KULTer.hu - Hasonlatgépezet
85278
post-template-default,single,single-post,postid-85278,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Hasonlatgépezet

Závada Péter: Mész

Egyes számú döntés: nem fogok Závada Péter pályájának korábbi vagy párhuzamosan futó rétegeiben viszonyítási pontokat keresni a Mész című verseskötethez. A kötetborító egy befelé vezető utat kínál fel – a bejárat, a felfelé induló lépcsők még látszanak, az, ahová visznek, nem: engem persze az érdekel, ami odabent van.

Haladási irányból legalább kettőt javasol a könyv maga: az egyik lineárisan ve­zet, szövegtől szövegig. A másik kulcsszavak alapján rendezi újra a könyv anyagát, mint blogbejegyzések aktív címkéi, amelyekre rákattintva a blogmotor újrarendezi a bejegyzéseket egy tematikus-paratextuális bontásban. A kulcsszavak önmagukban meglehetősen tág asszociációs mezőt mozdítanak be, vannak igék (remeg, zu­han, zörög), és persze vannak főnevek (nap, szem, öböl, öl, kút, báb, ék, hal, hús, io­kaszté stb.). Tájékoztatóul kevesek, útvonaljelzőként épp elégségesek.

ZavadaPeter_Mesz_300dpi

A versek egyik visszatérő stratégiája a hasonlatokban, hasonlításokban érhető tet­ten. Závada Péter rendszeresen hasonlít olyasvalamihez, ami szórja vagy akár ki is oltja a jelentést. A különös az, hogy ilyesfajta stratégiákkal leginkább a költészeti nyelv ironikus regisztereiben élt korábban a magyar költészet – Závadánál ezek, úgy érzem, komolyan vett, valamiféle jelentésszakadékokat nyitó megoldások le­he­tnének, vagy esetleg a meghökkentés/katarzis katalizátorai: „mint a szög, mikor elsőre nem üti át / a fejzsírt” (57.) – ez például ennek a stratégiának a radikalitásában sikerült változata. Ugyanakkor a kötet legszembeötlőbb sikerületlenségeit is épp a hasonlatok környékén vélem tetten érni. Az alábbi példák a hasonlathoz va­la­miféle fontoskodó túlbonyolítottság képzetét is társítják, afféle fáradt analógiakereséssel, ami jelentéskioltásnak kevés, szakadékosságnak sekély: „összehúzódhat üte­mesen / a délelőtt, akár a torok perisztaltikája” (22.); „Leválasztom magamról / a hiányodat, mint egy foghíjtelket.” (8.); „Olyan vagy, mint a fagyott írisz / egy szökőárba zárt fulladás / kékjében.” (65.) Olyan példákat is találhatunk, ahol a hasonlat kevésbé bonyolult ugyan, konkrétsága viszont nem érzékletessé teszi az analógiát, hanem valami kifejtetlenség, konvencionalitás vagy pontatlanság érzetében hagy bennünket: „belül sötét: puha és ropogós, / mint a csótányirtás” (49.); „puha szőtt­esként hullik le rólam a felejtés / leple” (12.); „már csak a félelem / tartott éb­ren, mint az éknek / használt vasrúd a pálinkáspultot”. (37.) Jellemző, hogy ez utób­bi hasonlatot mintegy kénytelen továbbmagyarázni, tovább-bontogatni a vers: „egy hosszúkás, hegyes látványt / kerestem” – hiszen az eredeti hasonlatba mint­egy bele van kódolva a pontatlanság – eldőlne a magyarázat, a kifejtés nélkül.

A sikerültebb hasonlítások jellemzően a konkrétság felé mozdulnak – ahogy a már idézett, fejzsírt átütő szöget felvillantó hasonlat is, vagy az alábbiak: „Két / pár­huzamos izgalmat aligha bírna el / egyszerre keringésem, mint a jakuzzit / és a sza­unát karácsonykor a vidéki / panzió áramkörei.” (11.); „olyan / óvatosan lépked a zörgő avaron, / ahogyan egy bekapcsolt mikrofont / tesznek az asztalra vissza.” (15.) Ezek egy gépi/technikai, illetőleg jellegzetesen városi tapasztalatvilág kon­krétumai – egyazon irányba mutatnak az asszociációk. Egy másik jellegzetes Zá­­vada-asszociáció a könyvben a nyelvtani formulák és általában a metanyelv felé nyit. Ezek már nem kizárólag hasonlatok terében jelennek meg (verscímmé is válnak: Accusativus, Genitivus, Nominativus), ezért a továbbiakban is érdemes kitérni rájuk. Az ilyen jellegű hasonlatoknál maradva egyelőre, van köztük olyan, amelyik egy nyelvtani kategória primer voltából kiindulva rendel hozzá egy indokolt, bár csekély megvilágító erejű képzetet: „meztelenre kellett vetkőzniük / – mint az al­anyeset” (39.). Máshol a képzettársítás szellemesebb, különösen ha azt is hozzászámítjuk, hogy egy vízparti vakáció konkrétumainak nyomait örökíti meg a szöveg, naplószerűen: „hideg lesz, mint egy viszony- / szóban, kabát kell, mondod”. (28.) Ez a visszatérő metanyelvi képzetkör valamiféle hűtéseffektus a könyvben, a tá­volítás eszköze, hiszen sok esetben érezhető a rejtőzködő élményszerűség, konk­rétság a versek mögött, akkor is, ha nem biográfiai tényeknek, hanem általánosabb ta­pasztalatoknak próbáljuk megfeleltetni őket.

Költői összekapcsolásokat, asszociációkat nyilván nem csupán hasonlatok ré­vén lehet létrehozni, hanem például különféle nyelvi regiszterek, beszédmódok tár­sítása révén is. A metanyelvi és a denotatív nyelvi rétegek egymásmellettisége pél­dául újra és újra megjelenik a Závada-versekben, és ezek az említett hűtés-ef­fektus miatt funkcionálisan jól beépülnek a szövegekbe: „Ahogy kiejtem, a földre zu­han / a neved, és meglazítja a foghíjas / parketta léceit” (17.) – itt például egy kel­lőképpen pontos remetaforizáció működését figyelhetjük, ahogyan a „kiejtés” hir­telen eredeti értelmét is visszanyeri. Ugyanennek a versnek a közelében maga a nyel­vi jelölés ténye válik metaforikussá: „attól félek, hogy ha kinyílik is / valahol egy ajtó, végül nem lesz, / aki bejöjjön rajta, hogy a névmások / már jó ideje nem je­lölnek senkit”. (16.) Egy olyan kötetben, amelyik egy anyag nevét kapta címként, fontos, hogy a nyelv is anyagként viselkedjék.

Nyelvi rétegeket társítanak egymáshoz azok a versek is, amelyek a kötet egyik le­hetséges csúcspontját jelentik: a rögtön a zárlat előtt olvasható, címadó Mész, il­let­ve az Aszfalt. Itt a természettudományos-ásványi és a személyes-vallomásos be­széd­formák keverednek egy visszafogott Nemes Z. Márió hangjára emlékeztető mó­­don, de attól a személyes érintettség színre vitelében elrugaszkodva ír Závada Pé­ter emlékezetes verseket. Mindkettő gyászversként olvasható, a fekete és a fe­hér szín mintegy tükröződésben mutatja a két szöveget, amelyek hasonló logika sze­rint építkeznek. A fekete színhez a következő, értekező szövegekből ismerős hang­nem társul: „Te is a kőolajból vétetsz, de én nem tudom, / milyen lehet egy el­halt szervezet bomlás- / termékének lenni. Kisebb mennyiségben / az anyakőzetben is megtalálható vagy, / mikor onnan bányásznak, a színed sötét.” (69.) A fe­hér színre épülő változat ennél semmivel sem vigasztelibb: „Aligha kétséges, hogy a mészkő minden formája, / tehát a te csontjaid egy része is, valamikor oldott / ál­lapotban volt a tengerben, anya. […] / A mészégetés alapanyaga a mészkő, kalcium-karbonát. / Apró kalcitkristályokból állsz, anya. Ezer Celsius-fok körüli / hevítés hatására szén-dioxidra és kalcium-oxidra esel szét.” (71.) Végső soron ez a nyel­vi regiszterkeverés is a távolítás hatásmechanizmusát lendíti működésbe. A személyesből egy fanyar, groteszk és mégis analitikus, eklektikus nyelvbe érkezünk.

Egy teljes verseskötettel kapcsolatban talán túlzott elvárás azt firtatni, „miről szól”. Závada Péter versei dominánsan ugyan valamiféle emlékezői pozíciót mű­köd­tetnek, ahonnan olykor szakítás(ok)ra, máskor gyászra nyílik rálátás, de egészében mégsem mondható el, hogy maga a könyv erről, ezekről szólna. Mint nemzedéktársai közül sokan, Závada Péter is elbújik a konkrétumokban, a tetten érhetőségtől és a túlontúl direkt referenciáktól ódzkodva. Ennek eredményeképpen a leg­több kötetbeli versből igazából egy-egy helyzet, egy-egy képfoszlány marad fel­idézhető a hosszabb távú memóriában. Az, ahogyan egy zaj egy helyszínhez vagy egy érintéshez társul. Vagy az, ahogyan a test hibáira vagy félresikerülő mű­ködésére irányuló tekintet ezekben a látványokban fedezi fel az életnek valamilyen általánosabban is érthető aspektusát.

A konkrétság poétikájának a kötetből is jól érzékelhetően vannak még erőtarta­lé­kai: „Nedves tenyereim közé szorítom a tömlőt, / mint dudás a sertés húgyhólyagját.” (58.) Ez egyszerre pontos és poétikus, a meghökkentő konkrétság elvén ala­puló kép. „Mint a csontból kifőzött emlékezet” (55.) – mondja egy másik vers, egy gyöngyöző leves képével kapcsolva össze az emlékezést. Visszaérkeztünk a ha­son­la­tokhoz – az idézett szövegrészek a megfoghatóság felé közelítik Závada Pé­ter verseit. A töredékesség, utalásszerűség, kibillentés stratégiái ugyanakkor az egy­kori Te­lep-cso­port egyik lehetséges közös nevezőjeként nyomokat hagytak a Zá­vada-kö­tetben is. Eb­ben a versnyelvben a nagyjából egy könyvoldalnyi szöveg va­lamiféle hangulati hu­rok felé vezet, felvillanásokban értesülünk egy helyzetről, vi­szonyról, amelyiknek egy­szerre legfeljebb töredékeit láthatjuk át. Annak alulnézetes lényegét, ha úgy tetszik, hiszen ezek a versek nem félnek attól, hogy az esetlegest, a vé­let­len­szerűt na­gyítsák ki egy-egy ráközelítésben, valamiféle dekonstruált definíció funkcionalitását rendelve hozzájuk. Ez a poétika úgy óv meg a pátosztól, hogy közben az evidens iróniába sem csúszik bele. Závada Péter könyvében fo­lytatódik a posztironikus költészet tör­ténete. Címadásai, sajátos metanyelvi játékai, sikerültséget és sikerületlenséget egyaránt eredményező hasonlat-stratégiái a kor­társ költészeti mezőnyön belül egyénítik, fel­ismerhetővé teszik. A Mész még nem költői mestermunka, de már vitatásra, elmélyülésre, azonosulási kísérletekre ösz­tönző teljesítmény.

Závada Péter: Mész, Jelenkor, 2015

(Megjelent az Alföld 2016/12. számában.)

(Kiemelt kép: nullahategy.hu)

Balázs Imre József

szerző: Balázs Imre József
honlap e-mail
Balázs Imre József 1976-ban született Székelyudvarhelyen, irodalomtörténész, kritikus, költő, a kolozsvári Korunk főszerkesztő-helyettese. 20. századi és kortárs magyar irodalommal kapcsolatos tantárgyakat tanít a kolozsvári BBTE bölcsészkarán. Legutóbbi kötete: Jung a gépteremben (2014).

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum