KULTer.hu - Kódolt szabálytalanságok
84359
post-template-default,single,single-post,postid-84359,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kódolt szabálytalanságok

Ljudmila Ulickaja: Jákob lajtorjája

Ljudmila Ulickaja ebben a nagyszabású regényében jó néhány korábbi alkotása motívumait elegyíti: a Jákob lajtorjájában ismét egy, a Médea és gyermekei vagy a Kukockij esetei című regényekből már ismert családtörténet tárul elénk, miközben az, hogy az írónő a saját családi archívumában fellelhető levelezést is felhasználja a történetszövéshez, eszünkbe juttathatja a Daniel Stein, tolmács című regény dokumentarista vonatkozásait.

„Hogy is mondta Tengiz – fél életedben gyűjtögetsz, aztán elkezded szétosztogatni. Ez nemcsak Learre igaz. Mindenkire. Megtenni az ellentétes irányú mozdulatot, befejezni a ciklust: megszületni, sokféle tulajdonságra szert tenni, hatalomra, vagyonra, hírnévre, dicsőségre, tudásra, szokásokra. Szert tenni személyiségre, aztán ledobni magadról az egészet. Magát a személyiséget is. Eljutni a teljes, az eredeti meztelenségig, az újszülött állapotig, az őseredetiségig” (198.) – elmélkedik az egyik Shakespeare-rendezés leendő jelmezei kapcsán Ljudmila Ulickaja legújabb, sok szempontból összegző jellegű regényének, a Jákob lajtorjájának a főhőse, a színházi látványtervezőből fokozatosan rendezővé avanzsáló Nora.

1264317

Ez a számos vonatkozásban „szabálytalan”, független, önálló, kreatív, olvasott, önmagát a színház berkein belül megvalósítani óhajtó nő, aki hangsúlyozottan Ibsen hősnőjéről kapta a nevét, a harmincas évei elején jár, amikor az 1970-es években találkozunk vele: ekkor már valóban „sokféle tulajdonsággal”, tudással, kiforrott személyiséggel rendelkezik. Ha vagyonnal nem is, de néhány kincset érő emberi kapcsolattal szintén büszkélkedhet: van egy kisfia, Jurik, aki Nora autizmushoz és zsenialitáshoz közeli egykori osztálytársától, a matematikus Vityától származik, akivel annak idején a nő – dacból, s mert jó „heccnek” tűnt a dolog – titokban, mindenféle érzelem nélkül házasodott össze. Ott van neki Tengiz, a grúz rendező s ilyenformán alkotótárs, akivel – s az érzelmek nélküli látszatházassága mellett ez szintén passzol Nora személyiségének furcsaságaihoz – mindennek, csak épp megszokottnak nem mondható szerelmi viszonyt ápol. Az egyébként nős férfi hol feltűnik, hol eltűnik, s szaggatott együttléteik, „kapcsolat nélküli szerelmük” (46.) több mint húsz éve az egyetlen olyan viszony, amely érzelmileg béklyóba tudja kötni a minden szempontból szabadságra vágyó, szabadságot igénylő Norát. Azt, hogy mennyire képes alárendelődni Tengiznek, a következő párbeszédük érzékelteti talán a leginkább: „Tengiz megkérdezte Norától: »Kid vagyok én neked? És te kim vagy nekem, Nora?« (…) Nora elgondolkodott, és azt mondta: Szégyellem, de én hajlandó vagyok az lenni, aminek te akarsz – tervező, szerető, barátnő, kiszolgáló személyzet, akár felmosórongy is. Te pedig összességében – az életem legjobb és legnagyobbik része.” (250.) Sőt, olyannyira függ Tengiztől, hogy a másik legértékesebb emberi kapcsolatát, Jurikot is csak annak köszönheti, hogy Tengiz egyik eltűnési fázisakor a hiánya okozta űrt gyermekáldással próbálta betölteni. A gyerek „nemzőjéül” – Tengiz hiányában – Nora Vityát választotta, úgy, hogy „nem is számolt vele, mint teljes értékű apával”. (127.) Illetve még életben vannak a szülei is: Amalija és Genrih, akik a válásukat követően mindketten új párkapcsolatban élik a hétköznapjaikat.

Ulickaja regényében tehát ebbe a „jelenbe” csöppenünk bele, amely jelen egyelőre – elsősorban Nora Tengizzel való kapcsolata, valamint Jurik „furcsaságai” miatt – kizárja mind a múlt, mind pedig a jövő perspektíváját. A jelenben való létezés íratlan, de a hosszú évek alatt egyre szentebbé váló szabályként határozza meg Nora és Tengiz viszonyát: „amikor épp kettesben élik az esedékes, közös életdarabjukat, nem létezik közöttük semmi tegnapi vagy holnapi. (…) Szabad kapcsolatukat nem tarthatták volna fenn, ha nem ügyeltek volna erre a szent határra, amelyen túl a kapcsolatuk nem létezett. És ezt a szabályt Tengiz vezette be sok évvel korábban. Nora nehezen és fájdalmasan fogadta el, de idővel kiderült, hogy szimmetrikus lett a dolog…” (302.) Ám furcsa módon nem volt, nem lehetett helye Nora életében a múltnak és a jövőnek Jurik miatt sem, mert a kisfiú a születése első pillanatától fogva a jelen pillanat sűrített megélésére késztette az édesanyját. A világra rácsodálkozó gyermek édesapjától örökölt szokatlan gondolkodásmódja, a gyakorlati élethez szükséges „fogásokban” való járatlansága, ugyanakkor az elvont fogalmak, a filozofikus tartalmak iránti vonzalma mindennapos, azonnali reakciókat követelő „fejtörést” okoznak Norának, aki így nemhogy egy évre, de egyetlen napra sem láthat előre fia sorsát illetően (sem).

13917912_9d2f5d1dbb521b49db32ee740f1f27be_x

Ebből az időtlen jelenből egy esemény – figyelmeztető, de akkor tudomásul sem vett jelként – megpróbálja Norát kimozdítani: apai nagyanyjának, Maruszjának a halála, aki semmivel sem volt „szabálytalanabb” jellem, mint az unokája vagy a dédunokája. Erről az úgynevezett Ezüstkornak, azaz az orosz kultúra 1890-es éveitől az 1910-es éveiig tartó periódusának gyermekeként felnövő, szintén színházi emberről – színésznőről és mozdulatművészről – a halotti toron egy Nora számára ismeretlen öregasszony a következőket mondja: „Mindenkit a talpáról a feje tetejére állított, aztán a feje tetejéről a talpára. Olyan tehetséges volt, olyan tündöklő, sőt öntörvényű, mint senki más. Elhihetik nekem. Az emberek a puszta jelenlététől csodálkozni kezdtek, saját fejükkel kezdtek gondolkozni. Azt hiszik, Jakov Oszeckij magától volt akkora géniusz? Nem, hanem attól volt zseni, hogy tizenkilenc éves koruktól olyan szerelem alakult ki közöttük, amilyenről csak a regényekben írnak…” (28.) Nora mindezzel tisztában van, hisz hosszú ideig igen jó kapcsolatot ápolt a nagymamájával: a nagyanyja könyvtára szolgált műveltsége alapjául, az ő izgalmas élménybeszámolói terelték a színház világa felé, mígnem „nyolc évvel ezelőtt halálosan összevesztek, még kimondani is szégyen, politikai okok miatt…” (16.)

Ez az összeveszés (is) lehet az oka annak, hogy Nora az öregasszony további szóáradatából már semmit sem ért: „Szima, te csak hallgass! Már előre tudom, mit fogsz mondani! Igen, én is szerettem Jakovot! Igen, mellette álltam élete utolsó évében, és ez számomra boldogság volt, neki viszont nem. Azért nem, mert Maruszja elhagyta őt, és azt maguknak nem kell tudniuk, miért tette. Én magam sem értem, hogyan tehette… De én itt a koporsójánál mindenkinek meg akarom mondani: én nem vétettem Maruszja ellen, én soha még csak egy lépést se tettem volna Oszeckij felé, mert ő isten volt, Maruszja pedig istennő. És ki voltam én? Egy felcser! Nem vétettem Maruszja ellen, de hogy Maruszja vétett-e Jakov ellen…” (28.) Az ismeretlen nő ismeretlen históriáját hallva Nora ugyan megfogadja, hogy megkérdezi apját, Genrihet, miről is van szó, főleg azután, hogy apjától Maruszja „végrendeletéről” is értesül, mely szerint bárhová temethetik, csak néhai férje, Jakov Oszeckij mellé nem. A mellé a nagyapa mellé nem, akit Nora életében mindössze egyszer, kisiskolás korában látott, és semmit se tud róla.

A temetésen hallott furcsa história és a „végrendelet” ellenére kizárólag a jelennel foglalkozó, a kisfiát épp szoptató, s teje túlcsordulásától tartó Nora mintegy „örökségképpen” – a múlt kikerülhetetlen jelenlétét az orra alá dörgölve – Maruszja holmijai között egy ládikóra is rábukkan, benne egy óriási papírkötegre, amelyen a „ceruzás feljegyzések teljesen elmosódtak” (38.). A feljegyzések elmosódottságában Nora azonban megint csak a felmenőivel kapcsolatos távolságtartó magatartása igazolását látja: „Jól is van ez így – gondolta – legalább nem kell belemerülni ebbe a posványos múltba.” (uo.), s a papírköteg azonnal a szemeteskukában végzi. A ládikó alján viszont talál egy rózsaszín gumilepedőbe tekert csomagot is, egy óriási levelezést a most elhunyt nagyanyja, Marija Kernsz és egyszer látott nagyapja, Jakov Oszeckij levelezését, 1911-es kezdettel. Nora a levelezést legalább nem dobja ki, hanem elhelyezi a színházi archívumába, s ezzel az aktussal teljes negyedszázadra kizárja a jelen körforgásában létező tudatából a múltat. Úgy bánik a levélköteggel, mint egy fikcióval, mint egy polcra pakolt könyvvel, amit nincs kedve elolvasni.

Csakhogy, ha a múltat ki is tudja zárni, a jövő egy idő után – ha akarja, ha nem – ott kopogtat a lakása ajtaján. Mégpedig a jelenét „átjáró” módszere, a valóság és a fikció összekeverésének köszönhetően, amit a színházi látványtervei miatt, ha nem is mindig tudatosan, de előszeretettel alkalmaz. Az életében épp jelenlévő Tengizzel együtt megvalósított színházi munkái mondanivalóját sokszor vonatkoztatja a mindennapjaikra, vagy díszletelemeit hétköznapi tárgyakká „formálja”: például a Swift-előadásból azt szűri le, hogy Jurik is és a vérszerinti apja, Vitya is úgy különböznek a többi embertől, mint a nyihahák a jehuktól, Jurikot pedig csecsemőkorában a Három nővér II. felvonásának ágyába fekteti. Ám a Tengiz–Nora–Jurik-hármas életét is óhatatlanul befolyásolják azok az események, azaz a közeli jövő, amely miatt Norának – a fikció és a valóság összekeverésének maga ásta vermébe esve – óhatatlanul el kell kezdenie a Lear király díszleteivel és jelmezeivel érzékeltetett ellentétes irányú utat bejárni. Az afganisztáni háború miatt Nora nem teheti meg, hogy kizárja a jövőt az életéből, azt a jövőt, amely vészjóslóan ott lebeg a katonai szolgálatra teljesen alkalmatlan Jurik feje fölött. Így, az időtlen jelen állapotát kényszerűen feladva, a fiát a jövőtől óvva, Nora, ugyanúgy, mint a rendezésükben Lear király, hozzákezd az addig „összegyűjtött értékei, kincsei szétosztogatásához”: Jurikot az apja után küldi az USÁ-ba, s a Tengizzel való kapcsolata is egyre inkább a szakítás, de most már a tényleg végleges szakítás felé konvergál. Ráadásul szoros egymásutánban az apját és az anyját is elveszíti.

A Lear király tökéletes ismerete miatt azonban Nora tisztában van vele, hogy az „ellentétes irányú mozdulat” megtétele érdekében nem elég a jövővel számolnia. A múlttal is tisztába kell jönnie. S ha a jövőt a fia iránti féltés miatt engedte magához közel, vagyis a félelem vezérelte, a múlttal kapcsolatban épp a félelmein kell úrrá lennie. A „lemeztelenedése”, a személyisége fokozatos ledobása közben Nora bevallja magának, hogy sokáig „félt megtudni valami retteneteset Jakovról, aki száműzetésben és lágerekben élt le legalább tizenhárom évet, meg Maruszjáról, aki folyton titkolózott, folyton elszólta magát, aztán némán hallgatott. Nora félt megismerni azokat a szenvedélyeket és félelmeket, amelyek a nagyszüleit gyötörték, meg azokat az aljasságokat, amelyekre a félelem késztette őket. De a levelek sok mindent megmagyaráztak…” (688.)

ulickaja

Ljudmila Ulickaja zseniális szerkesztési elvének köszönhetően azt, hogy mi mindent magyaráztak meg Norának a nagyszülei levelei, mi, olvasók, az első oldaltól kezdve tudjuk, hiszen bennünket az írónő abban a kegyben részesít, hogy Nora jelene, majd az életébe beszüremkedő jövője mellett folyamatosan részesei lehetünk a múltjának is. Párhuzamosan olvashatjuk az unoka élettörténetét és a nagyszülei levelezését, s mire Nora oda jut, hogy meri „befejezni a ciklust”, hogy meri kibontani a leveleket, meri a fikció szférájába „száműzött” múltját valósággá változtatni, mi már értjük és látjuk Nora útjának a végét is: az „eredeti meztelenségig, az őseredeti állapotig” való visszajutása létjogosultságát, sok ponton megismételve nagyszülei történetét.

Jakov és Maruszja levelezését, házasságát s a történelmi tényezőket – az I. világháborút, Jakov folytonos száműzetését –, ebből kifolyólag az egymástól való távollétük házasságot megbénító, ellehetetlenítő mivoltát láttatva Ulickaja az olvasóra bízza, hogy mennyi párhuzamot vél felfedezni a nagyszülők és Nora sorsában. S amíg egy korábbi alkotásában, a Kukockij esetei című művében Ulickaja a genetikus végzettségét nyíltan elénk tárta, most ezzel kapcsolatban is jóval bonyolultabb módon adja tudtunkra ez irányú szakmai felkészültségét. A levelezést, így a múltját nem ismerő Nora mindössze néhány egyértelmű, külső tulajdonságbeli hasonlóságot érzékel a fia és a fia nagyapja, Genrih között, vagy saját maga és az unokatestvérei ugyanazon „sünfajtához” tartozása kapcsán. A befogadó azonban a levelek ismeretében a genetika jóval mélyebb „bugyraiba” tekinthet bele, ha elég szemfüles, s Nora „szabálytalanságában” – irodalom- és színházszeretetében, szabadságvágyában, emancipációra való hajlamában – egyértelműen viszontláthatja az Ezüstkor gyermekének, Maruszjának a személyiségét, Jurik zeneimádatában pedig a nagypapa, pontosabban Jurik dédapja, Jakov zene iránti rajongását. Ha pedig valaki a külső tulajdonságok és a belső hajlamok/hajlandóságok mellett még további párhuzamokat akar látni, Ulickaja annak is teret enged. Maruszja és Jakov kényszerű távollétek miatti „szaggatott” kapcsolata mintha előképe lenne Nora és Tengiz sokszor akár évekre is megszakadó viszonyának, ráadásul úgy, hogy a nagyszülők kapcsolatáról is kimondatik: csak a jelenben létezik. Egy helyütt Jakov ezt írja Maruszjának: „Igen, te a feleségem vagy, az első nő az életemben, az én csodálatos szeretőm – és semmi dolgom vele, mi lesz 20 év múlva. A mi házasságunknak csak a mostban való bizonyosságra van szüksége.” (326.) Az pedig, hogy Nora a nagyanyjával politikai okok miatt veszett össze, szintén erőteljesen kódolva volt a Maruszja és Jakov között húzódó, sokáig észrevétlen, de felszínre kerülésekor válóokká fajuló ideológiai nézetkülönbségben.

Nora azonban, mire az ilyesfajta párhuzamokra fényt derít, személyiségétől különös felfedezés útján „szabadul meg” s jut el az őseredeti állapotig. A nagyszülei és az ő élete közötti hasonlóságokat s a genetikailag kódolt szabálytalanságait felfedezve nem egyszerűen levetkőzi addig stabilnak vélt, önállóan felépített énjét, hanem megkérdőjeleződik benne az addig „hordozott” személyiségének autonómiája is. Rájön, hogy ő „mindössze” egy örök körforgás része, a lajtorja egy foka, egyetlen, közös „én” létezésének nyoma: „Több ezer éven át folyik ez az előadás, lényegében jelentéktelen eltérést mutató variációkban: születés-élet-halál, születés-élet-halál… És miért érdekes és szórakoztató mégis úszni ebben a folyóban, figyelve a táj változását? Nem amiatt-e, mert ki van találva egy ravasz burok, egy nagyon vékony héj, amely határok közé zár minden egyes élőlényt, minden egyes »én«-t, amelyik a folyóban úszik, amíg tompa nyögéssel ki nem pukkan a burok, és vissza nem ömlik minden a végtelen vízbe? Ez a sok régi, csodával határos módon fennmaradt levél nem más, mint ennek az »én«-nek a halhatatlan tartalma, létezésének nyoma…” (688.)

S ha létezik ez a burok, az azt jelenti, hogy mindenki, akit Nora „levetett” magáról, akit útjára engedett – a fia, Jurik, az ő fia, Jakov, de még talán Tengiz is – egyelőre jól megvan nélküle. Így ő, a rákbeteg Nora, nyugodtan, utódait biztonságban tudva távozhat az élők sorából, hisz személyisége halhatatlan tartalmát – nagyszüleihez hasonlóan – már szintén továbbadományozta, annak érdekében, hogy a szeretteivel a végtelen vízben egyszer csak újra eggyé, egyetlen „én”-né válhasson.

Ljudmila Ulickaja: Jákob lajtorjája, fordította Goretity József, Magvető, Budapest, 2016.

Borítófotó: Kolibri Színház

Gyürky Katalin

szerző: Gyürky Katalin
honlap e-mail
Gyürky Katalin 1976-ban született, irodalomtörténész, műfordító. A Debreceni Egyetem magyar-történelem-orosz szakán végzett, Dosztojevszkij művészetéből szerzett doktori fokozatot. Kutatási területe a klasszikus és kortárs orosz próza, illetve más, szláv nyelvterületeken megjelent regényekkel is foglalkozik. Írásai és novellafordításai az Élet és Irodalom, az Új Könyvpiac, a Kalligram, a Jelenkor és az Irodalmi Szemle hasábjain jelennek meg.

KULTprogramok

<< 2018. Júl. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum