KULTer.hu - Az amnézia fővárosai
87776
post-template-default,single,single-post,postid-87776,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az amnézia fővárosai

Interjú Nina Yargekovval

A Double nationalité (Kettős állampolgárság) Nina Yargekov harmadik könyve, mely a kettős etnikai identitás, kettős állampolgárság jelenségét járja körül. (A „double nationalité” szó szerinti fordításban kettős nemzetiséget jelent. Viszont jogilag a kettős állampolgárság kategóriáját fedi le. A fogalom kettőssége a francia adminisztráció azon sajátosságra utal, hogy nem tesz különbséget állampolgárság és nemzetiség között.) 2016 őszén a francia irodalmi évkezdés egyik legígéretesebb kötetének nevezték. Elnyerte a Frédéric Beigbeder által alapított Prix de Flore-t, melyet a francia értelmiség kultikus találkozóhelyén, a Café de Flore-ban adnak át.

Mindhárom kötete a P.O.L. kiadónál jelent meg, a Tuer Catherine (Megölni Catherine-t) 2009-ben, a Vous serez mes témoins (Tanúim lesztek) 2011-ben. A Double nationalité többes szám második személyben beszélő narrátora, Rkvaa Nnoyeig amnéziás fiatal nő, aki a Charles de Gaulle repülőtéren ébred tudatára. A könyv első része Párizsban játszódik, ahonnan a jázizs etnikai identitású főhősnő egy Jázizsinak nevezett kelet-európai ország Jászág nevű fővárosába való utazását készíti elő. A regény második részében Budapesten vagyunk, ahol Rkvaa egy Lütrenzsi nevű nyugat-európai ország fővárosában hagyott életével próbál elszámolni. Nina Yargekov Franciaországban született magyar emigráns családban. A Double nationalitéról franciául, angolul és németül is jelentek meg kritikák, ismertetések, szerb fordítása folyamatban van.

16864563_1048196881952640_7846858066004066862_n

KULTer.hu: Az elmúlt évtizedekben a társadalomtudományban és az irodalomban az identitással kapcsolatos szövegek száma robbanásszerűen megnőtt. A 2015ben csúcsosodó migrációs hullám és az ahhoz kapcsolódó mobilitásformák új perspektívába helyezték ezt a felhalmozódott szövegtermést. A Double nationalité amiatt érdekes könyv, mert mindkét jelenséggel számol. Megmutatja, hogy mennyire bonyolult és mégis mennyire egyértelmű a kettős állampolgárságjogi kifejezés tapasztalati vonatkozása. Milyen beszédmódok idegesítettek, amelyekkel szemben ezt a könyvet meg akartad írni?

Tíz éve kezdtem el ezen a könyvön gondolkodni, akkor ezek a témák még nem voltak jelen sem az újságokban, sem a kocsmai beszélgetésekben. Akkor született meg a cím és a gondolat is, hogy kell írnom egy Double nationalité című könyvet. Legelőször csak annyi volt, hogy szeretnék beszélni erről a témáról. Abból az érzésből indult ki a koncepció, hogy érzékeltem, attól függően, hogy hol tartózkodom – Magyarországon vagy Franciaországban – mindig kicsit más vagyok, nem reagálok mindig ugyanúgy. Éreztem azt is, hogy miközben Franciaországban születtem és ott élek, ott mindig kicsit külföldinek érzem magam, mindig kicsit magyar szemmel látom a világot, illetve Magyarországon ugyanúgy, kicsit más vagyok, mint a folyamatosan itt élők. Emlékszem rá, hogy ugyanebben a lakásban voltam Budapesten, ahol most is vagyok, amikor elkezdtem írni erről a tapasztalatomról. Kicsit később aztán valóban volt olyan, hogy a politikusok mondatai is alakították a koncepciót, de akkor már a terv megvolt.

Amikor Nicolas Sarkozy köztársasági elnök lett, kitalálta, hogy legyen egy ministère de l’Identité nationale (Nemzeti Identitás Minisztériuma), ami már, enyhén szólva, önmagában furcsa. Először a cigányok, majd a muszlimok ellen kezdett alakulni a közhangulat, illetve törvényt hoztak a francia nemzeti szimbólumokkal való visszaélés bűncselekménnyé nyilvánítására. Kezdett kialakulni az az elképzelés, hogy a francia nemzeti identitás veszélyeztetett helyzetben van, s nyilván azok veszélyeztetik, akik nem teljesen franciák. Tudtam, hogy ez nem ellenem szól, rajtam fizikailag nem látszik, hogy nem vagyok francia, tudtam, hogy elsősorban nem rám gondolnak, amikor ezeket a törvényeket hozzák, mégis személyes támadásnak vettem, nagyon fel voltam háborodva, s nagyon együttéreztem mindenkivel, aki hasonló helyzetben van. Ebből az érzésből épült fel a könyvnek az a kezdeti jelenete, amikor a főszereplő lány beül egy taxiba, és az algériai taxisnak arra a kérdésére, hogy ő ki, külföldinek nevezi magát. A beszélgetésből az látszik, hogy az én csoportom és a mások csoportja közötti határt a főhősnő úgy húzza meg, hogy a nyugati gazdag országokkal szemben állók tartoznak egy csoportba, s így a taxissal egy kategóriába kerül. Vagyis ő jázizsként az algériai taxishoz közelebb áll, mint egy francia fiatal lányhoz. Erőteljesen elindult tehát valami olyasmi a közgondolkodásban, hogy baj van azzal, aki nem teljesen francia, miközben, ha belegondolunk abba, hogy ki igazi francia Franciaországban, akkor ez az egész egyből nagyon nehéz kérdéssé válik. Hirtelen olyan volt, mintha egy kicsit mindannyian gyanússá váltunk volna, mintha bizonyítanunk kellett volna, hogy nem jelentünk veszélyt a társadalomra nézve.

KULTer.hu: De ugye, hogy hétköznapi helyzetek is erősítették a könyv megírásának szándékát?

Igen, sokszor voltak olyan helyzetek akár Magyarországon, akár Franciaországban – nyilván Franciaországban többször, mert ott többet éltem –, hogy úgy éreztem magam, mintha olyan dolgokat hallanék meg, amelyekről elvileg nem kellene tudnom. Mintha az emberek megengednék maguknak, hogy olyan dolgokat mondjanak el előttem, amelyek nem tartoznak rám, mintha megfeledkeznének arról, hogy én kicsit más vagyok. De Magyarországon is sokszor volt olyan, hogy a franciákról úgy beszéltek előttem, hogy nem tudták, én ott születtem, ott éltem, papírforma szerint francia vagyok. Ezért van az gyakran, hogy a főhősnő magára úgy tekint, mintha kém lenne, vagy még inkább, abban reménykedik, hogy ő egy kém. Nyilván nem úgy szoktam bemutatkozni, hogy nekem két útlevelem van, tessék vigyázni. Franciaországban nagyon megvolt a hétköznapokban, hogy olyasmiket hallottam, amiket az emberek nem mertek volna elmondani egy fekete vagy egy arab kinézetű ember előtt. Volt egy barátnőm, akinek a nagymamája volt vietnami s az édesanyja született Franciaországban, viszont az arcán nagyon látszott a vietnami származás, de soha nem járt Vietnamban és nem is nagyon érdekelte, hogy mi van ott. Sokat poénkodtunk rajta, hogy a származása másokat jobban izgat, mint őt, és folyamatosan rákérdeznek, mióta él Franciaországban. Nekem ez egyfajta tükörhelyzet volt. A mindennapokban nagyon gyakran előjönnek a vicces megjegyzések: viccelődés azzal, hogy tényleg olyan sok pornót forgatnak Magyarországon, tényleg annyi a prosti, és a szokásos félreértések. Én a legfontosabbnak a kém-létérzést érzem mindebből.

double-nationalite-1

KULTer.hu: Az identitás az eddigi köteteidben is fontos szerepet játszik: a Tuer Catherine-ban a neuralgikus én megölése, a Vous serez mes témoins-ben pedig egy barátnői státusz eltulajdonítása a tét. Nálad milyen rendszerbe kapcsolódnak ezek a könyvek? Az identitás mint keretprobléma összetartja őket? Maradnál-e még ennél a problémánál?

Én azt mondanám, hogy a keretprobléma nem annyira az identitás, hanem az a kérdés, hogy jogosult vagyok-e/jogomban áll-e? – és a folytatás mindig más. Az első arról szólt, hogy jogom van-e írni, a második, hogy jogom van-e gyászolni, a harmadik pedig, hogy jogom van-e egyszerre magyarnak és franciának lenni. Lehet, hogy ez az identitással függ össze, de mindig benne van az a probléma, hogy mi a megengedett. Nálam az írás mintha mindig érvelés lenne, mintha lenne egy előzetes vádló kérdés, s mintha nekem szükséges lenne bebizonyítanom, hogy az, amit csinálok, nem véletlenül van, s hogy a világ talán megengedhetné, hogy az adott dolgot tegyem.

Mindhárom könyvben van kettősség: az elsőben van egy lány, akinek a fejében lakik egy karakter, a másodikban van egy per és van a lányak egy naplója, így két perspektívából látod a helyzetet. Mindig van egy olyan érzés, mintha több darabból állnék, és az írás során raknám össze magam. Amikor ezeket a szövegeket írom, akkor azt szeretném, hogy az látszódjék, az igazság nem egy egyszerű választ jelent. Például arra a kérdésre, hogy Magyarországon vagy Franciaországban érzem-e jól magam, a helyes válasz sok-sok más kérdésre adott válaszból tevődik össze, s hogy lehetek nagyon sokoldalú, mégiscsak egy személy vagyok. Ez a sokféle gondolatból álló én, az egymással veszekvő gondolatokból álló én mindig meg fog maradni, mert ilyen vagyok, és ez a széttartó egybetartás mindig is jellemezni fog. Kicsit olyan ez, mint a társadalomtudományban is: aminek egyszer utánamentél, azt mindig magaddal fogod vinni. Írás közben sokat tanulok és az írás során változom, sok mindent fedezek fel. Ez a sok minden nyilván benne lesz a következő könyvben, de az etnikai kérdés nem fog előtérbe kerülni. Ezek után viszont nem játszhatom meg, hogy ez a probléma nem létezik. Az új projektről még nem akarok beszélni. Egyelőre annyit mondhatok, hogy erkölcsi kérdésekről fog szólni: az érdekel, hogyan működnek azok a rendszerek, ahol ki vagy zsákmányolva, de a kiszákmányolók még azt is elérik, hogy a többi áldozathoz sem vagy szolidáris. Ez a probléma egy kicsit a könyvben is megjelenik már, amikor a lány egy emléktábla kapcsán gondolkodik azon, hogy attól, hogy valaki áldozat, lehet még rossz ember.

Írni szerintem azt jelenti – de ezt nyilván sokan mondják –, hogy a dolgok bonyolultságát kell visszaállítani a nyugati társadalmak egyszerűsítő tendenciáival szemben. Nyilván nem lehet minden problémát alaposan végiggondolni, de az író mintha mégis ezt tenné. Ezért gondolom úgy, hogy a munkám nagyon közel áll a társadalomtudományokban végzett munkához. A társadalomtudós éveket dolgozik, hogy megértsen egy problémát, majd megír egy könyvet, s az, aki ezt elolvassa, egy hét alatt képes lesz ebbe a sokéves tapasztalatba belelátni. Nyilván van egy csomó regény, ami nem ilyen, de én azokhoz érzem közel magam, akik az íráshoz így állnak hozzá.

KULTer.hu: Beszéljünk egy kicsit Rkvaaról. Nekem ez a narrátor végtelenül szimpatikus – módszeresen önironikus, jó technikái vannak a magány kezelésére, messzemenően funkcionális, jók a túlélési reflexei. Szerinted jók ezek a jelzők? Ilyennek akartad?

A jelzők jók, pont valami ilyesmit akartam, hogy egyrészt legyen a hősben egy hiperlogikus hozzáállás, hogy nagyon racionálisan boncolgasson minden problémát, de közben legyen bolond és vicces, illetve érzelmi téren erős magány jellemezze. A magány nyilván arról is szól, hogy a kettős identitásnak ez a velejárója.

KULTer.hu: Igen, ez nekem is feltűnt, hogy ebben a regényben nem tragikus, hanem nagyon termékeny magány van.

A hősnő jól elvan magával. Lehet, hogy érdemes lenne inkább egyedüllétnek nevezni: az nagyon benne van a könyvben, hogy az egyedüllét olyan élethelyzet, amelyben egy csomó izgalmas dolog történik az emberrel.

KULTer.hu: Hogyan épült fel a könyv? Valamennyit én is láttam a könyv keletkezéséből. Mi Kolozsváron találkoztunk 2012-ben, amikor az erdélyiséggel kapcsolatos részekhez gyűjtöttél anyagot. Viszont szeretném, ha mesélnél arról, milyen fordulópontok voltak az írás során. Mit tudtál már az elején? Mi, hogyan alakult menet közben?

Mivel egy tízéves folyamatról van szó, amit erről el tudok mondani, az egy utólag létrehozott mese. Az elején ott voltak azok a tapasztalatok, amelyekről korábban meséltem. Illetve volt a cím, és évekig figyeltem az embereket, amikor ilyen kérdésekről meséltek. Sarkozy minisztériumalapítása fordulópont volt. Előtte valahogy úgy képzeltem el, hogy egy egyes szám első személyű történet lesz, amiben a saját tapasztalatom mesélem el. De ettől kezdve egyféle válasznak akartam, akkor kezdtem el úgy gondolni, hogy politikai éle is lesz. Kolozsvár nyilván nagyon fontos volt az egészben. A 2006-os ötlet is Erdélyben született meg. Nem állítanám teljes bizonysággal, hogy minden innen indult, de van egy erős erdélyi emlékem 2006-ból. Egy temetőben jártam, ahol nyilván sok magyar név volt a sírokon. Hirtelen felfedeztem magamban egy olyan automatikus érzést, hogy én örülök ezeknek a síroknak, hogy van bennem valamilyen büszkeség azzal kapcsolatban, hogy itt voltunk. Nagyon meglepett, mert nem számítottam erre a reakcióra. Utána aztán Kolozsváron próbáltam ellenőrizni ezt az érzést úgy, hogy tudatosan sokat mentem temetőbe. Akkor már nem volt olyan erős. Kolozsváron sok minden történt. Ebben a városban például előfordulhat az, hogy két magyar elbeszélget egymással románul, mert nem jönnek rá, hogy van másik közös nyelvük, s hogy a magyarságuk egy nem látszó különbség, nekem éppen kapóra jött. Érdekes volt az Erdélyhez való viszonyom, mert nagyon kíváncsi voltam az ottani emberekre, s közben sokat gondolkodtam azon, hogy miért pont Erdély, amikor származásom szerint Erdélyhez semmi közöm. Rájöttem, hogy valahogy nagyon hasonló hozzájuk a helyzetem: mert egy emigráns/disszidáns stb. eldönti, hogy elhagy egy országot és választ egy másikat, de teljesen más, amikor ebbe a helyzetbe beleszületsz, amikor nem te döntöttél el valamit, hanem valaki más, valami más hozta meg a döntést helyetted. Engem az vonzott nagyon az erdélyiekben, hogy amilyen kultúra, mentalitás stb. a családban van, az nagyon más, mint ami kint dominál. Párhuzamosnak éreztem a kisebbségben élők és az emigráns családokban felnőttek életét olyan szempontból, hogy a családi nyelv és a családon kívüli nyelv különbözik egymástól.

14202778_119628275157862_2646752715012949288_n

Volt egy másik fontos fordulópont, amikor másként kezdtem el írni. Sokáig írtam „anyagokat” – nem tudtam, hogy hol lesz a helyük a könyvben, de írtam részeket, fejezeteket a könyvhöz. Ilyenkor azt hiszem mindig, hogy ez jó rész, ez benne lesz, aztán alig egy-két mondat marad meg belőle. És valójában aztán egy hét alatt jöttek erős megoldások. Így jött az amnézia-ötlet. Ez is Kolozsvárhoz kapcsolódik. Írtam sokat csak azért, hogy lazuljak el, hogy ne feszüljek túlságosan rá a problémára. És ebben az időszakban írtam egy jelenetet, hogy egy lány Kolozsváron van (ha jól emlékszem, ott van, de ő nem tudja, hogy hol), akar venni egy füzetet és bemegy egy boltba, de ott nem tudja, hogy milyen nyelven kell megszólalnia. Akkor  – azt hiszem – még nem volt meg, hogy milyen nyelvek lesznek a könyvben. És megszólal magyarul, válaszolnak neki, de aztán rájön a beszélgetés közben, hogy ő tulajdonképpen angolul beszél, de ezt nem fogta fel. S ez a szituáció alakult úgy, hogy közben kezd egyre inkább elveszni. Karinthy regénye, az Epepe egy kicsit benne volt mindebben. Ez a könyv annak idején nagyon mély nyomot hagyott bennem. A saját tapasztalatom összekavartam a budai professzor kalandjaival. Ebből alakult az amnézia gondolata. S hirtelen nem a kolozsvári bolt volt a helyszín, hanem kézenfekvő lett, hogy a repülőtér egy semleges hely, ami ezt a nem-tudom-hol-vagyok-érzést jól fel képes erősíteni. Illetve ehhez kapcsolódva alakult ki a nyomozás ötlete is.

Ugyanez ihlette a második személyt: vannak olyan francia nyomozós könyvek, ahol ez a magázódó második személyű szöveg dominál, és azt reméltem, hogy mindez fel fogja idézni az olvasó fejében ezeket a kalandregényeket. Az a hét, ahol ez a három tényező kialakult, erős fordulópontot jelentett. A nyomozással kapcsolatban azonban nem tudtam még, hogy mi fog történni. Volt egy pont, amikor próbáltam írni sokfélét, s kezdett a könyv titkos szerkezete összeállni. A főhősnő a regény folyamán folyamatosan gyártja az elméleteket magáról, s ebben azt a menetet követtem, hogy nekem az életem során hogyan alakultak a magammal kapcsolatos elképzeléseim. Gyerekként erős volt bennem, hogy mi külföldiek vagyunk, mert ekkor még – mint minden gyereknek – a szüleim véleménye volt a meghatározó. Aztán az iskolában elkezdtem a francia történelmet megtanulni, s ezzel elkezdtek változni a dolgok. Az iskola alatt nagyon francia kislány voltam. S ezután kezdődött el az, hogy bepánikoltam, s kezdtem el azon gondolkodni, hogy sem ez, sem az nem vagyok. Ez az alakulás adott egy szerkezetet annak, ahogyan a főhősnő magáról gondolkodik. A személyes vonatkozás segített a nyomozás felépítésében.

KULTer.hu: Beszéltünk egyszer erről, hogy ez egy francia struktúrájú könyv – magyar tartalommal. A struktúra franciasága nagyon erős.

Nyilván nagyon nehéz beazonosítani, hogy mi az a személyiségedben, ami az iskolai rendszerhez köthető. Az biztos, hogy bennem is van egy nagyon logikus rend iránti igény, amit a francia oktatási rendszer nagyon felerősített. A kortárs francia irodalomban a rövidebb, kevésbé megkomponált szerkezet a gyakori. Az is belejátszik az egészbe, hogy korábban kutató voltam, s kicsit a disszertáció-szerkezetben is gondolkodom.

KULTer.hu: Az eddigi könyveidben nem volt ennyire erős a történet. Ez egy klasszikus, suspense-ra épített történetvezetésű kötet. Mért volt itt szükséged mindenképpen a narratívára?

A történeten nagyon sokat gondolkodtam. Ez is egy fordulópont volt. Az elején mozaikkönyvként akartam megírni a problémát úgy, hogy a sok részből álljon össze a főhősnő sokrétűsége. Viszont mivel az előző két könyvem hasonló volt, tudtam, hogy ezt képes vagyok megcsinálni. És kezdett hiúsági kérdéssé válni, hogy ez már ne legyen ugyanolyan. A második könyvem mintha a maximuma lett volna ennek a stílusnak. Ha írsz egy történet nélküli könyvet, és annak nincs sikere, a mozaikforma védőpajzsként is működhet, áltathatod magad azzal, hogy amiatt nincs sikere, mert kevesen értik, nehezebb olvasmány. Viszont ha egy klasszikusabb regényformát választasz, akkor ott már nem nagyon van mi mögé bújni. Ha történettel sem sikerül, s így is kevesen olvassák el, akkor egyszerűen az derül ki, hogy egy rossz könyvet írtál. Közben bennem volt az is, hogy ha egy könyv tényleg arról szól, hogy az embernek a kettősséghez-hármassághoz joga van, ha jogod van gondolni valamit, majd annak az ellenkezőjét úgy, hogy közben racionális vagy, akkor nem elég ezeket egyszerűen betenni egy könyvbe, hanem az írásfolyamatban is meg kell mutatni, hogy ez mind egyben van. A mondatok szerkezetében, megírtságában is benne kell lennie ennek a sokféle darabnak. Arra próbáltam tehát koncentrálni, hogy egységes legyen a könyv. A humor, a lány gondolkodásmódja, a szókincse ne változzék. De változzon az, hogy mit gondol saját magáról. Így tud látszani az, hogy ez a sok darab mind ugyanoda tartozik.

17101729_1531500310196131_777532379_n

Tudtam, hogy klasszikus narratív kötetet írni nehezebb lesz, de valahogy azt is éreztem, hogy megértem rá. Olyan volt, mintha újra meg kellett volna tanulnom írni. Például olyan dolgokon gondolkodtam, hogy ha új fejezet kezdődik, akkor az olvasó mire gondol, hogy az az előzőhöz képest mikor játszódik. Nézegettem klasszikus regényeket, hogy azokban jelzik-e az időviszonyokat. Ezért került bele a könyvbe, hogy a hősnő számolgatja közben a napokat. Írás közben kialakulnak reflexek arra, hogy bizonyos dolgokat hogyan oldasz meg, de ezekre a típusú problémákra nem volt mintám.

Végül nyilván azt is akartam, hogy az olvasó várja a folytatást. Én nagyon szeretek ilyen könyveket olvasni, és azt látom, hogy miközben a klasszikus narratív műfajt illik lenézni, az emberek nagyon szeretnek jól megírt történeteket olvasni.

(A könyv ihlette kisfilm, mely egy francia rövidfilm-versenyre készült. – szerk.)

KULTer.hu: A Double nationalité, de a többi köteted nyelve is eruditus-nyelv. Látszik benne a fordító, a jogász meggyőződése, hogy soha, semmilyen területen nem engedhetjük át magunkat az anyanyelvi tapasztalatainknak. Hogy szoktad ezt a szókincs-kiépítős munkát elvégezni? Hogy építed fel a karaktered „nyelvét”?

Ha gyerekként nemcsak egy nyelved van, hanem kettő, akkor állandóan azon vagy, hogy mennyire nem ismered egyiket sem. Hogy van szavad valamire az egyikben, aminek nem tudod a megfelelőjét a másikban. Bennem nagyon erős érzés az, hogy ha belegondolok abba, hány szót nem ismerek, akkor mindig megrémülök, s nagyon erős bennem az a vágy, hogy milyen jó lenne minden szót ismerni. Egy kicsit az enciklopédikus gondolkodásról is szól mindez. Két nyelv esetén mindig megvan az, hogy ha az egyik nyelvet beszéled, a másik nyelv a háttérben figyelmeztet, hogy benne ennél jobb kifejezés is van. Mintha a két nyelv mindig figyelmeztetné egymást, cikizne téged. Nyilván ez nagyon függ attól is, hogy milyen helyzetekben vagy benne, s ami az egyik nyelven történik, amihez az egyik nyelvben megszületik a szókincs, azzal a másik nyelvben lyuk keletkezik.

Ami a könyvvel kapcsolatban hamar kialakult: volt egy olyan szándék bennem, hogy a könyv tűnjön fordításnak, vagy pedig olyan legyen, mintha nem francia lenne. Utánanéztem belga, svájci  kifejezéseknek, hogy furcsa legyen a regény francia nyelve. Nem tudom, hogy kettős nyelvelsajátítás miatt-e, de gyakran esik meg velem, hogy a képletes kifejezéseket nagyon elsődleges értelemben szoktam elképzelni és megjegyezni. Magyarul például ilyen a „szenvedő szerkezet”, ahol mindig egy igét képzelek el, aki szenved, aki fel van feszítve egy keresztre és ott kínlódik. Franciaul ugyanez van a „ne pas mettre tous les oeufs dans le même panier”-val (tükörfordításban „ne tegyük az összes tojást egy kosárba” magyarul kb. „ne fektesd minden vagyonod egy vállalkozásba”): ennél is látom, hogy van egy kosár és abban a csomó tojás. Ez a fajta hozzáállás szerintem azokra jellemző, akik idegen nyelvet tanulnak és bizonyos kifejezéseket azért jegyeznek meg, mert viccesnek találják őket. Én ebben azt érzem, hogy mindkét nyelvhez úgy viszonyulok, mintha nem az anyanyelvem lenne. Egy anyanyelvi beszélő ezeken nem szokott elgondolkodni. Ezért gondoltam, hogy ha teleteszem a szöveget érdekes kifejezésekkel, akkor az olvasó idegennek fogja érezni a főhősnőt, de maga is elgondolkodik ezeken a kifejezéseken.

KULTer.hu: Hol tanultál meg ilyen szavakat például, mint a „szenvedő szerkezet?

Általánosban évente jártam egy-egy hónapot Magyarországon iskolába. De aztán az egyetemen kezdtem érezni, hogy a francia túlságosan átveszi az uralmat, és akkor iratkoztam be az INALCÓ-ra, akkor tanultam magyar nyelvet és magyar irodalmat. Az az eltolódás nagyon idegesített, hogy magyarul nem tudom a gondolataim eléggé árnyaltan kifejezni, mert a szókincsem egy tizenhat éves lány szókincsének a szintjén maradt, miközben franciául egy huszonnégyéves lány tapasztalatait is meg tudom fogalmazni. Közben nyilván fordítóként is gyakran találkozom nyelvtani kategóriákkal.

KULTer.hu: Mennyire másak a terek, a tárgyak, a kulturálisan fontos dolgok a jázizs és a lütrenzsoá környezetben?

Az egyik legfontosabb, hogy a lutrenzsoá oldalon a múltból kiradíroznak egy csomó mindent, míg a jázizs kultúrára történeti hiperérzékenység jellemző. Egyik francia haverom éppen most mesélte, hogy néhány napja egy magyar múzeumban az idegenvezető azzal kezdte a bemutatót, hogy „Mi, magyarok, mindig a vesztesek oldalán álltunk.” Ez egy annyira tipikusan jázizs mondat, amilyet soha egyetlen lutrenzsoá, egyetlen francia sem mondana. Aztán a másik, hogy a jázizsok azt hiszik, őket senki nem érti meg igazán, a lutrenzsoáknak pedig az a meggyőződésük, hogy mindent a legjobban el tudnak magyarázni és mindenkit tökéletesen megértenek.

Ott van aztán a ruhákhoz való viszony is. A jázizsok itt valamit nagyon másként csinálnak. Ezt a másságot akartam a lány utazáshoz választott neonszínű melegítőével kifejezni. Az, hogy a főhősnő sportcuccban van a könyvben, nagyon nagy visszaigazolást nyert Király Gábor mackónadrágja által. Gondoltam, ez nem is lehet igaz, annyira sztereotipikus, hogy ennyi csapat van, ennyi kapus, és csak egy van köztük, aki teljesen másképp öltözik, mint a többi, és az pont a magyar.

KULTer.hu: Kaptál egy fontos díjat. A korábbi könyveidnek sokkal inkább belső, kritikai visszhangja volt. Mi változott? Hogyan érint ez a változás?

Nagyon örülötem a díjnak – nyilván. Amíg írtam, bennem volt, hogy – ha sikerülni fog – akkor ez egy fontosabb könyv lesz, mint az eddigiek. És az is bennem volt, hogy eddig még semmin nem dolgoztam ilyen sokáig. És az is bennem volt, hogy mi van, ha mindent beleadok, és negatív visszhangja lesz. De az is, hogy mi van akkor, ha ennyi munkának semmi visszhangja nem lesz. Ez utóbbi lelkileg nyilván nagyon nehezen lett volna elviselhető. Ott van az az időszak, amikor már a könyv megjelent, de még nem indultak be körülötte a dolgok, és az elég nehéz. Miközben írtam a könyvet, valahogy az volt az érzésem, mintha egy ajándékot készítenék elő – az emberiségnek, az olvasóknak. Olyan érzés volt, mint amikor egy fontos és jól kitalált ajándékot adsz valakinek, és nagyon számít, hogy mi lesz rá a reakció. Itt is ugyanaz volt, hogy egy nagyon átgondolt ajándékot adok, és ha erre a másik csak ennyit mond, hogy köszi, akkor az rossz lesz. Az jó volt, hogy ez nem így alakult. Az elismerés miatt nagyon szerencsésnek érzem magam. Törékeny kis lelkem van nekem is, mint ahogyan az íróknál ez gyakran előfordul, s az elismerés tulajdonképpen éppen megfelelő lett. Mert van olyan, amikor az elismerés túl kevés, az rossz, de olyan is van, amikor az elismerés túl sok, és az sem szerencsés. A Prix de Flore szerintem éppen a megfelelő díj volt most számomra. Amikor kapsz valamit, amit nem érdemelsz meg, az nagyon rossz érzés. Ez a díj meg számomra nagyon igazságosnak tűnik. Ezért érzem magam szerencsésnek, mert a Flore a maximum, amit el tudok fogadni.

Egy díjnak van egy vicces oldala is: vannak új élethelyzetek, új tapasztalatok, amikhez meg kell tanulni felnőni. Nem unatkoztam egy ideig. Volt egy időszak, amikor mindennap volt valami médiaszereplés. S nekem ez új volt. Sok helyre meghívtak, ahova korábban nem, s ez nekem szokatlan volt. S pont az a furcsa, hogy valójában a szereplést gyorsan meg lehet szokni. Sokszor hallgatom magam úgy, mintha kívülről hallanám, s csodálkozom rajta, hogy a sokféle találkozóról úgy beszélek, ahogy korábban másoktól is hallottam, mintha természetes lenne és nem lenne nagyon nagy dolog az emberek figyelmét felkelteni. Azt hiszem, nagyon izgalmas, hogy amikor egy új szakmai lépcsőt lépsz meg, akkor azt másképpen kezeled, mint ahogyan korábban elképzelted. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a korábbi énem mennyire csodálkozna rajtam.

KULTer.hu: Köszönöm a beszélgetést!

Borítókép: actualitte.com

Keszeg Anna

szerző: Keszeg Anna
honlap e-mail
Keszeg Anna 1981-ben született Tordán. A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, a párizsi Sorbonne Paris IV-on és az École des Hautes Études en Sciences Sociales-on, valamint a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult. Jelenleg a Debreceni Egyetem és a kolozsvári BBTE kommunikáció szakának oktatója. A divat mint rendszer foglalkoztatja.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum