KULTer.hu - „Helyet a színháznak!”
88500
single,single-post,postid-88500,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Helyet a színháznak!”

XI. DESZKA – Kortárs Magyar Drámák Fesztiválja

A színházi világnapon, március 27-én nyílt meg Debrecenben a XI. DESZKA Fesztivál. Egy teljes hétig bolyonghatott a színházkedvelő a belvárosi színjátszóterek között a látottak delejező emlékétől kábultan. A Kárpát-medencében játszott kortárs magyar drámákat színre vivő 120-140 közül végül az Adorján Beáta, Gemza Melinda és Mispál Attila által kiválasztott 26 előadás kapott meghívást Debrecenbe.

A fesztivál struktúrája igazodott a korábbi évek gyakorlatához. A szervezők az idei alkalommal is kiemelten fontosnak tartották, hogy az ifjabb színházkedvelők számára is izgalmas előadásokat hívjanak a játékterekbe. A Gördeszka program keretében a napok kezdetén nyolc, gyermekeknek szóló előadás várta a közönségét. Ezeket követően a szakmai értékelő beszélgetések alkalmain az érdeklődők körében a fesztivál „házi bölcsei” (Árkosi Árpád rendező; Láposi Terka, a debreceni Vojtina Bábszínház színházpedagógusa; Nánay István kritikus; Visky András író, drámaíró, dramaturg, a fesztivál díszvendége) osztották meg tapasztalataikat az előző nap és a délelőtt folyamán látott előadásokról, az érintett alkotók pedig a színrevitelek alakulástörténetébe avatták be a jelenlevőket. A fesztivál újdonsága a Nyílt Fórum rendezvény volt. A Színházi Dramaturgok Céhe az idei fórum második állomását a fesztivál keretében tartotta meg, mely során a még színpadi bemutató előtt álló magyar drámák alakulásfolyamatának lehettek tanúi az érdeklődők a nyolc felolvasószínházi alkalmon.

040_jadviga_16_11_25 (1) (1)

A Csokonai nagyszínpadán elsőként a házigazda előadását láthatták a nézők. Závada Pál regénye, a Jadviga párnája Góli Kornélia adaptációjában, Mezei Kinga rendezésében került a színre. A forgószínpadon teremtett helyszín egy többségében szlovák lakosú, délkelet-magyarországi falu tereiben ábrázolja az örökre kisiklott életeket a vörösterror, a román megszállás, az első világháborút követő káosz létezésében. Az erős színészi játék (Jadviga: Sárközi-Nagy Ilona, Ondris: Kiss Gergely Máté, Miso: Galló Ernő) ellenére némi mélyen motoszkáló hiányérzettel hagyja magára az előadás a nézőt. Az elhangzó félszavakban rejlik a megdöbbentő tragédia. Mintha a színpadi jelenések egy mélyebb tartalom előhívásának adnának előteret: vajon Jadviga a testvérével házasodott össze a lappangó bűntudat okán, mely végül vérfertőzésbe, boldogtalanságba, hűtlenségbe taszítja? Vajon egy gyermeteg ballépés hány sérült lelket teremt és dönt a kárhozatba?

12216177_e97f245b033f9a3bb4cbb0314acfa4d1_x

A fesztivál másnapján a nagyszínpadon Bereményi Géza szövege, Shakespeare királynője Galambos Péter rendezésében. Érdekfeszítő tér-idő (anti)kontinuum. Horizontálisan és vertikálisan háromosztatú tér a néző előtt. A rendezőtől megszokott „leplezett” játékstílus, mely a fény-árny játékkal különféle tereket vetít a díszletként szolgáló függönyökre. A megoldás – egy közhellyel élve – egyszerű, de nagyszerű, ám némi áthidalhatatlan távolságot teremt a néző és a játszók között. A látszólag távoli idősíkok is egymásba játszanak: az Erzsébet-kor alakjai (Erzsébet, Shakespeare, Cecil, Ben Jonson, Bacon, Essex) az aktuálpolitikai dilemmák taglalásának szüneteiben konzol és online játékokkal múlatják az időt. A könnyed humor mögött rejlő véres komolyságot, létbizonytalanságot a lefejezett, rendellenes pozícióba erőltetett próbababák torzói sejtetik. A színészi játék lebilincselő (főként Udvaros Dorottya Erzsébet alakjában), a jelenetek feszültsége tapintható, a politikai játszma finom kétszólamúsága, köpönyegforgatása remekül érezhető, ám az előadás ennek ellenére végül kiüresedik. Nincs jelenetről jelenetre történő építkezés, hiányzik a feloldó katarzis. Mintha az optimálisan hullámzó, néző által várt ütemmenet helyett csupán egy kifeszített, precízen tartott hangulatot kapnánk.

Rendezes_Tompa-Miklos-Tarsulat_MNSZ_foto_RabZoltan_04

A szerda esti program a Horváth Árpád Stúdió terében a Bartis Attila által írt és színre komponált Rendezés. Isabelle Huppert idei világnapi üzenetének egyik szólama hatványozottan érvényesül az előadás során: „[n]em mi adunk életet a színháznak, hanem általa létezünk”. Próbát látunk és nem előadást, pontosabban próbálkozást. A jeleneteket a nézői sorokból kilépő rendező (János: Korpos András) utasításai, ellenvetései akasztják meg. „Istent játszik”, miközben a saját életéről szóló előadást rendez(get), mintegy önigazolásként rakosgatja, forgatja múltja alakjainak, történéseinek szegmenseit. A kezdő jelenetben a szín sötétjében egy elfojtott sikoly súrlódása éri a nézőt. Majd lassan döbbentünk rá, hogy az elénk tárt cselekmények esszenciája a maró kimondatlanság, a bénító némaság feloldásának kísérlete, az ügynökmúlt, a besúgó és besúgott kapcsolatának rendezése.

Duían-Jamrich-Knieża-Robert-Roth-Lucifer

Milyen élménynyomokat hagyhat maga után a pillanatnyiságban létező előadás, mely napokig, sőt hetekig olyan késztetéssel tölti el a nézőt, hogy öntudatlan is szüntelenül keresgéli azokat az emlék triggereket, képeket, interjúkat, vagy esetünkben a Janis Joplin Mercedes Benz című számának végén elhangzó egyszerre vidám és rémült kacajt, ami ismételten előhívja annak a bizonyos 180 percnek a színházi létezését? Ezért az élményért érdemes színházba menni. Nyomot hagy és némiképp áthuzaloz. A Mercedes Benz Esterházy Péter utolsó színpadi műve a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház társulata által színpadra álmodva éppen ilyen színpadi atmoszférát teremt. A történelmi revü a rendező, Roman Polák szerint „humánus gondolatok hosszú füzére”, melyet vörös fonálként köt össze Esterházy és édesapjának kapcsolata. A madáchi szférát idéző történet az Úr és Lucifer alkujával indul, a századokon át tartó megkísértés páciensei pedig az Esterházy család tagjai, az (alap)apák és fiaik. Az előadás szlovák nyelve uralja a színteret, ám be-belopódznak magyar, angol, német, francia, latin szólamok, így a többnyelvűség által nem csupán témájában, hanem terében is lényegi esszenciává válik a multikulturalitás. A nézőben kezdetben lappangó félelem a töredékesen vagy abszolút mértékben meg nem értett hangzó nyelv, a magyar felirat által okozott befogadói gát feloldódik az előadás során. A hangzó idegen nyelv nem vesz el az előadás élményéből, inkább árnyalja, gazdagítja a színpadi jelentésképzést.

Robert Roth (Lucifer)

Méltán érdemel elismerő szavakat a színészi játék. Hosszasan lehetne sorolni a briliáns megoldásokat, ám különösen érdemes kiemelni a Lucifer alakját öltő Robert Roth színpadi létezését. Jelenlétének gesztusai, mimikája minden pillanatában leköti a nézői figyelmet. Luciferi játékának lüktetése magához édesgeti a befogadót, ám képes egyetlen parányi arcrándulással felfedni az ördögi fenyegetés veszélyét. Esterházy finom iróniával és öniróniával lüktető szövege rendkívül szerencsésen találkozik a színpadi létmóddal. A rendezés tökéletes érzékkel mártja mély filozófiai eszmefuttatás közegébe a nézőt, precízen elkerülve a figyelem lanyhulásának rémét, majd átemeli a pezsgő komikum feloldást kínáló jelenetébe. E finoman kalibrált, hullámzó mozgás végül képes eljuttatni a nézőt az olyannyira áhított, ám manapság ritka katarzis magasságaiba.

20161017-dsc_9500cl

Péntek este Visky András megrendítő története megy a Kamarában. A cím, Pornó – Feleségem története, ne riassza a konzervatív nézőt, inkább marasztalja a tartalom, a mögötte megbúvó álca: ügynöki fedőnév. A történet 1989 Romániájában, a „nem félni tilos” létállapotban játszódik, hol egy ifjú, emberségétől vezérelt színésznő utcaszínházat működtet az utca gyermekeinek, a „kis koszosoknak”. Ám a rendszer tekintete megfigyeli, dokumentálja, és végül ellehetetleníti a csoportosulás és a még meg nem született résztvevők életét is. A kis színtéren minimális, ám kreatívan alkalmazott kelléktár egy intim, akarattalan, erőszakos fájdalom ölt testet. A Lány, Albert Csilla játéka lenyűgöző. Egyedüli játszóként tartja 70 percig letaglózott állapotban színpadi létezésével a nézőt. Az imitált párbeszédek során a megformált karakterek között könnyed, pillanatnyi a váltás, mindannyian elevenen léteznek egyetlen személy által a térben. A néző döbbent csenddel hagyja el a játékteret. Megszólalni, megfogalmazni is nehéz a látottakat, ám egyértelmű, a kapott tapasztalat maradandó és átható.

bihari_ea_01k_domolky_daniel_PRINT_032

A fesztivál hatodik napján a Kamarában láthatták a színházkedvelők Ménes Attila Tar Sándor életéről szóló darabját, a Biharit a budapesti Katona József Színház társulata által előadva, Máté Gábor rendezésében. A színpadon egy szűkített térben kocka lakásbelső. A perspektíva, illetve – a nézősorok szélére kényszerülők számára – annak hiánya különös. Kérdés, mennyiben szándékolt az a láthatatlanság, takarás, vagy az utaztatás, az ismeretlen térbe helyezkedés átka ütközött-e ki. A történet megrendítő: a párt őszinte hívéből besúgóvá zsarolt marionettbábú tragédiája. Ám a színészi játék ellenére a rendezés félrecsúszik, dilemmákat hagyva a nézői feldolgozás monológjaiban. Valóban szükséges-e a színpadi meztelenkedés, az abszurd kiüresedésig ismételt komikus jelenet (az ajtó bezárásának lehetetlensége), a fekália szó állandó ismételgetése? A történet őszinte, tragédiája letaglózó, ám a színi megoldások olykor áthatolhatatlan gátat képeznek befogadás során.

Kutyaharapas_06

Székely Csaba drámái pezsgő elevenséggel élnek a színpadi térben. Nem zökken, nem bicsaklik, és az élmény még teljesebb, ha egy kreatív rendezés (Szikszai Rémusz), energikus társulat (Nézőművészeti Kft., a Szkéné Színház, a Vádli Alkalmi Színházi Társulás és a tatabányai Jászai Mari Színház közös produkciója) öleli magához a szólamokat. Ennek a szerencsés találkozásnak lehettünk tanúi a DESZKA hatodik napján, a Kutyaharapás előadásán. Már az öndefiníciója is megkapó: mocskosszájú gengszterdráma. És az állítás nem hamis, valóban tollkoptatóan lehetne strigulázni az élénk képzelet által előhívott trágár kifejezéseket, ám el kell ismerni, rendszerint szükségeltetik, nem bántóan erőltetett a metódus.

Kutyaharapas_18

A történet alapváza nem titkoltan Quentin Tarantino Kutyaszorítóban című alkotásán nyugszik, díszletében, kellékeiben is a film jeleneteit imitálva, mégsem üresedik ki a színpadi történés, ugyanis a szöveg hazai vonatkozásokkal dúsítja az eseményeket („Te nem láttad a Saul fiát???”). A karakterek, motivációik sokkal árnyaltabbak, be kell ismerni, élménydúsabbá válik a már jól ismert történet. Az előadás legfergetegesebb jelenete pedig a tetőpontig emeli az önirónia szólamát, és a jelenkor magyar színházi viszonyaira, jellegzetességeire utal. Többek között elemzi, hogy a költségvetés hiánya miatt nem tudott a bankrablás próbajelenetébe színészeket alkalmazni, így a színpadi karaktereknek kell beugrani a szerepkörökbe, továbbá sem a Liptoi Klaudiára, sem a Grillus Borkára, sőt még egy Mucsi Jánosra sem futotta. És itt szabadul el, kérem alássan, a színpadi „pokol”. A Román szerepét alakító Mucsi Zoltán magából kikelve ordít, hogy az előbb említett színész Zoltán, nem János, és nem volt a világon még egyetlen magyar színész, egy sem, aki ennyit üvöltözött és káromkodott volna az elmúlt kétszáz évben, mint ő. Igazán kijárna neki annyi tisztelet, hogy a nevét megjegyezzék. Végül kiegyeznek egy Guccsi Zoltánban, a néző pedig ennél a pontnál már reménytelenül próbálja magát visszatornázni rendezett ülő helyzetébe, melyből a nevetőgörcsök zökkentették ki.

kalucsni_biroistvánjpg

Dragomán György drámája, a Kalucsni a nyolcvanas évek Erdélyének városi létébe enged betekintést. A nézői tekintet által megfigyelt család kétségbeesett próbálkozásának vagyunk tanúi, akik a Ceaușescu-rendszer gyötrő szorításából próbálnak külföldre szabadulni. A színpadi történések rendkívüli intimitása és brutális embertelensége letaglózza a nézőt. Egyetlen korábban látott előadás során sem éreztem még annyira erőteljesen a megfigyelői, le- vagy kihallgatói és nézői posztomat, mely jelen esetben különös módon a leskelődő bűntudatával elegyedik, akárcsak a Visky András által rendezett és a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata által előadott történések színterében. A rendezés izgalmas térbe helyezi a színpadi világot. A díszletezés méterekkel távolítja el a színpad mélységében a lakásbelső őszinte emberségét, és a történéseket egy átlátszó plexifallal burkolja be. A színpad két oldalán pedig, a kiállítást imitáló részeken román nyelvű besúgói jelentések sorakoznak. Talányos, hogy a színészek hangját erősítő technika olykor miért bicsaklik meg, ezáltal némaságba taszítva a szólamokat. Szándékolt-e, különös szerencse, vagy szerencsétlenség, ám be kell ismerni, a metódus beleillik a reprezentált világ „irrealitásába”. A kezdetben zúgolódó befogadó lassan, megrendülve döbben rá, hogy a kor lehallgatói, megfigyelői sem hallhattak minden egyes mondatot…

Idén is maradandó élménnyel, magas színvonalú előadásokkal szolgált a DESZKA a debreceni színházkedvelők számára. Tehát kéretik előre bevésni a jövőévi naptárába: 2018 tavasza, Csokonai Nemzeti Színház, DESZKA. Mottóként pedig Isabelle Huppert szavait lehetne a megjegyzéshez vésni: „Helyet a színháznak!”

XI. DESZKA – Kortárs Magyar Drámák Fesztiválja, Debrecen, 2017. március 27 – április 2.

A borítófotót Biró István készítette.

Veisz Bettina

szerző: Veisz Bettina
honlap e-mail
Veisz Bettina 1989-ben született Szolnokon, jelenleg Debrecenben él. A Debreceni Egyetem magyar alap-, majd mesterképzésén tanult, jelenleg az Irodalomtudományok Doktori Iskola hallgatója. 2009 óta tagja a Pálffy István Színháztudományi Szakkollégiumnak. Főbb érdeklődési területei az irodalom és a színház területén lelhetők fel. Írását közölte már A Vörös Postakocsi, filmkritikával a KULTer.hu-n debütált.

KULTprogramok

<< 2017. ápr. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum