KULTer.hu - Tökéletlen idomítás
87098
post-template-default,single,single-post,postid-87098,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Tökéletlen idomítás

Stephen King: Az átkozott út

Ha Stephen King korai munkásságát egyetlen érzelemmel kellene jellemezni, akkor az a horrorírói skatulya ellenére sem a félelem (vagy az undor), hanem a harag.

Az a harag, amely az áttörést meghozó Carrie-ben egy természetfeletti csavarral manifesztté vált, és egy egész középnyugati kisvárost rombolt porig, az a harag, amellyel a Borzalmak városának vámpírvadászai felveszik a kesztyűt és könyörtelenül irtani kezdik a közéjük telepedett vérszopókat, és az a harag, amellyel Az átkozott út főhőse végül fegyvert fog, hogy megvédje otthonát. A sarokba szorított, megalázott és velejéig frusztrált alsó középosztály haragja Vietnam, a Watergate-botrány és az első energiaválság után, amely szükségképpen pusztításba és szimbolikus ördögűzésbe fordul. Ebből a szempontból a korai pályaszakasz egyik végpontja a később megtagadott, nemes egyszerűséggel Rage címre keresztelt kisregény, melynek kamaszkorú hőse egy egész középiskolai osztályt ejt túszul. Talán itt jelenik meg Kingnél legtisztább formájában az egyén és a társadalmi intézmények (ez esetben az iskola) szembenállása, miközben – ahogy ez Az átkozott útban is egyértelmű az első oldaltól kezdve – nyilvánvaló, hogy a tehetetlenségét pszichózissá növelő Dávid nem nyerhet a fennálló rend Leviatánjával szemben.

Az_atkozott_ut

King jelentőségét a horror történetében – azon kívül, hogy a rétegműfaj neki köszönhetően szerzett magának elbitorolhatatlan helyet a bestsellerlistákon – legtöbb elemzője a hétköznapi életvilág és a fantasztikum összeházasításában látja. Itt nem csupán arról van szó, hogy King szövegei általában a mindenkori „kortárs” Amerikában játszódnak – erre találunk bőven korábbi példákat Ray Bradburytől Robert Blochon át az előképül szolgáló Richard Mathesonig –, hanem hogy King eközben vállaltan visszanyúl a tizenkilencedik századi realizmus és naturalizmus hagyományához, nagyívű társadalmi tablókba, család- és várostörténetekbe illesztve be a viszonylagos rend illúziója mögött mocorgó természetfelettit. Ennek köszönhetően Kingnél a fantasztikum – hasonlóan a klasszikus gótika mögött meghúzódó antiaufklérus ideológiához – azoknak a tapasztalatoknak (félelmeknek, spekulációknak és pszichológiai tartalmaknak) a metaforikus megtestesítője, amelyeket a szigorúan realista regényhagyomány mimetikus természetéből fakadóan nem képes maradéktalanul lefedni. Ugyanakkor ez a szakadás, egyfajta fantasztikus felfeslés a King-próza realizmusában politikailag és társadalmilag mindig precízen szituált, amely szinte soha nem függetleníthető az adott kor kontextusától – legyen szó akár expliciten közéleti jellegű problémafelvetésekről, mint az abortusz kérdése a Nem jön szememre álomban, vagy a legutóbbi gazdasági világválság utóéletének és hatásainak ábrázolása a Mr. Mercedesszel indult Bill Hodges-trilógiában.

Egy többek között Linda Badley által idézett anekdota szerint egy főiskolai szemináriumon King tanára Eldridge Cleavert nyomán föltette a kérdést: ha Cleaver szerint létezik olyan, hogy „fekete lélek”, akkor vajon létezik fehér lélek is? Van „kertvárosi lélek”? King visszaemlékezései szerint ebben a pillanatban megértett valamit az amerikai kultúrából, meglátta a fogyasztó társadalom intézményeinek, a McDonald’s és a Dairy Queen hozzájárulását mindahhoz, amit „fehér léleknek” nevezhetünk. Kinget azóta is a „fehér lélek” érdekli, azok a szokások, hitek, tévhitek és magatartásformák, amelyek az amerikai fehér (alsó) középosztály sajátjai, és amely rendre a fogyasztói kultúra tárgyi világába szorítva – bevásárlóközpontokban (A köd), erotizált gépjárművekben (Christine) és gyilkos kólaautomaták közt (A rémkoppantók) – jön létre. Amellett, hogy a WASP-perspektívának szükségszerűen megvannak a következményei például a nem ehhez a társadalmi réteghez tartozó figurák ábrázolásában – mint a „magic negro” jó szándékú sztereotípiája a Ragyogástól a Végítéleten át A halálsoronig, vagy jelen kötetben a rafkós olasz maffiózó-autókereskedő alakja –, King minden empátiája ellenére erős kritikával tekint a „fehér lélek” értékrendjére és a mögötte meghúzódó ideológiákra. Az átkozott út főhősének haragja jogos ugyan, hiszen egy útépítés miatt elveszíti szinte mindenét, a házát, a munkahelyét, tönkremegy a házassága, és ezekkel együtt addig stabilnak tűnő identitása is megkérdőjeleződik, ám King nem engedi, hogy olvasója kényelmesen belehelyezkedhessen a kékgalléros Jób felhorgadásába. Az említett helyi orgazda mondja ki a nyilvánvalót, aki afféle világi orákulumként, a Pokol Konyhájában felszedett street smarttal látja át a helyzetet: „Ha igazat mond, akkor sem biztos, hogy bármit is eladok magának. Tudja, miért? […] Mert szerintem maga félnótás. Nincs ki mind a négy kereke. Lóg egy dongája.” (112.)

Bart Dawes elmeállapota persze az olvasó számára is az első fejezettől kezdve kétséges, mikor a férfi besétál egy fegyverboltba, megrendeli a lehető legnagyobb vadászpuskát, és közben a fejében sportkommentátorokra emlékeztető „hangok” polemizálnak tettei felett.

„Soha nem engedte meg magának, hogy elgondolkozzon azon, mit miért csinál. Jobb az úgy. Mintha egy áramkör-megszakító lett volna a fejében, amely minden alkalommal a helyére kattant, amikor az agyának egy szeglete fel akarta volna tenni azt a kérdést: De mégis miért csinálod ezt? Ilyenkor az elméje egy része sötétbe borult. Hé, Georgie, ki kapcsolta le a lámpát? Bocs. Én. Azt hiszem, valami elcsesződött a huzalozásban. Egy pillanat. Visszakapcsolom. Újra kigyúlnak a fények. De a gondolat már nincs ott. Minden rendben. Folytassuk, Freddy – hol is tartottunk?” (13.)

A zaklatott belső monológok nyitva hagyják ugyan, pontosan mennyire is kattant Bart Dawes – a kezdeti tikkelés lassú tébollyá növekedésének megrajzolása a regény egyik elsődleges vállalása –, de azt máris egyértelműsítik, hogy az a perspektíva, amely felől King a realista regényhagyomány nyomdokain haladva felépíti kisvárosi társadalomrajzát, egy eredendően torz nézőpont. A „fehér lélek” sérült, beteg, és diszfunkcionalitása a körülmények összjátékának köszönhetően a végletekig súlyosbodik.

sk

Az átkozott út két meghatározó körülményt mutat fel Bart Dawes leépülésének okaként. Az egyik a fatális véletlenek sorozata, első gyermekének fogantatásától kezdve („Maryvel várni akartunk még, de hát a megszakításos módszert alkalmaztuk, érted. A városba készültünk szórakozni, és valaki odalent becsapta az ajtót, mire én úgy megijedtem, hogy rögtön el is mentem. Mary meg teherbe esett.” [44–45.]), felesége vetélésén át második gyermekük agytumor miatt bekövetkezett haláláig. Érdemes kiemelni, hogy ezek mind biológiai jellegű kudarcok, melyek egy irányba mutatnak: Bart Dawes nem képes a reprodukcióra, nem képes újratermelni azt az életmódot és ideált, melynek jegyében saját életét élte, és végül majd önmagát is felszámolja.

A másik körülményt annak a társadalmi rendnek az intézményei jelentik, melyek keretei között „Bart Dawes” mint egyén, mint állampolgár létezhet. King hosszú oldalakat tölt meg a férfi előéletének és karrierjének taglalásával, hogy bemutassa, miképp lett Dawes az, aki: egy kisvárosi mosoda középvezetője. De ugyanez az intézményrendszer lesz az, amely egy útépítés miatt megfosztja őt mindettől. Bár több alkalommal is kap olyan ajánlatokat, melyek könnyíthetnének helyzetén, Dawes visszautasítja őket: nem csupán amiatt, mert sérti a büszkeségét életének ilyesfajta kényszerű átformálása, hanem mert tanult mintái – például ragaszkodása saját házához – nem készítették fel rá, hogy egy ilyen szituációra megfelelően reagáljon. Amikor a regény fináléjában kialakul egy westernmitológiát (tehát az amerikai kultúra egyik alapsémáját, melynek egyébként a fejlődést jelképező útépítés is szerves része) idéző ostromállapot Dawes elbarikádozott háza körül, a férfi tévésorozatokból és mozifilmekből tanult szerepmintákon keresztül reflektál saját helyzetére. „[L]átnia kellett, hogy elindult-e a két rendőr a ház két oldala felé, mert Richard Widmark és Marty Milner mindig azt csinálta a japó bunkereknél a késő esti filmekben, és ha elindultak, akkor kénytelen lesz lelőni az egyiket.” (371.) Ezek a minták, a populáris és fogyasztói kultúra egyéb elemeivel együtt alakítják King „fehér lelkét”, ám mint Az átkozott út, és számos egyéb, az ezek bűvköréből szabadulni nem tudó karaktert felvonultató King-szöveg mutatja a Tortúrától a Hasznos holmikig, önmagukban meddő és pusztító paradoxonokat rejtenek. Bart Dawes hiába próbálkozik, nem tud úgy élni, mint egy self-made man vagy egy all-american golden boy, és végül nem is él sehogy.

Mint a fentiekből sejthető, a korai King ember- és társadalomképe az irodalmi naturalizmusban gyökeredzik: miközben elhagyja annak szenvtelenségét, és egy jóval könnyebben hozzáférhető nyelvet használ, az egyént továbbra is biológiai és társadalmi folyamatok által determinált, korlátozott mozgásterű ágensként ábrázolja. Az átkozott út szövegét átszövik a biológiai hasonlatok („Úgy hasított bele az új út a nyugati városrész üzleti és lakóövezetébe, mint egy hosszú, barna bemetszés, mint egy sarat gennyező műtéti heg.” [35.]), és Dawes lelki folyamatainak ábrázolásában is kiemelt szerepet kap egy megvadult kutyával vont párhuzam – mely természetesen megint csak az említett orgazdafigurának köszönhető. A „veszett kutya” hasonlaton keresztül King nem csupán Dawes őrületét hangsúlyozza, de azt is megkérdőjelezi, hogy a férfi az életét romba döntő kataklizmák előtt ura lett volna saját sorsának, ehelyett – mint az alábbi szövegrész is mutatja – azt egy fogyasztói kultúra közvetítésével zajló kondicionálás eredményének tekinti.

„Eszébe jutott Mr. Piazzi kutyája, amely először csak a farokcsóválással hagyott fel, aztán forgatni kezdte a szemét, aztán kitépte Luigi Bronticelli gégéjét.

– Mint Pavlov kutyái – folytatta. – Azokat arra idomították, hogy a csengő hangjára meginduljon a nyálelválasztásuk. Bennünket meg arra idomítottak, hogy akkor induljon meg a nyálelválasztásunk, ha valaki mutat nekünk egy Bombardier Skidoo turbómotoros szánt vagy egy színes Zenith tévét motoros antennával.” (162–163.)

Ám az idomítás tökéletlen, és így az egyén összeomlásához vezet; az apparátus tökéletlensége nem kiutat nyit a rendszerből, hanem csak az erőszaknak nyit teret. (Itt érdemes megjegyezni, hogy az 1981-ben megjelent Az átkozott út 1973-ban játszódik, mely időpont nem csak a fentebb felsorolt történeti kontextusban, de a hatvanas évek ellenkulturális mozgalmainak megtorpanása és felszámolódása felől olvasva is jelentéses.)

A King-életművön belül a Richard Bachman álnév alatt közölt regények képviselik legmarkánsabban az irodalmi naturalizmus örökségét. Nem csupán szikárabbak, pesszimistábbak (és rövidebbek) a saját névvel megjelent szövegeknél, de a fantasztikum használatában is jóval mértéktartóbbak. Míg King munkásságában a Végítélettől kezdve egyre gyakrabban bukkant fel a vallási dualizmus, miszerint az események hátterében a természetfeletti „jó” és a „rossz” erői munkálkodnak, ami végül a Setét torony-széria gigantikus fantasyfolyamában kulminált, a Bachman-szövegekben, így Az átkozott útban, ennek még nem találjuk nyomát. A fantasztikum, ha egyáltalán megjelenik, itt még csak katalizátor, mint a Sorvadj el! osztály- és faji feszültségeket felszínre hozó cigányátka, vagy disztopikus keretként az egyén és a hatalom konfliktusát hivatott felnagyítani, mint A hosszú menetelés és a Menekülő ember című regényekben.

A fantasy és a naturalizmus közti ellentmondás csupán látszólagos: mindkét paradigmának alapvető eleme a nagyléptékű világépítés, így amikor King a korai naturalizmus felől a (dark) fantasy felé mozdult, valójában csak a szövegeiben megjelenő fantasztikumot kezdte el – a kisvárosi élet egyéb aspektusainak mintájára – rendszerbe szervezni. A különbség ehelyett elsősorban ideológiai, és a determinisztikus világkép újrakeretezését szolgálja. A szereplők sorsa King későbbi regényeiben is gyakran eleve elrendelt – lásd a destruktív természetfeletti erőkkel sorsszerűen szembekerülő hősök kis csapatát A Setét toronyban, az Álomcsapdában vagy az isteni gondviselésen meditáló Rémület a sivatagban című regényben –, ám a metafizikai keret lehetőséget nyújt az értelemadásra, hogy a pusztítás és az áldozathozatal egy magasabb szint felől szemlélve mégsem hiábavaló.

Az átkozott útban – és általában a Bachman-regényekben – nincs magasabb szint, Bart Dawes kényszerpályája és dicstelen, bár látványos halála semmilyen magasabb rendű perspektívából nem szolgálja a világ helyreállítását. Ehelyett ellenállását nyomban bekebelezi az apparátus, azokon a tévéképernyőkön peregnek ámokfutásának a képsorai, ahonnét ő maga is tanulta értékrendjét és viselkedésmintáit (és mely képernyő összetörése lázadásának egyik fordulópontja). És így, mint a keserű zárómondat sugallja, a fantasztikum kiskapujának hiányában végül „újra visszakerülünk az emberi dolgok biztonságos közegébe.” (389.)

Stephen King: Az átkozott út, fordította Dudik Annamária Éva, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016.

Sepsi László

szerző: Sepsi László
honlap e-mail
Sepsi László 1985-ben született Szolnokon, író, filmkritikus, a „Prizma” filmművészeti folyóirat szerkesztője. Jelenleg Budapesten él és az amerikai trashfilm történetéből doktorál az ELTE BTK-n. Írásai többek közt a Filmvilág, a Magyar Narancs, a Kalligram, a 2000, a Mozgó Világ, az Eső lapjain és a Műút portálon jelentek meg. Legutóbbi kötete, a Pinky 2016-ban jelent meg a Libri Kiadó gondozásában.

KULTprogramok

<< 2017. jún. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum