KULTer.hu - Auschwitz
86239
post-template-default,single,single-post,postid-86239,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Auschwitz

Aludtam Auschwitz felé. Az átellenben ülő ázsiai fiúval a hangos franciákra ébredtem. De a kényelmetlenségtől fájó tagjaim és a meghökkentően rémítő hangú lengyel vonatkürt is ébresztgetett.

Egy argentin nő csapódik hozzánk. Egyedül jött, kedves, tud angolul. Egyikünk sem biztos abban, merre kell menni. Gyalog vagyunk, buszra is szállhattunk volna, de a séta nem sokkal hosszabb, és az idő sem rossz még. Arról beszélünk, milyen ronda ez a város. Belegondolok annak a helyzetébe, aki ide születik, aztán megismeri szülőföldje múltját. Micsoda feszültség, próbálom magyarázni a többieknek. Oświęcim tényleg csúnya, nagyon, legalábbis amerre mi járunk. Kietlen, kopár. Indokolatlannak tűnik a rózsaszín logós tánciskola, a panzió viháncos plakátja. Arról beszélünk, milyen lehet itt lakni. Jobb oldalt egy cikornyás, nagy faház, mint egy hegyi vagy erdei házacska egy prospektusban. Ki épít ide ilyet? Ki építkezik itt? (Balra üres, nagy telek, rajta tábla, telefonszámmal.) Aztán egy emléktábláról megtudjuk, hogy ’41-ben kilakoltatások voltak, 500 házból 6 maradt meg. És ki költözött ide utána, tör ki Annából.

Nem egyértelmű, hogyan jutunk ide, nem egyértelmű, merre menjünk, és sokkal jobb így, mint egy szervezett turistabusszal. Két tábla van, hezitálunk, Memorial és Birkenau, utóbbit választjuk elsőnek. Párizshoz hasonlítom az élményt. Amikor megláttam az Eiffel-tornyot, felfogtam, hol vagyunk. Amikor megláttam az Auschwitz II – Birkenau téglabejáratát, felfogtam, hova jöttünk.

IMG_20170121_125309

Ahogy később, a busz lépcsőjén írtam Szaninak: először a szellemi megrendülés, aztán a bőgés, majd a pislogó nihil. Ez volt a napom érzelmi íve. Sokan voltak Birkenauban, sok-sok turista. Milyen kár, hogy ilyen sokan vannak, hallom, de nem érzem. Prágában volt alkalmam időnként nem annyira szeretni a rengeteg turistát, de… sose zavartak kevésbé, mint itt. Már az első benyomások, az ázsiai srác, a franciák, az argentin nő. Tudatosodik bennem, hogy az emberek a világ minden pontjáról idejönnek, hogy megnézzék, hol történt mindez. Sétálunk és észreveszem, hogy az, hogy ezen a helyen, ezeken az utakon folyamatosan jönnek szembe a szép, boldognak tűnő, jómódú turisták, nem vált ki belőlem semmi patetikus gondolatot. Nézem őket és csak örülök a látványnak. A fellengzős, drasztikus érzelmeim hiányát érzem, a banális szentimentalitás hiányát; arra gondolok, milyen jó, hogy nem abba a korba születtünk, milyen jó, hogy ezeknek a nevetgélő kamaszoknak nem kellett azt átélniük, amit rengeteg embernek igen. Nem ítélkezem, nem csöpögök, csak az élet dolgait, közhelyeit élem át egyszerűen: a történelemre, az idő múlására, az emberi nemre gondolok. Mennyi ember élt és él és mennyifajta élettapasztalat, mennyi korszak és élmény. Jelen és múlt. Csak ennyi, szótlanul nézem őket. És még az sem zavar, ha a virgonc német osztálykirándulók nem érzik át az egészet, nem gondolom, hogy a tanárnő rosszul csinálja, ha nem képes átadni, és hogy csak üres gesztus a kezükben a rózsa. Annyit gondolok, majd később megértik.

Birkenau hatalmas. Ez a szellemi megrendülés. Az első rész. Az ív első pontja. Ez… buzinagy, csobban ki a számból, ahogy az egyik blokk alaprajzát silabizálgatjuk, minden blokkhoz tartozik tizensok barakk, minden barakkban tizensok, nem, még több ember. Jól van, ugorjunk most előre, pontosítsunk. Kis idővel később ugyanis bemegyünk az egyikbe, egy sokkal távolibb blokkban (mert ugye ez a hely… buzinagy… mégis hogyan találja meg az ember nemhogy a megfelelő, de egyáltalán a szavakat?), a barakkban épp egy csoportos vezetés megy, a nő elmondja, egy priccsen nyolcan aludtak. Fölül, középen és lent, a kövön is, nem összesen, külön-külön nyolcan (a kulcsszó: each). Sétálunk, különválok a többiektől, számolok. Nézem a priccseket, odaképzelem a nyolc embert, egyszer, kétszer, próbálom szememmel mérni a szélességet, egymásra tolulnak az emberek, halomban a hasított fák. Végigmegyek az ablakig, aztán hátrálok, számolok, megállok, fotózok. Figyeljetek, mondom aztán a többieknek, nézzétek, megmutatom a fotót, itt, próbálom magyarázni, ha mindenhol nyolcan feküdtek, ahogy mondta… ezen a helyen százkilencvenketten voltak.

IMG_20170121_134657

Jézusom, talán ilyesmi válasz jön, és közben már Anna meséli is, mit hallottak a nőtől: itt télen ugyanolyan hideg volt, mint kint, és a földön állt a hó… Megyünk kifelé, utoljára látom a mellettem elsodródó gyerekfalrajzokat. Színesek. Gyerekek vannak rajtuk. Játszanak.

IMG_20170121_134336

Szóval minden kémény egy barakk volt, hihetetlen, mondja Anna Kornélnak, szétnézek és újra elképedek. Végtelenül sorakoznak a kis téglakémények, sorminta a fehér hóban, a világoskék ég előtt. Hátrasétálunk az emlékműhöz, külön-külön kőtáblák mindenféle nyelven, ha jól látjuk, csak a magyaron szerepel nácik helyett a hitleristák szó. Újabb furcsa, nem elfelejteni való jelenet: az emlékmű előtt a hóban egy-két percig lehajtott fejjel, forgolódva döcögök, kavicsot keresünk. Találok kettőt, elég aprók, de nem baj, rárakom a magyar kőtáblára. Kornél azt mondja, ő is akar valamit, gyúr egy icipici hógolyót, odahelyezi. Próbálom mondani, hogy ez milyen szimbolikus, hogy elolvad, de spontán általában nem vagyok frappáns, most meg aztán. Végigsétálunk a kőtáblák mellett, nézegetjük a szövegeket, aztán vissza, már majdnem szétolvadt a golyócska, folyik le a hólé a kövön, a nap gyönyörűen süt, próbálom megragadni a kompozíciót a csodásan fotózó mobiltelefonommal.

Apropó, képek. Sokat csináltam, nehéz visszanézni. És apropó, turisták, újra. Nem vagyok ideges, csak egyszerűen nem értem a képeiket. Mélázó arccal odapózolnak a sínekre, leülnek, néznek a távolba, fotóztatják magukat. Felnőttek, fiatal felnőttek. Nehéz felfogni, hogy aki eljött ide a világ egy adott pontjáról, az nem fogja fel, hova jött. Nem vagyok ideges, patetikus, nem oktatok ki senkit, nem vagyok letörve sem. Csak nézem őket és csodálkozom. És érzem, ahogy ugyan fotózom ezt a helyet, de nem lennék vele egy fényképen.

Épp kint áll egy AUSCHWITZ feliratú busz, épp felférünk és ingyenes is. Sokkal gyorsabban odaér, mint mi gyalog, jó is most nem sétálni, eléggé elfáradtam, hiszen buzinagy… Auschwitz. Mintha direkt adtak volna ilyen rettenetes nevet a németek neki.

IMG_20170121_150237

A csekkoló biztonsági őr nem olyan kedves és könnyed, mint Párizsban, ahol nyáron a terrortámadások miatt mindenhol átnézték felületesen a cuccaink, ő rám szól, vegyem ki a pulcsim a táskámból, hogy lássa, mi van alatta. Groteszk, hogy már másodszor jövök Párizzsal, mélázhatnék a benyomásokon, hatások mértékének hasonlóságán, de inkább csak leírom. Beleborzongok, ahogy kiérünk, beleborzongok a saját gondolatomba, amit ki is mondok: milyen családias ez Birkenau után. Kicsi, tele téglaházakkal. Ott a felirat. Nem így képzeltem. Nem így emlékeztem a képekről.

IMG_20170121_150330

Elfelejtettem a kapu környezetét, újraképzeltem. Úgy képzeltem, a kietlen semmi közepén fog állni a kapu, szögesdrótos kerítéssel az oldalán. Birkenaut képzeltem el. A nap túl szépen süt, az időjárás, a színek, a fények, a formák, a természet ezzel az építménnyel összefolyva: utánozhatatlanul különleges, felejthetetlenül egyszeri alkotás. Zavarban vagyok tőle.

IMG_20170121_153918

Kint láttunk vécét, de reméltük, hogy bent is lesz. Állítólag a tizennyolcas épületben van. Nem akarok belegondolni, milyen érzés lesz egy ilyen épületben pisilni. Végül ez nem is történik meg. Olvasgatjuk a kinti táblákat, aztán bemegyünk az egyik házba. Hatalmas, többemeletes kiállítás. A végére teljesen elfelejtem, hogy majd’ bepisiltem az előbb, hogy nagyon fázom és fáradt vagyok. Először csak nézegetem a háborús képeket, az imént említett körülmények nem hagyják, hogy végigolvassam őket. Aztán felmegyünk és csöndben bőgni kezdek. Hullák fotója a táborban, csontsoványak, meztelenek, aztán később: halott gyerekekről készült fénykép. Megpróbálok nem lefagyni, mint Berlinben (most meg Berlin!), a zsidó múzeumban, a félig elégett test képe előtt, ahol tíz percig álltam és nem bírtam továbbmenni, megnézni a kiállítás végét. Folynak a könnyeim, elkezdek rázkódni, aztán leállítom magam, nem, nem lehet, társaságban vagyok, elkezdem tiporni magam, minek sírok, azzal kinek segítek most már. Ezt gyorsan abbahagyom, jól megy a titokban sírás is, lemaradok, ők se jönnek vissza, minden tökéletes.

Lassan eljön a nihil. A csönd ideje. A gondolati letaglózódás és az érzelmi kitörés után az ív harmadik pillére. Lélek és elme legyőzetett. Átmegyünk a tizennyolcadik épületbe. Vécé nincs vagy nem találjuk, magyar holokausztról szóló kiállítás van. Nagyon-nagyon szépen kivitelezett, profi, modern, izgalmas. Olvasgatom a szövegeket. Aztán jön egy hangos-félhangos Jézusom a részemről, amikor meglátok egy hatalmas képpárt. Fekete-fehér fotók felnagyítva, félfalnyi, az elsőn egy nő a férjével és a gyerekével a strandon, a másodikon ugyanez a nő a felszabadítás után, meztelenül, két kórházi ágy között állva, a korlátokba kapaszkodva, olyan állapotban, amilyet még soha nem láttam. És olyat csinálok, amit még soha nem csináltam ilyen jellegű fotóval. Lefényképezem. Nem bírom ki, hogy ne, és nem tudom, miért. Talán hogy majd megmutassam valakinek. De kinek? Aki nem volt még itt, de kíváncsi? Akinek otthon fényképes beszámolót tartok majd erről a helyről? (Tartok?) Akit érdekel a téma? Aki tagadja? Franc tudja. Én nem fogom nézegetni. Kitörölni se. Másról is csinálok fotót, azt ide is merem tenni:

IMG_20170121_155630

A buszon épp előttem mondja a sofőr, hogy: full. Megijedünk, Annáék már megvették tőle a jegyet, magyarázzuk neki, hogy együtt vagyunk. Azt kérdezi, jó-e, ha állok. Bemegyek, hallom a hátam mögött, ahogy kiabálja: full, full. Leülünk a lépcsőre, nyomorgunk. Nem látunk semmit a tájból, a csúnya városból. A középső buszajtót látjuk, aminek a lépcsőjén ülünk, Annáék halkan beszélgetnek, én csak magam elé nézek, aztán írni kezdek. Anna azt mondja Kornélnak, ne nézzük most meg a képeket, ha nem baj, ha becsukom a szemem, úgyis ezt látom magam előtt, az előbb a válladra dőlve is erről álmodtam. Én nem. Bűntudatom van. Később is, este, Krakkóban, Annának a várfalról, a téglákról ez a hely jut eszébe. Nekem nem. Az utolsó épületben, ahol voltunk, a kínzóban, az alagsori kemencéket nézve Annának felfordult a gyomra. Nekem nem. Nem értem magam, bűntudatom van, mert nem merem nekik mondani, hogy én nem, nekem nem. Aztán egyszer, nem tudom pontosan mikor, másnap talán, rájövök, hogy sose csináltam még ilyet: azonnal írni átélt eseményről. Kézzel, részletesen, rögtön utána, sőt, már odafelé elkezdve. Ma január 23-a van, három napja írok. Hol fekete, hol kék tollal, ami épp a kezembe kerül. Vonaton, teázóban és itthon, a prágai koliszobában. Fáj a csuklóm, visszalapozok, sok oldal. Nem tudom, elég-e.

A fotókat a szerző készítette.

Seres Lili Hanna

szerző: Seres Lili Hanna
honlap e-mail
Seres Lili Hanna 1993-ban született Budapesten. Az ELTE magyar szakán diplomázott. Jelenleg az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudomány mesterszakának hallgatója, modern magyar irodalom szakirányon. Háromszor vett részt a sárvári diákíró pályázat táborában, publikálni 2015-ben kezdett el. Írásai megjelentek többek közt az Apokrifban, a Litera és a Műút portálon, valamint az Ex Symposionban. Prózát és verset ír.

KULTprogramok

<< 2017. Sze. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum