KULTer.hu - Balogh Ádám regényrészlete
86985
post-template-default,single,single-post,postid-86985,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Balogh Ádám regényrészlete

Vörös

Először csak azért mentem a patakhoz, hogy tisztuljak. Letérdeltem a víz elé, belemártottam mindkét kézfejemet, majd végigtöröltem a tenyeremmel az arcomat, és ugyanazt éreztem, amit festés közben. Az ujjaim ecsetté változtak, ahogyan végighúztam őket a bőrömön. Ahová értem, ott életre kelt a hús. Hátrakulcsoltam a kezemet, majd belenyomtam a fejemet a vízbe. A patak sodrása olyan erős volt, hogy úgy éreztem, lehúzza az arcomról a bőrt, aztán a húst tépi le, csontig mossa az egészet. Csak egy kicsit kellett volna változtatnom a súlypontomon, hogy belezuhanjak a folyamba, de tudtam, felesleges, mert a pataknak nincs akkora ereje, hogy elsodorjon, ha mégis, bizonyára fennakadtam volna útközben egy kidőlt fába vagy nekicsapódtam volna egy sziklának, és szivárgott volna egy kevés vér, de én nem szivárgást, túlnyomást akartam.

Egyre fogyott a levegőm, de nem rántottam ki a fejem a vízből. Vártam, hogy végre elpattanjon egy ér az orromban. Hallani akartam az érfal repedését, érezni, ahogy a meleg vér a kis résen olyan sebességgel távozik, hogy a szememet is kihúzza, és eltüntet az agyamból minden eddigi képet. Amikor végre megindult a vér, felkaptam a fejemet. Végigcsorgott a számon, le az államon, és amint a vízbe értek a cseppek, a sodrás elmosta őket.

Egy húzásra ittam meg a maradék bort, majd újra a vízbe dugtam a fejemet. Nem mozdultam. Kinyitottam a szemem, mert testközelből akartam látni, ahogyan kigombolyítja belőlem a vért a nyomás, és nem cseppekből áll össze a kép, hanem egységben mozog minden.

Először egy vörös hajzuhatag jelent meg előttem, majd egy fehér lepel. Olyan gyorsan úszott ez az alak, mintha menekült volna előlem, és én legszívesebben utánakiáltottam volna, hogy maradj, de tudtam, felesleges, hiszen a vízben legalább annyira nem terjed a hang, mint az érfalon belül.

Újra kikaptam a fejemet a patakból, és csukott szemmel felüvöltöttem. A patak partján egy vörös hajú nő ült, testére hófehér, vizes lepel tapadt. Nem fordult meg, nem láttam az arcát, a tekintetét sem. Elhallgattam, mert féltem, ha megszólalnék vagy megmozdulnék, ő rám nézne, és ismét csak az arcról szólna minden.

Nem állt el a vérzés. Felvettem az üres üveget a földről, előrehajtottam a fejemet, az orrom elé raktam a palackot, és hagytam a vérnek, hogy a bor helyébe lépjen. Nem akartam újra alámerülni, nem akartam szem elől veszíteni a nőt.

Egy kövön ült, és a szikrázó napsütésben fésülte derékig érő, vörös haját. Lustán nyújtózott az ég felé, de csak egy pár pillanatig láthattam egészében, mert éppoly váratlanul kezdett elmosódni, mint ahogyan megjelent előttem. A vízhez osontam, leguggoltam, és két kő közé raktam a palackot. Csendben vártam, hogy a sodrás annyit billentsen az üvegen, hogy meginduljon belőle a vér. Néztem a nőt, ahogyan az utolsó porcikáit is kezdik felszárítani a napsugarak, és vártam, hogy azelőtt szülessen újjá a vízbe keveredő vérből, mielőtt teljesen eltűnne.

Láttam, ahogyan elindult, terjedt, mint a tűz, de nem vált ki semmi a folyamból. Először csak a szememmel követtem, majd elkezdtem szaladni utána a patak medrében, utol akartam érni, gyorsabb akartam lenni a sodrásnál, és akkor is rohantam, amikor már nem volt a vízben semmi vörös. Futás közben egyszer csak eltűnt a lábam alól a patak, és a vízbe zuhantam. Hallottam, ahogyan reccsen az orrcsontom. Elmosolyodtam, hiszen egy sokkal erősebb vérzés bizonyára hatásosabb lesz.

Felugrottam, visszarohantam az üveghez, nehogy idő előtt haljon el az indulat, ami a vért ilyen erővel pumpálta felszínre. A palackot nem sodorta el a víz. Kikaptam a két kő közül, az orrom alá tartottam, vártam, hogy megteljen. Bíztam abban, hogy hamarabb áll el a vérzés, minthogy elájulnék. Végül a testem nyerte a párbajt, összeestem. Amikor magamhoz tértem, a pataktól pár méterre feküdtem. Az üveg nem esett ki a kezemből. Körbenéztem, kerestem a nőt, de csak a földön szétterülő vértócsát láttam, ami nem sokkal ezelőtt még erőlködött, hogy elérjen a patakig, de útközben bizonyára alvadni kezdett. Újra felüvöltöttem, hátha a nő csak azt várja valahol, hogy magamhoz térjek. Az üvöltés mintha darabokra szakította volna az arcomat. Odanyúltam, és éreztem a bőrömön a rászáradt vért. Szabadulni akartam, letépni ezt a maszkot, de csak kis lemezkék váltak le, és a földre hullottak, mint az elhalt hámsejtek.

Már esteledett, amikor visszaindultam a műterembe. Alig vártam, hogy megfessem a nőt.

Borítófotó: Pixabay

Balogh Ádám

szerző: Balogh Ádám
honlap e-mail
Balogh Ádám 1981-ben született Szolnokon, jelenleg Budapesten él. Első kötete Nyers címmel jelent meg. 2016-ban elnyerte a Műút folyóirat nívódíját szépirodalom kategóriában.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum