KULTer.hu - A teremtett vidék
85369
post-template-default,single,single-post,postid-85369,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A teremtett vidék

Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese

Ha a krónikás úgy dönt, hogy témájának a falut, mégpedig a magyar falut választja, sok tényezőt figyelembe kell vennie. Például azt, hogy a történeti hűség mint olyan nem szempont többé, hogy az eldöntetlen kérdésekben igazságot tenni sem kötelező, és hogy egy történet annál kerekebb, minél többféleképpen van elmondva. Meg egyáltalán: hogyan lehet bármit is mondani egy olyan vidékről, amit még az Isten is jól itt hagyott a szarban?

Milbacher Róbert első prózakötete a magyar irodalomtörténeti hagyomány egyik prominens vonalába kíván betagozódni, remek stílusérzékkel csatlakozva annak műfaji, tematikus és narratív kereteihez. Egyszerre idézi meg Mikszáthot és Krasznahorkait mint a hősei világában otthonosan mozgó megszólalót és a vidéki kilátástalanság statikusságának leíróját, de számos művet említhetnénk még, amelyek kapcsolódhatnak Milbacher elbeszélésfüzéréhez: ilyen például (a teljesség igénye nélkül) Borbély Szilárd Nincstelenekje, Tar Sándor A mi utcánk című novellaciklusa vagy akár Grecsó Krisztián Pletykaanyuja. Mindvégig kérdéses marad azonban, hogy a Szűz Mária jegyese az irodalomtörténeti előzmények felmutatásán és integrálásán túl (amit kétségtelenül elvégez) képes-e újragondolni azokat, vagy általuk valami újat produkálni.

milbacher-szuz_maria_jegyese

Milbacher elbeszélője egy mindegy-is-hol-fekvő falu történeteit tárja elénk, valahol a huszadik század utolsó harmadán. Az események mikorjára egyfelől a magyar falu kollektív emlékezetének nagy toposzaiból következtethetünk: még testközelben van a vidéki zsidók és cigányok deportálása, éppúgy a szovjet katonák mély traumákat maguk után hagyó átmasírozása a falvakon. Másfelől az elbeszélés jelenébe ágyazódik a munkásőrség, a pártbizottság, a téeszek és a besúgórendszer valósága.

A Szűz Mária jegyese tizenöt, témájában lazán összefüggő rövid történetet mesél el. Ezek a históriák nem folytatásai vagy továbbgondolásai, sokkal inkább kiegészítői egymásnak. Ami az egyik novella fő témájából kimaradt, azt egy későbbiből tudjuk meg, amolyan mellékesen, kicsit más szemszögből. Az egymásba átnyúló mininarratívák jeleneteket villantanak fel egy közösség életéből, elbeszélői technikája eszünkbe is juttathatja Fellini – egyik novellában (A Bakter Sanyika majdnem elárasztja a falut) megidézett – Amarcordját, melynek vetítéséről a helyi tanító kizárja a fiatalokat, annak obszcén tartalma miatt. Így duzzad ez a szövegegyüttes egy koherens egésszé, egy látleletté, amely a hitelesség igénye nélkül, sőt, valahol azzal szembehelyezkedve akar egyfajta mítoszt emelni maga köré.

A novellákban keveredik a provincializmus kilátástalansága, a népmesei fantasztikum és a pálinkagőzös történetmondás groteszk miliője. Ezek az elemek valahol szükségszerű kiegészítői is egymásnak. Mindaz a tragikum, ami a vidék történeteiben rejlik, elviselhetetlen volna valami privát narratíva nélkül, ami mégis emészthetővé teszi a történeteket az azt megélők és az olvasó számára is. Olvasunk izomsorvadásos fiatal lány teherbeejtéséről, utcán megfagyott félbolond fiúról, felgyújtott tanyáról, kifosztott temetőről. Az ilyen és ehhez hasonló megrázó képeket lazítják fel a népi humor elemei, az orrunk előtt kiszínezett és elferdített történetek vagy a kocsmapult mellől elhangzó kommentárok.

Milbacher elbeszélője önnön szavahihetőségét bizonygatva egyből gyanút kelt bennünk. A szövegek arra engednek következtetni, hogy a történetek egyik fő forrása Bizdó Józsika, a falu érdekes históriáinak félkegyelmű megéneklője, aki a kocsmában jegyzetelget kockás füzetébe. A megszólaló azonban tőle is távolságot tart, többször utalva arra, hogy ő sem biztos benne, mi is állhat abban a füzetben, és az elbeszélő személye körüli bizonytalanság még izgalmasabbá teszi az írásokat. Mert igaz, hogy a történetet egy ember meséli el, de elbeszéléseiben egyaránt hangot kap a kocsmáros, mint a mindenkori falu információközpontja, a Tanár úr, aki azért tényleg egy művelt ember, vagy épp Titi, akinek pedig jár az Élet és Tudomány. Az elbeszélő szavahihetősége éppen ezáltal válik még viszonylagosabbá és egy idő után érdektelenné is. A kétes eredetű és kimenetelű mesék mögötti kérdőjeleket sosem számolja fel teljesen, egymás mellé állított verziókat láttat, és az olvasóra bízza, hogy melyik tetszik neki jobban. Vagy – kicsit igazodva Milbacher novelláinak világához –, hogy melyikben szeretne hinni.

Szuz-Maria-jegyese_fotoHJL-09809

Magának az írásbeliségnek a státusza is kérdéses a mű teremtett világán belül. Már a novellák előszavában is feltűnik a megírottság kérdéses megítélése. Ahogy az előszó is sugallja, az elbeszélő mintha félne attól, hogy a saját szereplői neheztelni fognak a történetek megírása miatt. Ennek azonban nem csak a privát szféra megsértéséhez lehet köze. A kocsmában jegyzetelő Bizdó Józsikára is gyanakodva néznek ivócimborái, mégpedig nem feltétlenül az elbeszélések jelenében még működő besúgórendszer miatt, hanem egyszerűen azért, mert rajta kívül senkinek nem jut eszébe, hogy a kocsmában elhangzottakat lejegyezze. Mint ahogy a narráció is újra meg újra igazít, told a történeteken, úgy arra következtethetünk, hogy a kocsmában elhangzó, az elbeszélő által közvetített meséknek nincs végleges formája. Alkalmilag fogalmazódnak meg, ebből kifolyólag folyamatosan alakítható, felülírható módon. A történetek lejegyzése egyben azok dinamikájának kioltását is jelenti. Visszatérő képzettársítás továbbá, hogy a novellákban az olvasottságot, vagyis az olvasás túlzásba vitelét a tébollyal párosítják. Az írott szónak többen is „áldozatul esnek”, mint például az esperes, aki élete végére kitér a hitéből, és furcsa nyelven írott szövegeket olvas, vagy Rofsics Józska, akit szintén a könyvekből megszerzett tudás dönt romba.

Az elbeszélő álnaiv hangja, folyamatosan ismétlődő nyelvi panelekkel operáló beszédmódja nehezen megszokható, eleinte túlságosan keresettnek hathat. Rá kell azonban jönnünk, hogy esetében ez a beszédmód szükségszerű. A kocsmai történetmondás szóbeliségre visszanyúló hagyományai kikerülhetetlenné teszik a permanens ismétlés (és másként mondás) gyakorlatát, ami mintegy folyamatos megerősítésként mélyíti el a falu legendáit. Olyannyira, hogy a sokadik novella elolvasása után az amúgy is sokszor beszélő nevek még több jelentéssel töltődnek fel, így az olvasó már egy név hallatán is elő tudja hívni az egyes karakterekhez fűződő történeteket. Ennek a folyamatos újramondásnak a kényszere magának a megénekelt falunak a mindennapjaiba van kódolva: „Mert a csöndet nehezebb elviselni, mert akkor arra kell gondolni, hogy hogyan lesz ezután. A csönd az, hogy haza kell menni, aztán este lesz, meg reggel. Másnap meg kezdődik minden elölről. Hát kinek hiányzik ez?” (48.) Ettől a csöndtől és annak minden fájdalmas következményétől menti meg a falut az elbeszélő, amikor meséiben újra és újra feleleveníti ugyanazokat a történeteket.

A novellák szereplői folyamatosan küzdenek a környezetükből és élethelyzetükből kifolyólag rájuk nehezedő egzisztenciális szorongással. Problémák, lehetséges kiutak és zsákutcák sokaságát látjuk. Kácz Oli, aki kóros elhízása miatt önmagát száműzi a falu szélére, hogy a bikákat őrizze, a világ legkövérebb énekese szeretne lenni, végül meghal, feltehetőleg a túlsúlya miatt. Az öreg Lolos, akinek az élete azzal telt, hogy a ház előtt ülve várta az elhurcolt családját, meg szeretett volna már halni, de még ez sem történt meg, egyszerűen csak eltűnt. Rofsics Józska pedig, aki egy fél életet élt le abban a hitben, hogy jegyben jár a Szűz Máriával, rájött, hogy a Szűz Mária nem is szűz, és attól fogva mindig a sírásig itta magát. Ők is és mindegyik figura mintha valahogyan utat akarnának találni egyfajta transzcendencia felé, ami azonban végül sosem sikerül nekik. A vallástól az italhoz menekülnek, vagy fordítva, új vallásokat találnak ki, népi babonákhoz fordulnak vagy mesebeli teremtményeket kreálnak maguknak. Vagy egyszerűen nem csinálnak semmit. Mégsem mondható, hogy Milbacher történetei egy depresszív, kilátástalan közegben engednék el az olvasó kezét. A humoros nyelvezet és a néha valóban humoros cselekménybeli fordulatok mellett az olvasónak az az érzése, hogy ha a történetek szereplői nem is tudtak kitörni a rájuk nehezedő létbizonytalanságból, de maguk a történetek – már pusztán megalkotottságukból adódóan is – kijutottak az általuk lefestett, sokszor kegyetlen valóságból.

Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese, Magvető, Budapest, 2016.

A borítófotót Földesi Mihály készítette.

Juhász Márió

szerző: Juhász Márió
honlap e-mail
Juhász Márió 1992-ben született Nyíregyházán. A Debreceni Egyetem magyar-filozófia szakos végzős hallgatója. A LÉK irodalmi kör tagja. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg. A Zempléni Múzsában és a Műút portálon is közölt verseket.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum