KULTer.hu - Emlékének
87277
post-template-default,single,single-post,postid-87277,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Emlékének

Azt kérdezed, hogy milyen Göttingenben az időjárás? Éppen a hangulatomhoz illő: szeles, esős, sötét. Nincs kedvem semmihez. Azon morfondírozom, vajon azért hallunk-e ennyi halálesetről, öngyilkosságról, amelyek a családi, baráti vagy szakmai köreinkben történnek, mert nagyjából 4-5 éve, amikor igazán elterjedtek az okostelefonok, volt egy információs boom is? Esetleg tényleg megváltozott, elveszett valami? És a halál csak néz, nemtörődöm módján, és kipiszkálja körme alól a koszt.

Úgy rémlik, múlt kedden kezdődött, mert szerdán már az érdekelt, hogy minél kényelmesebben öltözzek fel, és nem az, hogy jól fogok-e kinézni vagy sem… De talán a keddet végigaludtam és hétfőn kezdődött… Azzal, hogy belenéztem a tükörbe, és ahogyan tükröződtem, egy fáradt, öreg arc nézett vissza rám. Olyan élethűnek tűnt, aztán ahogy jött, el is ment, s itt hagyta maga után a hiányt. Valami megmagyarázhatatlan szorongás tört rám… Lehetek bármilyen távol, nem menekülhetek el mindattól, ami történt, ami van, és ami már nincs. Mégsem találom a szorongás okát. Annyira sok élmény volt benne, annyira sok érzés, hogy nem tudtam és most sem tudom szétszálazni… Csak félelem, Csak reszketés, Csak görcsök, Csak félelem mindentől, tegnapoktól, mindig Csak félelem, mitől Csak féltem, mind eljön újra majd…

Már nem bírtam tovább, sírva jöttem a vaksötétben hazafelé, este 9 is elmúlt. Az emberek itt sem különbek, mint máshol: megnéztek, de zavartan továbbálltak. Igazuk volt és én sem szeretettem volna rájuk aggatni a bajaimat. Rohantam haza, fel a lépcsőn, babráltam a zárral, alig nyílt az ajtó, szinte beestem a lakásba. Gyorsan a szobámba, nehogy a házi néni megkérdezze, hogy „nah, wie geht’s dir?” – ezzel a gondolattal csuktam magamra az ajtómat…

Egyszer el akart nyelni, aztán kiköpött a tó… Az irodájában üldögéltünk, úgy mondta franciául, hogy mi a véleménye. Születtem. Itt vagyok. Felnőttem. S mire? Megint franciául válaszolt. Nem tudok franciául – mondtam. Nem tudok magyarul – mondhatta ő, mert a válaszában szerepelt a ne és a hongrois. Kint eleredt az eső, köddé vált… Megint csöpögni kezdett a radiátor. A falnak fordultam, nem bírtam kinyitni a szemem. Az élet, barátaim, unalmas. Nem kellene ezt mondanunk. Végtére is ragyog az ég, a tenger sóvárog, meg mi is ragyogunk és sóvárgunk… Ezt motyogtam félkómásan, még az esti gyógynövényes nyugitabletták hatása alatt. Nem bírok rendesen megtanulni egy verset, nem bírok rendesen verset sem írni, de teli van a fejem idézetekkel. Befészkelik magukat a gondolataimba és nem akarnak kimászni onnan.

Pénteken beszéltünk a professzor úrral. Nem érdekel, hogy mi történt a költőkkel. Vagyis irodalmárként nem, emberként igen, nem mintha ezt szét lehetne választani… Tudom, hogy öngyilkosok lettek, hogy nehéz sorsuk volt, de szeretném a verseiket kirángatni a kontextusukból, amennyire csak engedik magukat kirángatni. Persze, hogy valami újat szeretnék mondani, de ez mégsem pusztán irodalomelméleti hóbort. Ha ki is kerülnek a kontextusukból, bekerülnek az enyémbe. Ez még jelent valami kapaszkodót. Sok mindentől megment, úgy hiszem. Bántani a négert, és elkerülni a zsidót. Ez a tanrend – olvasom Shapiro egyik versét. Úgy tűnik számomra, hogy valamiféle várat és védőgátat épít versekből. Jól teszi.

Mert valami már nincs. Van helyette félelem, szorongás, feszültség, ki akarok szállni, hagyjatok, indulatok, elhallgatás, eltávolodás, eltávolítás, megölni, akit szeretünk, veszteségek, megromlott kapcsolatok, kétszínűség, kártékony hiszékenység, teperés, tolakodás, egymás figyelmen kívül hagyása, meg nem értés, a közelség hiánya, hazugságfolyam, lopás, kirekesztés, ki a hibás?, te vagy a hibás, ők a hibásak, én nem, mi nem, verbális erőszak, méltánytalan voltál, eszközként használtad a másikat, diktatórikusan elhallgattál.

Lehet, hogy valami tényleg megváltozott, lehet, hogy tényleg negatív előjelet kaptak a dolgok. Azt kérdezed, hogy milyen Göttingenben az időjárás? Éppen a hangulatomhoz illő: szeles, esős, sötét. Nincs kedvem semmihez. Néha, a könyvtárban, a katalóguscédulák között még kisüt a nap.

Borítófotó: Pexels

Branczeiz Anna

szerző: Branczeiz Anna
honlap e-mail
Branczeiz Anna 1990-ben született Székesfehérváron. Író, kritikus. Pécsen magyar alapszakot végzett, jelenleg az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója, a FÉLonline kritika rovatának szerkesztője.

KULTprogramok

<< 2017. Sze. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum