valamint új(onnan előkerült) Rosmer-versekkel, jelezve: Rosmer lives. Így az a sajátos helyzet állt elő, mely szerint épp a leleplezés irodalmi eseménye okozta a már-már a feledés homályába burkolózó szerző(i név) reaktiválást. A listára fölkerült vers azonban nem ebből az összeállításból származik, hanem a folyóirat decemberi számából, amelyben Rosmer szép és rétegzett (de egyáltalán nem csattanós) választ fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy miképpen áll elő egy fiktív alakmás (?) önazonossága, és egyben nehezen visszautasítható ajánlatot is tesz a létezésre. (A vers mindeközben finom párbeszédet folytat Baka István gyönyörű, Csak a szavak című költeményével is, ami pedig a Kalligram márciusi lapszámának Baka-közlésére rímel: két művet is olvashatunk a bő két évtizede elhunyt költő hagyatékából.)

rosmer

Rosmer János: Könyvjelző

Andrisnak

Igenis létezem, ahogy te is. Igaz, csak annyira, mint ez a gyűrött lepedő,
vagy a fürdőszobából kihallatszó vízzubogás.
Mindig olyasmi után vágyunk, ami a nyomokból

ítélve létezett vagy kikövetkeztethető. Ahogy a könyvlapok
között elfogy a távolság, a történet, és egymásra
fekszenek végül az éjjeliszekrényen, úgy bújunk össze rétegeinkkel.

A lapok közt sincs több élet : a levegőtlenség, a távolság hiánya
kiolvasatlan. Velünk marad-e a távolság esélye ? Hogy egyszer kiolvasnak ?
Lehet-e nem idegenként visszajönni a fürdőszobából,

meztelenül a lepedőre ? A könyvek szerint nem. A lapok közt igenis
legyen távolság. De mit jelez a foltos, gyűrt lepedőn felejtett könyvjelző felkunkorodó vége ? Mit akar az összecsukott könyv, melyből a távolság kihullott ?

7. Sopotnik Zoltán: Lajhározó – „A lajhár tisztára Harry Potter.” (Bárka Online, 2016. április 11.)

2016 a Lajhár éve is volt, gondoljunk csak a Planet Earth zseniális második évadjának egyik remek, félresikerült udvarlási kísérletet bemutató jelenetére. Mi tagadás, ezt a verset Sopotnik Zoltán alaposan meglajhározta (szigorúan pozitív mellékjelentésekkel ruházva föl a kifejezést). Már első olvasásra is önfeledten szórakoztam rajta, ínyenc módon élvezkedve a parádés metaforákon, sziporkákon, utalásokon (s az sem zavart, ha egy-egy ponton kissé over the top lett). S ha már az egyszeri (felnőtt) olvasónak csömöre támadna az állatos gyerekversektől, akkor Sopotnik műve felvillantja a reményt, hogy a mégoly színvonalas mennyiségi bővítésen túl is van jövője a műfajnak. „Állítólag” hangos felolvasáskor „Pé Krisztián” nevét akár ki is lehet hagyni belőle: a „befelé űrhajózik” sorokban úgyis örökre ott marad. Micsoda csodák történnek ebben a versben a lajhárral, és mi minden lesz belőle! Aki nem hiszi, járjon utána.

sopotnik-zoltan-vagott

Sopotnik Zoltán: Lajhározó

A lajhár egy olyan állat.
Olyanabbat nem találsz.
Nevével ennyire  együtt élő
teremtmény nincs még egy a
Földön. Talán a Marson.
A kényes Vénuszon. Talán
a Tejút korzóján flangálnak
ilyenek.

Leírtam, és már lihegek.

A lajhár egy misztikus.
Ahogy Pé Krisztián, a költő
írta régen: befelé űrhajózik.
Míg az ember kifelé tart a
jóból, siet, rohan, tülköl és
büfög kocsijával, karcolja a
lelkét és másokét, liheg és
sok francot emleget, addig
állatunk egy jógamester:
jógi. És ravasz asztronauta.
A teremtő nyugalom kajla
katonája. Aki sokat tud, de
keveset látszik, csüng a
türelmen meg mindenféle
indán. Hintázik a fantázia
kötelén, mert fantáziája, az
van neki.

A lajhár nagyon állat.
Állítólag egykoron,
Isten egyszer könnyezett.
Egy nagyot, egy súlyosat.
És abból lett az első,
a büszke ős, aki majdnem
akkorára pottyant, akár egy elefánt.
Mert Isten könnye nagy.
És a lajhár szíve is.

A lajhár az idő szelídítője.
Kantáron vezeti, ha akarja,
de sosem lovagolja meg,
mert tiszteli. Apa, anya sokat
tanulhatna tőle. Mikor szétszedik
az otthont, a kertet, az udvart
és néha egymást. Persze nem
úgy, csak kemény szavakkal.
A fészerbe mindig be lehet
ugrani egy pusziért, súgja,
ha értik, ha van fülük hallani.
Fészert a panelban is találhat
az ember, búgja még
mosolygón állatunk.

A lajhár a fejjel lefelé. Az
örökös tükörkép vagy tükör-
tartó, úgy biz ám. Nézz vigyorgó
arcába, és megtalálod önmagad.
A kisdiák a tényleg kisdiákot.
A rezgő kamasz a tényleg kamaszt.
Az orvos a tényleg orvost.
A tűzoltó, a katona, vadakat terelő
juhász, mind a tényleget.

S a lényeget?, kérded joggal.
Azt fel lehet mérni egy lajhár-vigyorral.

A lajhár a mese.
Ő történet és a főhős is
egyben. Az erdőben, ahol
látszólag durmol, mindenki
tiszteli, járnak hozzá, mint a
jó doktorhoz, az állatok és
bennszülöttek egyaránt.
Pszichológus ő, lélekdoktor.
Mindenkinek saját meséjét
aludja el, aludja át.

Aludja el, aludja át.

S közben az álombéli
rémekkel alkuszik. Csencsel.
Őrködik, hogy a goromba
álmok ne éljenek a nappalban
tovább, a rémek keze ne húzzon
senkit a rosszba vissza. Se
gyereket, se sánta harcost, se
mérnököt, se programozót.

A lajhár tisztára Harry Potter.
Mondjuk, nincsen seb a homlokán,
meg szemüvege se, legalábbis
nem úgy, hogy egyből értenéd.

Ha kettőből, az más.
Úgy a szuper seprűjét is
láthatod, legalábbis a
kapaszkodást, hogy
fennmaradjon rajta.
A kozmikus ölelést.

A lajhár kettőből-állat.
Gondolkodni kell rajta,
hogy elbírd az eszét.
Egyszer simán, csak úgy
rendesen. Majd
visszafelé is törni a fejed.

A lajhár a legnagyobb matek.
Szőrgubanc, és x meg y.

A lajhár az egész álomföldkerek.

6. Vida Kamilla: lakosság – „mesélj nekem még az MDF-ről” (Műút, 2016056.)

A tavalyi év fölfedezettje számomra Vida Kamilla volt, annak ellenére, hogy nem elsősorban az általa művelt (generációsnak is nevezhető) poétika áll a leginkább közel hozzám. Ő mégis úgy ír, hogy élvezet olvasni a sorait, mert frissesség és ötlet van bennük, s az olvasó lubickolhat a szellemes és szórakoztató megoldásokban. Okosan szerkesztett szövegeiben ott van a kor, amely szülte őt, s úgy ad találóan, mégis barátságosan szatirikus látleletet, hogy közben nyoma sincs nagyotmondásnak, öntetszelgésnek, közhelydurrogtatásnak. Nyilván a szerzőnek nem minden verse egyenletesen jó, s be-becsúsznak lapszusok is, de összességében igazán felüdítő olvasni (például az októberi Jelenkorban, a Helikonban, a Harry Potter-rajongóknak pedig még a Műútban). Nekem az alább következő a kedvencem, melynek a játékosan odakacsintott gyermeki látásmód ad igazi rétegzettséget.

12295473_1002924973105294_4294110221189028478_n

Vida Kamilla: lakosság

In memoriam V. Zs.

I.

regnálása idején vezették be a faluban a kábeltévét.
szerette a nép.
nemzeti ünnepeken lelkesítő beszédet mondott a játszótér mellett.
kokárdában hintázni már majdnem olyan, mint forradalmat csinálni,
gondoltam magamban nyolcévesen.
„a lakosság érdeke” – így kezdte, amikor leestem a mászókáról.
gyorsan felálltam és hősies tekintettel kerestem nagyapám pillantását,
hogy lássa, életemet és véremet a hazáért, vagy a lakosságért,
vagy amiért éppen. nem nézett oda, intett a rezesbandának,
hogy jöhet a szózat.

kilenckor bebújtam az ágyamba és vártam az esti mesét,
anyám boszorkányok, királyfiak történetét olvasta, de untam.
nagyapám a konyhában beszélgetett apámmal a rendszerváltásról,
meg az európai unióról, amit egy ezerszínű, csillogó, kattogó gépnek képzeltem.
mennyit gondoltam erre, hogy bárcsak megérinthetném.
születésnapomra is azokat a gyönyörű, színes pártbrosúrákat és szórólapokat kértem
a választási maradékból.
papa, kérlek, mesélj nekem még az MDF-ről.
de nem mesélt persze, elment, csók a homlokomra, maradtak a boszorkányok.

II.

sokkal később természetesen megtudtam a mese végét,
és már hallgatózni sem akartam.
hiányoztak a barátnőim, akiket régen mindig át tudtam hívni,
népszavazásost játszani a barbie-jaimmal.
anyám kertészkedés közben titokban egy százszorszép szirmait tépkedte,
és zokogott; koalíció, szuverenitás, koalíció, szuverenitás.

III.

felhívtak, hogy menjek haza pár nappal a temetés előtt
a gyászvideót effektelni.
a – már – városi sportcsarnokban levetítik
a megemlékezésen.
a textilzsebkendőbe síró nénik közül nem lehet tudni,
melyik gondol a feltámadásra, melyik a kábeltévére.
a záróképen egy szoboravatón állunk, egyik kezemben vattacukor,
másikban a keze. aznap súgtam neki először:
papa, ha nagy leszek, ígérem, lakosság leszek.

5. Terék Anna: A sónak egyszerű – „Nincs elég szépség, / nincs elég valóság,” (Látó, 2016/3.)

Alapvetően nem bántam volna, ha sikerül elkerülni a tavalyi listán szereplő nevek azonnali újraszerepeltetését, de Terék Anna verseit elolvasva (a mostanin kívül lásd még A szív mögött címűt a márciusi Hídban) úgy éreztem, nem szeretném kihagyni. Engem nagyon megérintenek ezek a kemény szövegek (amelyek a jegyzet tanúsága szerint a Móricz-ösztöndíj segítségével készültek: nem ment rossz helyre a támogatás), egyszerre bátornak és ízlésesnek tartom őket, s a korábbi, hiánypótlónak tekinthető ciklusa után továbbra is érdekfeszítőnek. (A már tavaly is említett Borbély Szilárd-párhuzam a mostani monológvers esetén is érvényesnek tűnik.) Olyan világgal kísértenek meg fölkavaró módon ezek a művek (szavak, mondatok), amelyben, azt hiszem, nem szeretnénk élni, vagy amelynek valószerűségét tagadnánk – hiába. Ilyen (is) az ember. A vers utolsó részének só-példázata szerves szépségénél fogva biztosít fájdalmas menekülőutat az irodalomba.

terek_anna_wst0044

Terék Anna: A sónak egyszerű

Messze van még
a lakása, uram?
Fázok ebben a
törött éjszakában,
dideregve nehezebb
lépkedni.
Kéne valami,
hogy ne érezzen
semmit se az ember.
Ki kéne szedni
valahogyan ezt a fájást.
Talán ha léket vágna rajtam,
és kihúzna a résen keresztül
mindent ez a világ.
Talán ha ki lehetne üríteni,
magából kifelé forgatni a testet,
csak kijönne a lélek is
végre valahol.

Néha állok az állomáson,
és nézem a mosolygó nőket,
ahogy szép ruhákban
nevetnek, sétálnak, beszélgetnek,
aztán az jut eszembe, hogy lehet,
egy nap majd sorba állítják őket,
meztelenre vetkőztetik mindet,
és ki tudja, mit csinálnak majd
velük a kivégzésük előtt.
Néha mindenhol
szétroncsolt testeket látok,
és várom, hogy meglássam,
a nyugalom hol reped,
hol fog a napok közé
lépni és beszorulni a
halál.

Nincs elég szépség,
nincs elég valóság,
hogy elengedjem
az álmokat, uram.
Sokszor egész nap
csukva a szemem,
így minden könnyebb.

Mert mos, húz és csapkod
bennünket minden,
ahogy a tenger, és üres kezekkel
állni kell és hagyni,
hogy megszokjuk az ütéseket.
Mert megszokunk lassan minden ütést,
ilyen egyszerű az ember.

A tenger, uram, a tenger,
az levesz az emberről mindent
lassanként. Csak lógatni kell
a vízbe a lábat, a karokat,
és a só csöndben
lemar mindent, amire
szüksége van.
A sónak egyszerű.
Fehérre festi a vízből kivett
testet, a napon csillog,
megreped.

Így áztattam én is
a tengerben apámat,
de hiába lógattam a vízbe,
nem lett kisebb,
nem fakult az árnyéka.
Csak állt, szögegyenesen
a vízbe mártva és várta,
hogy belenézzek a szemébe,
megszokjam, hogy halott.
A tekintetemet várta,
hogy megtaláljam a szemét,
és végre eloldjam magamtól.

4. Balaskó Ákos: Búcsúkémia, Vattacsomó – „Ez itt körülöttünk csakis öröm lehet, semmi más.” (Eső, 2016/2. és Hévíz, 2016/2.)

Balaskó Ákos jól érzékelhetően nem elégedett meg első kötetanyagának pozitív visszhangjával, tavalyi közlései alapján úgy tűnik számomra, hogy a komoly munka gyümölcsei beértek. A kiválasztottakon túl is számos jó verset olvashattunk tőle különböző helyeken (Út bőr alá, Bárka; Otthon, Alföld; Díszek helyett a fák, Új Forrás; Hangszálcsomók, Ambroozia). Az Esőben megjelent  Búcsúkémia a maga tavaszi temetőfémes, csöndes hétköznapi kíméletlenségével skicceli fel egy hamvasztás külső és belső történéseit [ha valaki nem ismerné, olvassa hozzá Tóth Krisztina katartikus versét is] – Balaskó tehetsége abban is megmutatkozik, hogy iróniája fanyarsággal keveri az igazság ízét, mégsem válik sosem cinikussá. A Hévízben olvasható Vattacsomó azért nagyon izgalmas, mert sikeresen lép túl az „állatsajnáltató” hatásmechanizmuson, az utolsó versmondatban tovább emelve a gondolati téten: „Hogy törődhetnék bele, hogy nem értheti / egy állat, hogy ami történik éppen, / az nincs is.” Izgalmas és fontos szövegeknek tartom azokat, amelyek hatékonyan tesznek kísérletet az állati idegenség valamilyen vetületben történő felmutatására. Balaskó nem akar erőszakosan felforgató lenni, s így a jó, mert ekként válik a lehetséges mértékig megérthetővé.

balasko

Balaskó Ákos: Búcsúkémia

Olyan régen jártam itt utoljára,
egész parcellák nőttek azóta a földből.
Friss kora reggel, hétköznap, május.
Nem adtunk időt a búcsúzásra – mondom –,
habár 17 évig nem találkoztunk,
tudtunk egymásról, néha beszéltünk,
azelőtt viszont mégiscsak egymás
legközelebbi hozzátartozójának vállaltuk
magunkat éveken keresztül.

Azt mondja, ez így nem szabályos,
és amúgy is, mindjárt kezdődik már, mit tehetünk.
Összenézünk, tudjuk, mit kell tenni ilyenkor,
szemre átszámolja, rutinnal,
és már fordul is a kulcs.

Odaenged az apró lyukhoz, az égéstérbe látni.
Egy megfelelő hőmérsékletre hűtött test
800 fokos környezetben egy-két perc
alatt kap lángra magától.
Egy öngyulladás meghitt kémiája,
egy végakarat működés közben.
Az a testtömegtől és izomzattól függő
50-140 perc színtiszta gyónás
a legmakacsabb csontokig.
Utoljára a legbelső szervek. Igen, a szív.

Mégis, a kíméletlen intimitás
vagy a feltehető bűntudat helyett
az ejt mély, őszinte zavarba, hogy odaolvadt
szemekkel bírom végigállni mindezt,
mikor csak vadidegenek vagy
beteg emberek képesek erre.

A hamvakat az urnába söpri. Péntek van.
Távozás előtt még álldogál előtte összefont
Ujjakkal, némán, ez munkahelyi kötelesség.

Kimegyünk, rágyújtunk. Ő is kéket szív. Bámul
szótlanul, egy csöpögő kerti csap, egy komposztláda
egy távoli sarokban. Hümmög. Telik a napja.
Nem is lehetnénk idegenek egymásnak,
annyi a közös bennünk.

Műanyag székeket pakolnak délutánra ki
szép sorban, gondtalan csivitzaj mellé.
Levélerezeten átütő szikranap, kócos szél,
lombsuhogás, áttelelt galambárnyékok a földön.
Ez itt körülöttünk csakis öröm lehet, semmi más.

Balaskó Ákos: Vattacsomó

Pörköltöt úgy két hónapja hozták, ideiglenes dobozban.
A rokonok, akiknél eddig volt,
azt mondták, ez meg van unva.
Csupa csönd volt, egy használt vattacsomó,
és rettegés vörös gombostűszemekben.
Mi mindent megérez egy nyúlorr ipszilonja.

Apró répadarabokban fogytak el azok a napok.
Éhségek közötti hézagokban, kínos
elszótlanodásban, mint mikor egy vendég ottfelejti magát.
Pörkölt alig aludt, pedig a hálóba raktuk,
elvégre ott szokás megszokni az új ketreceket,
és átaludni mások gyötrelmes álmait.

Egyik este tépkedni kezdte a szőrt magáról,
és az egyik sarokba hordta, itatóhoz és
élelemhez egyaránt közel.
A hormonok holtjátéka, két hónapja élt
egyedül, csak ez lehet.
Talán a haszontalanságot oldja fel így
a test magában.

Utánaolvastunk, mi a teendő álvemhesség esetén.
És nem tudtam dönteni: az a szörnyűbb,
hogy porig kell rombolni a fészket, vagy az,
hogy ő ezt újabb kudarcként éli meg.
Hogy törődhetnék bele, hogy nem értheti
egy állat, hogy ami történik éppen,
az nincs is.

3. Závada Péter: Oidipusz – „Ujjaid a fák csontsovány gallyai” (Alföld, 2016/12.)

Závada Péter 2016-ban több helyen bukkant fel kiváló versekkel, az év utolsó napján például a SZIFonline-on olvashattuk két komoly szövegét, de például a jelenkoros A nézés pereme című kompozit-vers, valamint a Műútban megjelent A néma súgó csakúgy emlékezetesek. A decemberi Alföldben megjelent (az Örkény Színház sorozatában Kerekes Viktória előadásában is megtekinthető) Oidipusz karakteresen, áthatóan mutatja meg a szerző írásművészetének erejét: az egyre inkább sajátszerű megszólalást, az összetett, egymásba akaszkodó alakzatokat, a színházi jelek hangsúlyozott használatát, a megszemélyesítések („az erdő tüdeje”, „a hegy fél térdre ereszkedett” stb.) árnyékában csak jobban kidomborodó tárgyiasságot, a lélektani rétegzettséget, a szemléletes, ősiségből felbugyogó képeket. Oidipusz egyszerre jelenik meg előttünk a görög mondakör vak királyaként, a tragédia végzetsújtotta, szenvedő öregjeként, valamiféle archaikus-mitikus ősalakként, valamint a látható-hallható színpad figurájaként. Sűrű szövésű vers, mint a Théba környéki téli erdő gyémántkemény ágbogai, és rabul ejtően fortélyos, mint a Szfinx talánya.

Zavada-Peter-15.-1400x933

Závada Péter: Oidipusz

(1)

Magad vagy a táj.
Ujjaid a fák csontsovány gallyai,
kopár dombfejtetőd
bástyává koronázza
a lemenő nap.

Pórul járt öreg,
kikapart szemüregedben
botorkálsz faltól falig, remegő
kezed magad elé kinyújtod.

Mintha a koponyába
befelé látnának a szemek,
a járásokon végighalad pillantásod,
a széksorok párhuzamosai
egyre beljebb terelnek,
míg a színpad mélyén
kigyullad a test enyészpontja.

Amerre fordulsz, arra épül
előtted kíváncsiságod
mozaikjaiból egy lehetséges élet,

közben halk roppanással
síkokra válnak szét,
és elcsúsznak egymáson
az észlelés rétegei.

(2)

Te voltál az, te vártál
a suhogás árnyékában,
és az erdő tüdeje,
mint egy fülledt madárház,
megtelt zsivajjal.

A jós álló nap
a sasokat számolta,
de mindig elfelejtette,
hol tart.

Átfúrt bokacsontodon
a vihar furulyázott,
hogy táncolni tanítsa bicegésed.
A hegy fél térdre ereszkedett,
könyörgött neked,
hogy maradj.

(3)

Téged láttalak a szem
sivatagában, ahol a homok-
szemcsékbe zárt idő
összekarcolta a szél retináját.

Láttam, ahogy sötétséget
könnyeznek a kórók ágai,
éjszakát izzad az argánfák kérge,
és a láthatár szablyaélén
karaván vonul át.

Az ellenfényben a testek
sziluettjei megfeszültek,
mint a tűzbe dobott papírfigurák,
és a Szfinx arca, akár egy kővé
dermedt üvöltés, hangtalanul
lebegett a dűnék felett.

(4)

Azt akartad látni, ami elrejtőzik,
visszahúzódik önnön árnyékába.
Vakságod most már a kozmosz
éjszakája, és a szem a ragyogó
tágasságba vész.

2. Szijj Ferenc: Különböző fények – „csak a gyerekek fénylenek fel délután” (Tiszatáj, 2016/9.)

A Tolnai Ottónak ajánlott mű olyan letisztult, mint az a fénynyaláb, amely a hosszú űrséta után egy magashegység ormának hóköpenyén megpihen. A költemény magáról a fényről szól nekünk: honnan jön eredetileg, miként érik meg a retinán, milyen jelentések fogamzanak meg belőle az emberben, milyen volna, ha nem a korlátozott érzékszerveinkkel találkoznánk vele. Szijj Ferenc verse nem kísérel meg átlépni a humán szférán mégsem: a gondolat határokat feszeget, ám a hang ismerős, a hang mi vagyunk; mintegy belülről forgat meg (talán nem is föl), szelíden, bölcsen. (Láthatóan újabb sorozat formálódik a költő kezei alatt – az alcím Veszelszky Béla festőművészhez utal, míg egy másik kitűnő Visszafordulás-vers a Jelenkorban a fiatalon elhunyt Érmezei Zoltánhoz irányít, akinek életmű-kiállítása a KULTkiállítások 2016-os listájára is fölkerült.) Szijj már évtizedek óta kitartóan tisztogatja versseprűivel a világot. Pontos mondatai fókuszában olykor ragyognak, máskor derengenek, időnként sötét kontúrokat kapnak a tárgyak, de mintha mindig élesebben látnánk – még a melankóliát is.

szijj ferenc (4)

Szijj Ferenc: Különböző fények

(Visszafordulás / Veszelszky)

Tolnai Ottónak

Ha elég messzire látnánk,
mert nagyobb lenne a szemünk
a mostaninál, akkor a csillagos ég
szinte egyetlen fényes felület lenne,
legfeljebb itt-ott egy fekete ponttal,
ahol a kihűlt és összeomlott csillagok
elnyelnek egy szűk nyalábot
abból a fényből, amely a világegyetem
túlsó végéből tart felénk a kezdetek óta.

Kezdeti fény, a legerősebb, de
legkuszább is, még együtt van benne
az összes létező anyag
kezdetleges formája
és az elemi akarat, ha volt
egyáltalán akarat, nem pedig
a semmitől való félelem
vetette szét magát
egy véletlen pillanatban.

De nem tudom, hogy akkor nappal
nem lenne-e túl sok a szemünknek a földi fény,
vagy bízhatnánk-e abban, hogy a házak
és a fák egy része már rég kihűlt,
az emberektől pedig eleve minden
még sötétebb lesz,
csak a gyerekek fénylenek fel délután,
ahogy szétfutnak, gyorsan elfelejtik,
amit délelőtt hallottak,
és kipróbálnak valami mást,
szelíden legyőzni és erőszakkal
kérlelni valakit, és nem nézik,
ki az, mitől nyomorult, ha nem szól,
márpedig egyikük se szól,
valami mástól olyan hangosak
hogy végül magamra kell zárnom
az ablakot.

Mert az kétségtelen, hogy ugyanazzal
a szemmel kell nézni a földi tájat,
mint az éjszakai eget, a kettő ugyanaz,
a tájnak is minden egyes pontja
külön világ, amelyben fehér foltok
és véres felfedezőutak, vasúthálózatok
és váltakozó színű jelzőrendszerek,
vulkánkitörések és ünnepi hűségfelvonulások
préselődnek össze, és minden pont
vonzza és taszítja a körülötte levőket,
és a nagyobb csoportok, vonulatok, húrok is
egymást, és vannak távoli, meglepő
kölcsönhatások is számosan, mindig
az egészre is kell figyelni.

Kérdés azonban, elég-e itt nekünk
az egész, vagy még hozzá kell
tenni valamit, hogy elszakadjon a mérték
az emberi kéztől, lábtól, de talán
még a szemtől is, lényegében
megtagadni a látványt valami kis különbséggel,
fokról fokra.

Egy régi lehetőséget ilyen tevékeny
szomorúsággal nyugalomra bírni
a kínzó adottságok között, és kivárni,
amíg megköt annak a hordónyi,
névtelen festéknek az üledékétől,
amelyet álmainkban öntünk össze
felsőbb parancsra, de mindig harsány
nevetés lenne a vége, ha nem ébrednénk fel
idejében, mert csak mi kellünk nekik,
nem a szín.

Vagy meghagyni mindent, és azon túl
már csak abban reménykedni, ami
magától növekszik és fogy, este elszürkül,
éjjel tompa fényben feldereng,
nappal az emberek bejárják.

1. Tolnai Ottó: Estike – „kóvályogni tovább végtelen” (Jelenkor, 2016/12.)

Tolnai Ottó költői hangja összetéveszthetetlen, s ha csak egyszer is hallottuk áradó, megfontolt iramban előadni, beszélni, akkor nehezen fog kikopni fülünkből tónusa, hangszíne. De nem pusztán erről van szó, s nem is csak arról, hogy sikerült az anekdotikusságnak is új, egyedi költői minőséget adnia. Műveinek gondolatritmusa, ismétlésszerkezetei jól felismerhetőek, nyelve valóban szó-kincsektől dús, s őt olvasva olyan világ-szeletek elevenednek meg, amelyekről legtöbbünknek már nincsen – nem lehet – közvetlen tapasztalata. Tolnai Ottó izgalmas magánvilága a legkülönfélébb nyilvános terek, régiók, történeti idők, szöveghelyek, hangulatok, élmények nyelvben érlelt komposztja. Estike című versének érzéki sorait követve, morzsolgatva mintha mi is Szeged utcáin barangolnánk, kutyagolnánk, s lélegeznénk be a címszereplő virág – hadd írjam még egyszer, olyan szép: az estike – „bontógolyó”-mód gyöngéd illatát. S míg elérünk a megrázó fináléig, emlékek, gondolatfoszlányok, nyelvtöredékek kavarognak a holdvilágban, amely olyan sűrű, mint a birsalmasajt. „Amelyben Kosztolányi szerint dió van”, olvassuk a versben többször, a szabadkai költőtárs Sakkoztunk egyszer három nagydiákok… kezdetű múltidéző (gyász)versét látva vendégül a visszatérő sorpárban.

EZT_HASZNALJUK_161013_Tolnai_Otto_c_Valuska_Gabor

Tolnai Ottó: Estike

Igen az estike illata
azon a holdas éjszakán
a hosszú zsúfolt nap után
kiállítás-felrakás
annak áriázó megnyitása
kézipoggyászunkkal kezünkben
fejünket szellőztetve lófráltunk
barátommal penziónkat keresve
szegeden az alsóvárosban
miközben egyszer csak rádöbbentünk
nem értettük hogyan lehetséges
eltévelyedtünk
már ki tudja hanyadszor térünk vissza
ugyanarra a pontra
fáradtak voltunk ő pestről én palicsról érkeztem
alliterálgatunk mondtam
mint az alligátorok mondta
már lefeküdni sem volt kedvünk
inkább csak úgy kóvályogni
kóvályogni tovább végtelen
csak járni az alsóváros utcáit
a holdvilág mind sűrűbb közegében
csak most döbbentem rá
senkit sem ismerek az alsóvárosban
kivéve egy sodronyos mestert
nála vásároltuk tanyánk köré
a 200 méter tyúkhálót
meg aztán is vettünk még tőle
valami sodronyt
összeismerkedtem vele de nem annyira
éjszakának idején felzörgethessem
de különben sem találtam volna el hozzá
valamiféleképpen nem esett abba a körbe
amelyben már egy-két órája keringtünk
a pokol ilyen körkörös szerkezetű
próbáltam szellemeskedni
de akkor a barátom arcára fagyott a mosoly
úgy kellett letördösni
ott sűrűsödik így meg a holdvilág
próbáltam visszavenni a pokolból
ott sűrűsödik meg így a holdvilág
mint a birsalma-sajt
(melyben kosztolányi szerint
dió van)
és akkor egy ház előtt
vagy tán a kerítés mögötti kiskertből
váratlanul mellbevágott bennünket
akárha valami pozitív
valami gyengéd bontógolyó
mellbe az estikeillat
csak jártuk az utcákat már nem is a penziót
azt a kiskertet kerestük
tán valami játékban
ki talál vissza az estikeillattól füstölgő
kiskertbe
amely akkor már egyértelmű volt
édesanyánk kiskertje
édesanyáink barátnők voltak
nem messze onnan
jóllehet innen a határon túlnan
(igaz akkor már egyikük sem élt)
csak jártuk az utcákat mind fáradtabb
mind lassúbb léptekkel
mind hosszabban álldogálva az estikeillatban
a birs-sajttá hűlő holdvilágban
(melyben kosztolányi szerint
dió van)
és akkor valamelyik magasföldszinti ablakban
egy asszonyt pillantottunk meg
mint ama hopper-festményen
rózsaszín kombinéban
könyökölve nézte a holdat
vagy ki tudja már hanyadszor
nézett minket
ahogy valami körkörös rajzot követve
bolyongtunk alant a füstölgő estikeillatban
megszólítottuk eltévelyedtünk mondtuk
kértük segítsen
nem mosolygott nem nevetett
magára kapja köpenyét mondta
és jön elvezet bennünket a penziónkba
és jött mint a szellem
jóllehet sosem is valóságosabb lényt
mint ő abban a fehér fürdőköpenyben
és mi máris beszélni kezdtünk
egymás szavába vágva
mint csodálatos
mint életünk egyik legcsodálatosabb kalandját
mesélve neki eltévelyedésünk történetét
a birs-sajt sűrű holdvilágban
(melyben kosztolányi szerint
dió van)
s akkor véletlen meg találtam kérdezni
nem tetszett tudni aludni
minden bizonnyal a holdban tetszett
gyönyörködni mondta barátom
igen már harmadik
nem is harmadik már ötödik napja
nem bír aludni
már ötödik napja haldoklik a férje
nem bír mondta
nem bír meghalni szegény.

Lapis József

szerző: Lapis József
honlap e-mail
Lapis József 1981-ben született Sárospatakon, jelenleg Debrecenben él. Kritikus, irodalomtörténész, a Prae és az Alföld folyóiratok szerkesztője, a FISZ Hortus Conclusus sorozatszerkesztője. Elsősorban modern és kortárs magyar irodalommal kapcsolatos tanulmányokat, recenziókat publikál. Könyvei: Az elmúlás poétikája (2014); Líra 2.0. - Közelítések a kortárs magyar költészethez (2014). 2015-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült.

KULTprogramok

<< 2017. Júl. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum