KULTer.hu - Levélesszé Tőzsér Jánosnak
84797
post-template-default,single,single-post,postid-84797,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Levélesszé Tőzsér Jánosnak

Hozzászólás a József Attila Eszmélete körüli vitához

Első (ÉS-beli) reagálásom óta kiújult a már-már kórosnak mondható J. A.-megszállottságom, ezt tehát most Önnek köszönhetem, így azt is, hogy végre az Eszmélet is bekerült a nem csekély számú kedvencem közé. 

Be kell vallanom, hogy szinte egyáltalán nem ismerem a József Attila-szakirodalmat, évtizedek, sőt általános iskolás korom óta  foglalkoztatott, időről időre magával ragadott J. A. költészete, írtam is róla kisebb-nagyobb terjedelmű dolgozatokat, és ma cseppet sem érzem elapadtnak ezt a „tiszta forrást” – pedig ez utóbbi fogalomtól a frász tör ki rajtam.

Válaszát olvasva viszont megrökönyödtem azon, hogy a legfontosabb értelmezési javaslataimat szó nélkül hagyta, igaz, nincs előttem a dolgozatom, ám emlékezetem szerint mind a negyedik, mind a hatodik szakaszról részletesebben értekeztem, például a háziúr kérdésében, amit Ön az eredeti bírálatában értelmezhetetlennek minősített. Rémlik, hogy lehetséges háziúrként még a Flóra nevét is fölvetette, felteszem, a humor szándékával, csak egyetlen személyt nem nevezett meg, magát a vers szerzőjét. Azt a – valóban triviális – olvasatot, hogy a rabság elsősorban azt az embert sújtja, aki háziúrként lakja a tulajdon építményét. Lehet ezt persze reflexből ironikusan olvasni, de talán emlékszik rá, hogy a válaszom élére egy másik verséből idéztem egy roppantul jelentős passzust, ezt: „A raktár / előtt poros lámpa ég. / Csak látszik, nem világít. / Ilyen az ész, ha áhit.” (Tehervonatok tolatnak) Nos, ez a poros lámpametafora, azt hiszem, érzékileg egészen pontosan világít (sic!) rá az áhítozó, sóvárgó ész természetére, arra tudniillik, hogy az énvezérelt észjárással csak homályt, sötétséget teremthetünk magunk körül, és ezt napra-nap, éjre-éj meg is tesszük, én legalábbis gyakran kapom rajta magam, hogy megint ‘egotripben’ vagyok.

József Attila sem írta volna meg ezeket a verseit, ha nem küszködött volna éngravitációjával, egocentrizmusával, hol pozitív, hol negatív hübrisz állapotaival. Ez a hatodik szakasz egészében rendkívül intenzív és koherens lázgörbéjét jeleníti meg az én, a mindenkori – szenvedő és szenvedtető – alany egzisztencialitásának, a rabság-szabadság dinamikájának, relációjának. Ön akceptálta valamelyest a „Sebed a világ – ég, hevül” sorra vonatkozó értelmezési javaslatomat, de talán mégsem azon az érdemi szinten, ahogy itt bölcseletileg implicite megszólal. Pedig a sebed a világ szintagma egzisztenciális valóságként aktualizálódik valamennyiünkben szakadatlanul, a világ fáj nemcsak nekünk, hanem bennünk is, a mindenkori szubjektum hozza világra a világot, és ebből következően soha nem lehet bizonyosságban afelől, hogy nélküle is fennállna-e mindaz a körülmény, amit világként tapasztal maga körül és magában – legföljebb nem mindig egyképpen. Így válik evidenssé a versszak második négysorosának kezdő sora: „Rab vagy, amíg a szíved lázad” – s itt utalnék vissza a raktár előtti poros lámpa hasonlatra, az áhítozó ész  motívumára, ami az ész és a szív ‘vérfertőzően belterjes’ viszonyát tárgyalja.

Szerintem ez igenis bölcseleti költészet, nem szakfilozófiai terminológiával kifejtett gondolatok formájában, annál sokkal elevenebben, éppenséggel arra a köznyelvre hagyatkozva, amely a naiv tudattartalmakat még nem szedte ízekre, nem is idézte be ideológiai vizsgálatokra – ellenben költői összpontosítással nyitotta meg ennek a nyelvnek, ezeknek az eredendően metaforikus alakzatoknak a mitologikus-bölcseleti eredetét. A beszélt nyelv eredetét. Amit a mindennapokban használunk, nyüvünk, félreértünk, visszaélünk vele, mások vagy önmagunk megvezetésére alkalmazzuk és így tovább. A szakfilozófia rég eltávolodott ettől a nyelvtől, különösképpen az analitikus filozófia, amit Ön nem tekint a sajátjának, vitát kavaró írásában mégis mintha elsősorban annak a nyelvével, az analitikus filozófia mérlegnyelvével méricskélte volna az Eszmélet filozófiai implikátumainak az igazságértékét, igazságérvényét. Tudva vagy nem tudva, parodizálta a verset, amit állítása szerint gyakran újraolvas, elidőzik részlete fölött, vélhetőleg nem csak azért, hogy felbosszantsa magát a vers közhelyességeivel, infantilizmusaival.

jozsef_attila_kepek

Úgy emlékszem, a negyedik szakasz direktebb filozófikuma, s a versszakon belüli hirtelen váltás a tercinára húzta ki Önnél a leginkább a gyufát (bocsássa meg nekem, hogy ennyire ideillő szólással élek), az a versszak, amit különösen gyakran idéznek, mert mindkét része slágerszerűen rögzül az emberek emlékezetében. Az elmúlt két hétben engem is ez a versszak foglalkoztatott a legtöbbet, külön-külön a két része, s az a kérdés, hogy a két részt mi kapcsolja olyan erősen egymáshoz. Mert ha a konzisztenciát számon kérjük is rajta, a koherenciáját úgyszólván erotikus magától értetődőséggel érzékeljük. (Ettől ugyan még hülyeség is lehetne, hülyeség vagy bombasztikus giccs.)

Ahogy fentebb meginvitáltam az értelmezés érdekében egy másik J. A.-vers olvasására, úgy most is szeretném ráirányítani a figyelmét egy korábbi, nagyon közismert, de nem eléggé felfedezett versére, a Favágóra, ami nem megalapozza ennek a szakaszrésznek a filozófiáját, hanem a látomásos-érzéki természetét hozza közelebb. A közismert mozgalmi vers így kezdődik: „Vágom a fát, hűvös halomba / fényesül a görcse sikongva.” Gondolom, a látomásos, hallucinatív jelleg néhány újraolvasás, fennhangon elismétlés révén nyilvánvalóvá válik mindenkinek. Kár volna azonban a látomást, a hallucinációt mint kórtani fogalmakat alkalmaznunk erre a két sorra, valamint az Eszmélet negyedik szakaszára. Hiszen mind a látomás, mind a hallucináció nélkülözhetetlen mozzanata a mélyen realista művészetnek, éppenséggel annak, amelyik önkéntelenül is a bölcselkedés felé tereli a költő figyelmét. A Favágóban, mint annyi más korai versében (pl. Éhség, Tanulmányfej) modellek után vagy modelleket fikcionálva dolgozza ki a poétikáját, szerintem ahhoz hasonlatosan, ahogy Van Gogh tette még a korai, lelkész-festő időszakában, például a fantasztikus Krumplievőkben. J.A.-nak is ez az a korszaka, amikor a témáit tárgyakként kóstolgatja, de már a kóstolgatásba belép a mű és a közte létesülő viszonosság, identifikálódás. Ahogy a holland festőnél, nála is azonnal működni kezd a ráeszmélés, a ráismerés effektusa, és affektusa nem kevésbé. Nem holmi szociális empátiára gondolok itt, még ha Van Gogh tudatosan iparkodott is ebbéli lelkészi hivatásának eleget tenni, és József Attila is a Favágót – a kicsivel később korrigált változatban – a munkásmozgalom propaganda versévé avatta. (Megjegyzem, helyesen tette, ez a teleologikus verzió sokkal autentikusabbra sikeredett, mint az eredeti.)

A halom hasított fa szintagma toposzává válik ennek a költői univerzumnak, olyan toposzává méghozzá, amelynek a kisarjadása még az egészen korai, egészen közvetlen élményköltészetében olvasható, például a „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni” kezdetű, tizenhét évesen írt, szerintem expliciten anarchista versében, mely a Tél címet viseli. Szememre vetheti itt is, hogy beleolvasok, belelátok olyasmit ennek a költészetnek a genealógiájába, amit talán maga J. A. sem fogadna el, hiszen számos nagy kompozíciójában a rendet, a törvényszerűséget, a békét stb. preferálta, vegyük csak elő a Téli éjszaka című remekművét, amit evvel az intencióval kezd: „Légy fegyelmezett!” Nem azt kívánom sugalmazni tehát, hogy J. A. tudatos (politikai értelemben is) anarchista költő-gondolkodó a műveiben, hanem azt állítom, hogy egész életművének a legjellemzőbb jegye az ambivalencia, illetve a poétikai megoldásokban érzékelhető ambiguitás. Képtelenség tehát kvázi objektív filozófiai tételként értelmezni az Eszmélet negyedik ‘paragrafusában’ szereplő két állítását, míg ha a saját kontextusukban olvassuk őket, igazi bölcseleti AHA! élményekben lesz részünk, amelyek távolról sem triviálisak, inkább hol evidensnek, hol abszurdnak tűnnek. Logikailag hogyan is heverhetne egymáson úgy a világ, akár egy halom hasított fa? Ha csupán ezt a motívumot emelem ki a versből, és megnézem a vers keletkezési dátumát, Kassák Lajos valószínű megelégedésére József Attilát konstruktív szürrealista költőnek fogom találni, akinek lesodorta a kalapot a fejéről egy nikkel szamovár. Kassák még nagyobb megelégedésére. Mivel József Attila fején – az ismertebb fényképek tanúsítják – sosem állt olyan jól a kalap, mint Kassák vagy Illyés fején, valahogy nem érett meg a feje a helyes kalapviseletre.

De félre a kalappal, nézzük újra a világ és a halom hasított fa metafizikai viszonyát, lévén a filozófia – tetszik vagy nem tetszik – ekvivalens a metafizikával, míg a hasított fa egy a temérdek fizikai valóság közül. Az egy halom hasított fa is csupán egy a számlálhatatlan sokaságból és sokféleségből. Igen ám, de ha egymáson heverő világgal azonosítja a halom hasított fát a költő, akkor az olvasóban is megindulhat egy a szinesztéziának szabad jelzést adó mimikrifolyamat, amely a metaforizációban megélhetővé teszi az absztraktabb fogalmak (mint amilyen a világ és a dolog) egyszerre szimbolikus és érzéki valóságosságát. A metafora (egy halom hasított fa) és a fogalom (világ) ekvivalens viszonya révén a filozófiai (vagy metafizikai) állítás érzéki eseménnyé válik, egyszeri felismeréssé, amely azután minden újraolvasáskor megismétlődhet. Erre a megismétlődési lehetőségre referál a varázslatosan enigmatikus tercina: „Csak ami nincs, annak van bokra, / Csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” Figyelmet érdemlő ebben a három sorban a fogalmi és a metaforikus minőségek zenei keveredése, az absztrakt és az érzéki egymást átható, mozartian szívfájdító játéka; mert itt valóban minden más, mint ami. Az idő örvénylik ebben a tercinában, olyasformán, ahogy a Möbius-szalagon teljesen körbefuttatva az ujjbegyünket érzékeljük ugyanazon az oldalon a szalag színét és a fonákját is. Kedves Tőzsér úr, nem lehetséges-e, hogy azért juttatta Heideggert az eszébe ez a versszak, különösen a tercinájával, mert a józan eszét féltette ettől a csábító, nem csupán lírai, hanem valóban gondolati zenétől is? És ezért sietett leheideggerezni József Attilát?

Hiszen itt a logikai konzisztenciával sincs semmi probléma, ha nem lineárisan gondoljuk végig a tercinát. Mert az csakugyan triviális, hogy a van, a mindenkori pillanat szakadatlanul darabokra törik szét, időbeniségünk erre kárhoztatja minden élményünket, nincs az a pillanat, ami azonnal ne válna emlékezetünk – fontos vagy érdektelen – tárgyává, ez ugye az untig emlegetett hérakleitoszi figyelmeztetés. Mármost amit elveszítünk, annak a helyét hajlunk időnként erősebben fájlalni, mint amikor birtokoltuk éppen. (Ezért is említhettem meg az imént Mozartot, lévén az ő zenéjében a legfeltűnőbb olykor az elmúlásnak, elválásnak, széthullásnak a gyönyörteli fájdalmassága.) Vagyis ami nincs, annak bennünk jelenik meg a bokra, hogy heideggerien fejezzem ki magam, az a vesztesség bokrosodik meg bennünk, és ez a fantomcserje szökik virágba tavaszonként, ez az elragadtatottság éleszti újra bennünk a magától értetődőség reményét.

A ciklusban nem előzmény nélküli ez a látszatparadoxon, rögtön az első versszak ennek a varázslatnak az igézetében szólal meg, az első versszak a teljes ciklus egyetlen divertimentója. De nem szeretnék terjedelmesebben beszélni az egész kompozícióról, nem érzek hozzá elég erőt sem magamban. Hogy mégis szóba hoztam a divertimentós indítást, arra a tercinában a két sor közé préselt virág késztethetett, reflexszerűen, nem előre tervezetten. Ugyanis – és remélem, nem fogja erős belelátásnak minősíteni újabb, alternatív értelmezésemet – a virág ilyetén bepréselése a gyász szimbólumaként is felfogható. József Attila jövőképzete (ami lesz…) is a legtöbbször ambivalens jelentésekkel nehezült meg, őrá kevéssé illik a közkedvelt nyelvjáték, miszerint a remény hal meg utoljára. Nem, őnála, a verseiben, sokszor az pusztul el elsőként, hogy átadja a helyét a lét elszenvedésének. Több versében (amiket most rest vagyok előkeresni) egy nyelvi alakzatban jeleníti meg a fallikus és a hullamerevséget. És általában nem szándékosan, nem azért, hogy élvezkedjen ebben a lét-nemlét bújócskában, hanem afféle sorsára hagyatkozott prófétaként (mivel és miután semelyik költői-társadalmi csoportosulás nem tűrte őt meg huzamosabban a csoport prófétájaként, váteszeként, mint ahogy Adyval tette a korabeli progresszív polgárság), ezért akár azt is mondhatnám róla, hogy ő az első igazán autentikus egzisztencialista költőnk, noha szándéka ellenére az. Ezt a megjegyzésemet azért magam sem szívesen veszem komolyan, hiszen a versek még amikor didaktikus megfontolásból születtek, mint például a Favágó második, véglegesített változata, olyankor is felülkerekedik a dal belső, kimeríthetetlen gazdagságú szabadsága, ami egyetlen izmus képkeretébe sem illik bele.

marno-janos-vagott

Nem oly régen, egy televíziós műsorban, egy író ember kedvenc gondolkodójáról és Weöres Sándor költészetéről okította a nézőit, s egyszer csak azt találta mondani, idézem: „A mindenkori magyar líra legfilozofikusabb költője Weöres Sándor és Hamvas Béla.” Jól hallottam, helyesen idéztem, és nem tudok róla, hogy az illető írót bárki kifaggatta volna arról, hogy ezt a mondatát átgondolta-e valaha is. Az igaz, hogy Weöres Sándor sok-sok művében ráismerhet az olvasó Hamvas gondolataira, de hogy ebből a két személy egybeolvadása következhet be, ez sokkolóan hatott. Nem voltam humoromnál éppen, az is igaz, esetleg azért sem, mert senki nem tartózkodott a közelemben, akinek elmesélhettem volna ezt a viccet. Nem mondhattam el senkinek, most elmondtam hát sok mindenkinek? Tehermentesültem ezáltal?

Kedves Tőzsér János! Végezetül és fékezetül a vers ötödik szakaszára szeretném felhívni a figyelmét, amelyben látszatra sem kerül szóba filozófiai gondolat – az egész jelenetsor, mint egy szorongatóan feszült részlet valami filmből, mégis szerves alakmását és fosszilis emléknyomait tünteti fel a megelőző szakasz motívumainak, filozofémáinak: „A teherpályaudvaron / úgy lapultam a fa tövéhez, / mint egy darab csönd; szürke gyom / ért számhoz, nyers, különös-édes. / Holtan lestem az őrt, mit érez / s a hallgatag vagónokon / árnyát, mely ráugrott a fényes, / harmatos szénre konokon.” (kiemelés tőlem – M. J.) Mint láthatja, azért éreztem szükségét, hogy érvelésemet kiegészítsem ezzel a versszakkal, mert itt expliciten jut főszerephez a mimikri, elsősorban a halálos figyelem alakjában, hogy azután ez a figyelem kísérteties némaságba és rándulásokba foglalja egybe a teljes jelenetsort. Más szóval, a mimikri és ikerpárja, a szinesztézia olyan eksztatikus szinten dolgozik ebben a versciklusban (és persze temérdek más J. A.-költeményben), hogy a filozófiát – mint idézetemben a harmatos szenet – már fölösleges is kibányászni belőle; ott van a szavakban, az elmozdulásokban, a szakadatlanul bennünk tanyázó nemlétből visszaleskelődő figyelemben. És lehet-e sürgetőbb feladata a filozófiának, mint a ‘dolgok és jelek’ tüzetes figyelembevétele?

Borítófotó: Wikimedia

Marno János

szerző: Marno János
honlap e-mail

Marno János 1949-ben született Budapesten. A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja Díjával, továbbá többek közt József Attila-, Madách-, Déry Tibor- és Alföld-díjjal kitüntetett költő, esszéista és műfordító. Legfrissebb verseskötete Hideghullám címen jelent meg 2015-ben, a Magvető Kiadónál.

KULTprogramok

<< 2017. dec. >>
hkscpsv
27 28 29 30 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum