KULTer.hu - Historia naturalis
86406
post-template-default,single,single-post,postid-86406,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Historia naturalis

Bizonytalanul vágok át az energiaitalok émelyítő kipárolgásán, a buszvég előtt álldogáló fiatalok között, ahogy a vasútállomás felé igyekszem. A fagy után felázó és visszafagyó talajban a lábnyomaim köré instant jégvirágperem rajzolódik. A fák között nagy madártetem simul a sárba kitárt szárnyakkal, a tél mocska feketére színezi tollait, hosszú nyakán feje oldalra fordulva pihen, sárga csőre hosszú pillanatokra megigéz. A járdát fedő széles pocsolya barna levébe barna kávéspohár merül, a posta előtt nagy szemű só pattog lassan a járdán a takarítók meztelen tenyeréből. A biciklitároló előtti szemétben varjak landolnak sután ugrándozva. A peronon egy szép lány táskájának cipzárjáról nagyfogú szürke plüssnyúl lóg. Képekből van a város teste.

deadgame

Diszkréten kerülöm azokat a csendéleteket, amelyek elejtett vadakat ábrázolnak, túl sok fóbiámat egyesítik, a vadászatot, az élettelen testet, a szőr, a tollak, a könnyű csontok érintésének felzaklató tapasztalatát. Mind közül ezek az ábrázolások azok, amelyek a képi műfaj megnevezésével szembe menve a legdinamikusabban hoznak játékba egy-egy jól körvonalazható történetet: a hajsza és a legyőzés öröméért hajtott, majd elpusztított vadét, a győzelem eufórikus örömét, a fáradhatatlanul újrajátszott férfirítusokat. Ugyanakkor azt is „tudják” ezek a képek, mint a többi korabeli, 17. századi csendélet: gyönyörködtetik a tekintetet, akár meg is tévesztik a szemet, felbolygatják a tapintás, sőt a szaglás és az ízlés érzékét, elbeszélik tulajdonosuk gazdagságát, a civilizáció pompáját (a táska kékje ezen a képen lapis lazuliból van kikeverve), a teremtett természet csodálatos gazdagságát, s a vanitas csendéletektől elvárhatóan hatásosan emlékeztetnek az élet hiábavalóságára, a test romlandóságára.

Kérdés persze, hogy ezek a lehetséges jelentések képesek-e vetélkedni egymással: a kakas taréján pihenő légy miatt vajon undorodva elfordulunk, vagy éppen értékeljük a festő mesteri megoldását, ahogyan megtévesztett Zeuxis módjára el akarjuk hessegetni a rovart a kép felületéről. Legalábbis különös a felfüggesztett énekesmadarak teteme mellett a vadászsólyom sisakja, amely számomra a látást és a vakságot, illetve a fókuszálás ösztönös kényszerét tematizálja. Ettől sokkal zavaróbb a zsákmánynak helyet adó komód oldalán látható domborműfaragás, amely (mi mást, mint) Actaeon és Diana végzetes találkozását ábrázolja. A vadász meglátja a nimfákkal körülvett fürdőző istennő mezítelen testét, aki büntetésből szarvassá változtatja a vétlen férfit – a faragáson már kiserkennek Actaeon agancsai. A megpillantás szörnyű megtorlást kap: Actaeont a kutyái marják halálra, vadászból zsákmány lesz. Azért nyugtalanít ez a faragás (holott imádom, amikor egy médium színre visz egy másikat: a festék a fát, a festés a fafaragást), mert rövidre zárja a lehetőségeimet: ha nem is azonnal, de végül a metamorfózis leglényegéből adódóan visszafordíthatatlanul kijelöli, pontosabban fenekestül felforgatja a pozíciómat a szemlélődésben.

Borítókép: Willem van Aelst: Csendélet leölt vadakkal, 1661, olaj, vászon, 84,7 x 67,3 cm, National Gallery of Art, Washington, DC, USA

Bódi Katalin

szerző: Bódi Katalin
honlap e-mail
Bódi Katalin 1976-ban született Salgótarjánban, jelenleg Nyíregyházán él. A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének adjunktusa, irodalomtörténész, kritikus. A Studia Litteraria irodalom- és kultúratudományi folyóirat szerkesztője.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum