KULTer.hu - László Liza versei
85902
post-template-default,single,single-post,postid-85902,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

László Liza versei

Saját képek

(nappal)

hát ismét itt vagy. egyedül. a színes falak lassan
nyúlnak feléd, nem sietnek. lábaid hideg mozaikok,
az ujjaid meg rések, amiken átszivárog a kötőanyag.
azt mondják, a falak önmagukba fogadják a képet, legyen az fű,
fa vagy jézus. nem mondod, de elhiszed ott legbelül, ahol
még egyetlen évet sem öregedtél.
a képek téged néznek, úsznak benned, egyenesen beléd folynak
a falakon át. csak hát olyan ez is, mint az elmúlt fél év minden napja, ki
csit átláthatatlan és kicsit messziről jönnek a hangok.
az ablak zárva, a szobák szépen letakarva, kész vagy, hogy megérkezz.
süt a nap, befelé süt ez is, mint egy szilvahéj, szinte látod izzadni az
augusztusi fényben, a szélek felfelé rojtosodnak, és belül, a
lassú erjedés ismerős illata, így érzed magad. rések az ujjaid, amiken át
szivárog az élet, látod, hová jutottál, húsz év és
tiéd minden. csak hagyd, hogy elbírjon egy ismeretlen
anyag, talán az élet vagy csak saját félelmed, nem tudod.

(éjszaka)

lassan nagyobbra nősz, mint a hegyek, pedig a hegyeket
szeretted mindig, egészen kiskorodtól fogva. az első igazi kiránduláskor
beleszerelmesedtél a fagyott föld szagába, a ruhaujjakra tapadt dérbe, és az
állatokba, amik maguk mögött hagyták az erdő súlyát. léptél, és úgy
láttad, semerre sem mész, csak körbe és befelé. akkor bele
fértél az erdőbe is és a hegyekbe is, mert még nem nőttél fel
a kocsiutakat szegélyező fák között.

(képtár/nincs idő)

a tükör letakarva, nincs arc, amit felismernél. nem látod a szem
eid, minek a jele ez, nem érted, félsz, sietsz, kérj segítséget. minden nyáron
eltűntek a szemeid, és sírva ordítottál a mamának, aki akkor még saját gyászával volt
elfoglalva. pedig mint egy cserép virág, olyan forrón mosolygott rád, ha kérted. ilyenkor
mindig azt mondta, ne félj ha eltűnnek, mert olyankor másfelé néznek azok a
fekete szikrák – a szemeim évezredes széndarabok, ezután mindig azt képzeltem, hogy
ősállatok és rögök kiáltása vagyok, én vagyok az összes meleg földszakasz, bennem
emberek kelnek ki és repülnek hazafelé –, és ő folytatta mindig, mesélte a nagymamám,
aki, mint egy cserép virág, tele volt saját boldogságának mozdulatlan illatával.
azt mondta, a tekintet ilyenkor befelé, a hegyek felé, az arc belső oldalára indul,
ez szent idő, ne szólj, csak viseld büszkén, mint egy koronát.

Borítófotó: Wikimedia

László Liza

szerző: László Liza
honlap e-mail
László Liza 1997-ben született Budapesten, jelenleg Szegeden él. A Szegedi Tudományegyetem magyar szakos hallgatója. Verseit eddig a Palócföld, az Új Forrás és az ÚjNautilus közölte.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum