KULTer.hu - „Csak ami nincs, annak van bokra”
86283
post-template-default,single,single-post,postid-86283,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Csak ami nincs, annak van bokra”

Bartók Imre: Láttam a ködnek országát

„Nem az számít, hogy én mit gondolok – mondtam. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy maga mit gondol. Hogyan jellemezné művét? Mit tart benne fontosnak? Max az utcát fürkészi. A távolból mintha szirénázást hallanék. Lehet, hogy valóban tűzoltók érkeznek. – A szavakat. – Parancsol? – Azt kérdezte, hogy mi a fontos benne. A szavak. Atyai mosoly ül ki az arcomra. – Természetesen. De miért gondolja, hogy ez a mű fontos lehet mások számára?”

Mélységesen egyetértek Bárány Tiborral (pontosabban: a Magyar Narancsban megjelent remek kritikája első bekezdésében leírtakkal): jól idézhető, az egészet jól jellemző részletekkel van tele Bartók Imre új regénye. Ezek a jól kiragadható, a szöveg dekódolható üzeneteit koncentráltan hordozó részletek is mutatják a kötet teljesítőképességét, de Bartók Imre regénye egészében sem érdektelen munka.

BartokI_LattamAKodnek_300dpi

A regény értelmezésének szempontjából kulcsfontosságú dialógus szereplői: a főhős, akit munkája egy könyvkiadóhoz köt, és egy szerző, akik között épp kiadással kapcsolatos tárgyalás zajlik. A meg nem nevezett elbeszélő a munkáját végzi: tárgyal kiadója nevében, üzleti ügyeket bonyolít különböző európai nagyvárosokban, s eközben élete legfontosabb problémáját tárja az olvasó elé: öt éve eltűnt testvére után nyomoz. Itt éppen egy bécsi kiadó irodájában halljuk, ahogy azzal a flúgosként jellemzett sikerszerzővel próbál megegyezésre jutni, akiről eleinte azt sem tudja megállapítani, hogy tényleg valós alak, vagy könyveit a kiadó „állítja elő”, és az ilyen tárgyalásokon színész játssza a szerepét. Ez utóbbi (valós szerző vagy dublőrszínész) mondja, hogy a szavak a legfontosabbak. Ilyen tárgyalásokból és tárgyalástól tárgyalásig tartó utazásokból áll a regény, a folyamatot, betétként, álomleírások szakítják meg. Más nézőpontból az elbeszélő álmait, melyek elsősorban az öccsével kapcsolatosak, függesztik fel az ébrenlét periódusai, a mindennapi teendők, a sokszor gépiesen végzett feladatok és az életfunkciók ellátását célzó műveletek. Maga a cselekmény viszonylag rövid időt ölel fel, viszont a főhős annál több helyszínen fordul meg ezalatt: Budapest (itt többször), Isztambul, Malmö, Koppenhága, Belgium, London, Velence, Bécs, és van még egy tengerparti jelenet is. A cég rá kiosztott feladata, hogy fesztiválokon vesz részt, tárgyal, és közben folyamatosan olvas, bár, ahogy egy helyen megjegyzi: a hagyományos hivatalos olvasást régóta nem végzi.

Azonban nem csak a történet idejének szűkre szabott keretei miatt nem beszélhetünk tágasságról – akkor sem, ha az Európát beutazó ügynök nagyon szabadon kezeli a megbízatásait. Az ügynök életének keretei igazán szűkösek. Feladatai nem hagynak időt neki, így leginkább csak az álmaiban él igazán. Egyetlen valósnak (élettel telinek, igazinak, érdek nélkülinek) nevezhető emberi kapcsolata is csak álmaiban működik, ébrenlétkor csak a hiány jelzi létét. „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra” – ezt a klasszikus József Attila-szakaszt hívta elő bennem már a könyv első bekezdése is.

A regény akár lehetne egy általános, a 21. századi versenyszféra nehézségeinek megéneklésére irányuló kísérlet is. Felületes, de következetes olvasat lenne ez. Következetes, mert ennek minden toposza megtalálható a könyvben. A folyamatosan dolgozó városról városra utazót elkerülik az igaz élmények. Tapasztalatait a „tudjuk, hogy megy ez” cinikus fordulattal reagálja le, máskor pedig fel nem ismert ismerősökkel beszél, mintha „ezer éve” ismernék egymást. Testileg jelen van, üzleteket köt, informálódik, közben még egy – könyvszakmán belüli – üzleti kémkedés jelenete is felsejlik, társadalmi életet él. Vannak fontos leírások ételekről és italokról, ráadásul Zsófival, a kiadó fiatal munkatársával komolynak mondható kapcsolatba is keveredik, de mindez mechanikus, lélektelen, sivár. A fogadásokon a „legextrább” fogás (gluténmentes palacsintába tekert mangós szarvas) inkább nevetséges, az ital az ájult alváshoz elegendő, a Zsófival együtt töltött éjszaka leírása pedig, ha film volna, nem azért kapna 18-as karikát, mert szexuális tartalmú, hanem azért, mert annyira elidegenítő, annyira hideg, annyira művi az, ami zajlik. (Ellenpontja ennek az epizódnak egy – a főhős által tervezetlen – szerelmi szál, de az meg olyan rövid, hogy a hirtelen kialakulásától a semmibe hullásáig egyszerűen inkább csak gegként értelmezhető.)

bartok imre 2

Anélkül, hogy bármi fontosat elárulnánk a regény végkifejletéről, nyugodtan rögzíthetjük: számos az izgalmi szintet fenntartó jelzés (szemeteszsákok mindenhol, újra és újra előguruló labdák, galambtetemek, hűtőládák, tetovált teknősfigurák) a főhős számára sem megfejthető. Az olvasó ehhez képest még annyira sem érti, hogy ezek mit keresnek a szövegben. Számomra úgy tűnik, a szerző mindezt egy hatalmas, kép a képben eljárással készített tabló megvalósításához szükséges eszközként használja. Így azonban a Láttam ködnek országát nem más, mint egy grandiózus, részleteiben megvalósított karikatúra, ahol a legkisebb részlet is kifigurázása a valóságnak. Első olvasásra is ilyen érzésekkel csuktam be a könyvet (egészen pontosan: léptem ki az olvasóprogramból), másodjára pedig, meggyőzhetetlenül az ellenkezőjéről, egészen megvilágosodottnak éreztem magam.

Pedig misztikus, mi több, „mixtikus” szöveg ez, sok-sok, az olvasónak tett kikacsintással. Legplasztikusabban ezt a Swedenborg-szál működtetésében éreztem. A nevezett szerzőt és életművét időnként szívesen használják mai írók, hogy talányossá és/vagy filozofikussá maszkírozzák írásukat. Mintha Bartók ez utóbbi eljárás karikatúráját is adná. Ha így van, külön elismerés ezért. A szerző nem ál-, hanem nagyon is valós intellektuális kihívást kínál: azt, hogy rálátva arra a színtérre, aminek jó része éppen vizsgálatunk és élménygyűjtő szórakozásunk mindennapos tárgya, különböztessük meg az igazit a hamistól. Ehhez csak egy rövid idézet még: „Mindenki tudja, hogy az olvasók a referencialitás szerelmesei, a mimézis gyenge fogalmának aranykorát éljük, a tény- és kulcsregények tündöklő hajnala ez” (236.). Ez és az ehhez hasonló, 5–10 oldalanként feltűnő önreflexív szólamok, megállapítások csak megerősítik a feltevést: egy hatalmas, minden részletében és egészében is az irodalmi szcéna paródiájaként értelmezhető művel van dolgunk. Ez a regény, ha bátran olvassuk, a ma legfontosabb kérdéseit teszi fel az irodalom vonatkozásában. Ezzel együtt az az érzésünk is támadhat, hogy egy több évados sorozat forgatókönyvét is lapozgatjuk. Ha a Láttam a ködnek országát egy hatalmas paródia, akkor könyv. Ha nem az, akkor még jobb.

Az elbeszélő egy különös epizódot – egy játékot – is elmesél, az öccsével közös történetüket. Ha annak idején megbántották egymást, a büntetés (később: önként vállalt penitencia) az volt, hogy egy ujjukat kellett (volna) levágniuk érte. Mindezt, hogy ne kelljen idejekorán az összes ujjuktól elköszönniük, úgy módosították, hogy papírra rajzolták le a bűnök súlya szerinti áldozatot. A ködnek országa talán éppen ez. Sokkal inkább a névtelen főhős álmait és a valóságot egyaránt fedő, egyrészt mindent jótékonyan egybeszínező, másrészt a lényegest a lényegtelentől, az igazit a hamistól megkülönböztetni nem engedő szürke, áthatolhatatlan és bevilágíthatatlan massza. Ezt mégis látni: kis remény. A ködnek országa van. Uralkodik, hatalmaskodik, egy pillanatra látható, akkor szinte érthetjük is a működését. Aztán, ahogy a könyvet letesszük, már csak a beismerés megnyugtatóan valóságos, mégis felkavaróan életszerű érzése marad. Az olvasó Bartók Imre legújabb regényét becsukva annyit mindenképp el fog tudni mondani, hogy „látta a ködnek országát”. Hogy ott, ahová ki-, illetve visszalépünk az olvasásból, mit látunk, az legyen a mi dolgunk.

Látni a „ködnek országát” azt jelenti: nem látunk igazán semmit. Lehet, hogy Bartók a kötetben sorolt, meghökkentő és meghökkentően borzalmas kötetcímeket írja felül ezzel. Az elbeszélő a tárgyalásokon előkerülő, illetve az e-olvasóján találhatóakat sorolja. Olyasmiket hoz fel, amik semmilyen módon nem vehetők komolyan, miközben pontosan érezhetjük, sőt, akár láthatjuk is a mindennapokban, hogy a nem magasirodalmi könyvpiac ilyenektől hangos. A Karácsonyi ragadozók, a Bőrmentén vagy épp a Sonkanász bármikor feltűnhetne bármelyik lektűrlistán. Előbbi vérfarkasokról szól majd, ha elkészül, a másikban kenguruszerű lénnyé vált velenceiekről olvashatunk, utóbbi pedig „egy allohistorikus könyv, Himmler nőügyeiről szól, meg néhány emberevő kaktuszról, akik mindenkit megzabálnak, kivéve a zsidókat”. De nem csak a már bejáratott szerzők vannak, rengeteg kézirat vár kiadásra, nem is beszélve arról, hogy a főhőst úton-útfélen megszólítják magukat íróként elképzelő idegenek. Az egyik taxisofőrnek például Pazuru címmel van egy kézirata, „van benne egy sátánista szekta, valamint egy fiatal lány, aki egy csatornafedélen talál egy magára hagyott tengeri malacot, aztán felneveli”. Az elbeszélő, ezt hallván, meg is állapítja, hogy „úgy tűnik, ez az új trend: a pszichológiai eklekticizmus jegyében fogant gótikus kisállat-horror”. A recenzens sem mondhatta volna szebben, bár az én személyes kedvencem a Baljós zsömlék című regény, aminek szüzséjét sajnos nem ismerhettük meg, de Bartók új könyvének elolvasása után már lehet róla fogalmunk.

Bartók Imre: Láttam a ködnek országát, Jelenkor, Budapest, 2016.

Borítófotó: Librarius

Nagygéci Kovács József

szerző: Nagygéci Kovács József
honlap e-mail
Nagygéci Kovács József 1977-ben született Sátoraljaújhelyen. Református lelkész, amatőr futballedző, kritikus. Jelenleg Dunakeszin él, tanít, de leginkább olvas.

KULTprogramok

<< 2017. Sze. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum