KULTer.hu - Májfájdalmak
88061
single,single-post,postid-88061,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Májfájdalmak

2. rész

– Megyünk holnap a bátyádékhoz betonozni? – kérdezte a Lány.

– Mehetünk – mondta a Fiú, azzal a hangsúllyal, amit akkor használt, ha éppen sokkal jobban érdekelte, hogy a Lány megszólalt, mint az, amit mondott. A Lány nem tudott betonozni, meg persze az építkezésen erre már hónapok óta amúgy sem volt szükség, de nagyon szerette kimondani ezt a szót. Valamiféle rejtélyes tevékenységként élt benne ez a munka, amely azzal jár, hogy helyrejönnek, és onnantól fogva már úgy is maradnak a dolgok.

Ma nagyon szépnek érezte magát, de szerette azt mondani, hogy ezt utálja. Valószínűleg azért, mert pár órával korábban, amikor hirtelen ötlettől vezérelve egy pillanatra mégis megállt a tükör előtt, a haját a szokásostól néhány centiméterrel balrább választotta el. Ettől úgy érezte magát, mint egy messzi, jelentéktelen, közepesen ismert ország adminisztratív munkatársa, aki nemrég meglelt, távoli rokonait látogatja Közép-Európában, azzal a szándékkal, hogy mindenféle erőfeszítés nélkül sok helyi jellegzetességet ábrázoló szuvenírt és egy férjet találjon magának.

A Fiú a pillanat borongós hangulatához csupán halványan sajgó májával járult hozzá. Jelentéktelennek tűnő, de pótolhatatlan alkotóelem volt éppen a Fiú és a mája is. Ebből ők semmit sem vettek észre.

– Most már fázom – mondta valamelyikük, a másik pedig résnyire nyitotta a száját, és mielőtt végül azt mondta volna, hogy menjünk be, magában háromszor-négyszer elismételte, erőtlenül, hogy „feküdj le velem”.

Mialatt ők odakint puszta jelenlétükkel próbálták feltartóztatni a máskülönben elkerülhetetlennek deklarált tektonikus mozgásokat, a többiek odabent átrendezték a kocsmát. Apró változásokról volt csupán szó, olyasmikről, amiket nem egyszerre veszel észre, egy pillanatra összevonod a szemöldököd, aztán megrázod a fejed, hogy ez biztosan eddig is itt volt. És amikor szemet szúr egy tíz centiméterrel odébb helyezett Eiffel-tornyos dobozka, már nem is emlékszel az előzőre, sem a szemöldöködre, sem holmi tektonikus mozgásokra. Biztosan eddig is ugyanitt volt.

– Most egy darabig nem fogok semmit mondani, és amikor végül mégis, annak nem lesz jelentősége – mosolygott a Lány. A Fiú nem értette azokat a dolgokat, amiket a Lány ezzel a hangsúllyal mondott, mégis megnyugodott tőlük.

– Ennek is olyan furcsa, meghatározhatatlan vége lesz – gondolta elégedetten a Lány, leült és rendelt egy pohár fehér bort, mert attól írónak érezte magát, és néhány óráig tényleg nem mondott semmit, egészen addig, amíg végül a hangok közül, amelyeket a fejében hallott, már nem tudta egyértelműen felismerni a sajátját.

Ezután éppen annyi levegőt szívott tüdejébe, amennyiből a három neve közül kettőt ki tudott volna mondani.

– Most már nem fáj a májad – súgta a Lány a Fiú fülébe, a Fiú pedig boldogan vette tudomásul, hogy akkor ennek most nincs jelentősége. Biztosan eddig is ugyanígy volt.

Borítókép: Flickr.com

Nagy Hajnal Csilla

szerző: Nagy Hajnal Csilla
honlap e-mail
Nagy Hajnal Csilla 1992-ben született Losoncon, jelenleg Budapesten tanul, verseket és prózát ír. Művei megjelentek többek között a Kalligramban, az Irodalmi Szemlében és a Palócföldben. Első verseskötete 2016-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában, Miért félünk az őrültektől címmel.

KULTprogramok

<< 2017. ápr. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum