KULTer.hu - Ami emlékeztet az életre
89307
post-template-default,single,single-post,postid-89307,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ami emlékeztet az életre

Interjú Pinczés József festőművésszel

Pinczés József radikálisan elhatárolódik a radikalizmustól. Játékos alkotó, aki olvadt hó tócsákban kacsáztat olejfestékköveket. Legújabb munkáiból a budai Fest;tisztít Galériában nyílt nemrég kiállítás. Ennek apropóján gombokról, sorsról, festmények altatásáról, a pincében felgyűlő koszról és a tócsává olvadt hóemberről beszélgettünk vele. Szóba került azért természetesen egy szarka is.

KULTer.hu: A kacsázókövekről terveztelek kérdezni és a víztükörről. Közben látom, hogy Ferenczy Károllyal majálisoztál és nagy volt bár a szél, a buli jól sikerült. Gyakorlott időutazó vagy, de nekem régóta úgy fest: mindig csak visszafelé indulsz. Mit keresel odalent, a múltban?

A mai festőkre jellemzőbb a nyugati tendenciákba való behelyezkedés, vagy azok lekövetése, de én ebben kevésbé érzek otthonosságot, és legbelül azt is gondolom, hogy jobb lenne, ha mindezt meg sem érteném. Ettől még nem menekülök a múltba, hanem kihasználom és eleget teszek az érdeklődésemnek úgy, hogy közben a munkáimon is érezhetővé váljon mindez. Mondhatnám úgy is, hogy radikálisan elhatárolódom a radikalizmustól. Az időutazásban pedig – miként a sorsban – nem hiszek. Minden párhuzamosan van szerintem jelen, akár az emlékezet. Az isteni lehetőségek közötti választás jogában hiszek ezért, amit a mindenkori érdeklődésem erőssége dönt el.

KULTer.hu: Választani sosem könnyű pedig. Az hogyan dőlt el például, hogy nekiállsz ékszerfinomságú, de nyílhegyszerűen fenyegető, el nem dobott kacsázóköveket készíteni?

Jó pár éve már, hogy egy kisebb festmény elkészítésébe fogtam, amin egy piros bolyhos sapkát és kék anorákot viselő gyerek egy nála jóval nagyobb hóembert tapaszt egy szarka társaságában. Ennek a pindurnyi képnek a hóemberét festettem meg felnőtt ember nagyságúra, de valahogy sehogy sem akart érdekesebb lenni a kicsi testvérénél. Egyszerűen nem éreztem befejezettnek, egy ponton mindig megfagyott. Ilyenkor altatni szoktam a képeket. Leszedtem a rámáról ezt is, felgurgattam, és a többi alvóhoz raktam. A „ne is lássam egy ideig” nálam nem harag, sőt, nem is a kép alszik ilyenkor igazából, hanem én. Egészen addig, amíg hiányozni nem kezd. Múlt évben legurgattam az emberem újra. És akkor kiderült, hogy nagy hibát vétettem. A hóembereket amúgy gurgatni szokás, de az enyémet nem szabadott volna. A kép nemhogy repedezni kezdett az évek alatt, de kisebb-nagyobb darabokban peregni kezdtek róla a festékének fosszíliái is. Olyan hibát vétettem, amit nem lett volna szabad. Elkeseredettségemben gyönyörűnek találtam ezeket a málló részeket, némelyiket lapos kövek szilánkjainak látva.

KULTer.hu: Egy festményt baleset ért, hogy a roncsaiból körvonalazódjon egy festői program?

Aznap nem festettem. Térdepeltem, és rakosgattam a darabokat ide is, oda is. Ez tetszik, ez meg kevésbé. Azon kezdtem töprengni, hogy melyik érdemes arra, hogy megtartsam, mire is lehetne használni ezeket a szilánkokat? Értelmet próbáltam keresni az értelmetlenségben, vagy talán fontossá tenni valahogy ezt a napot, hogy emlékezzek a véletlen hóemberre. Eljátszottam a felmerülő gondolatokkal, amik csak úgy kacsáztak bennem. Arra figyeltem fel, hogy a hiba, amit vétettem, egyszeriben új örömforrást kezd jelenteni. A sérülékeny köveknek vélt festékdarabokat nem dobtam aztán el, hanem a szemeteslapátomra gyűjtöttem őket. Ott aludtak a szeméthalál küszöbén, amíg akkora kosz nem lett hamarosan a pincémben, ahol festek, hogy szükség volt a lapátra. Ahogy megláttam a festékdarabokat, azok felébresztették az alvó objektművész énemet. Kezembe adták a közelgő kiállításom vezérfonalát. Ezzel még nincs vége. Folytassam? Vagy elég őrültnek tűnik a válasz már így is?

KULTer.hu: Folyasd, persze! De engedd meg, hogy közbevessem: a módszeres őrület mellett alázat és elhivatottság árnyalatait is felfedezni abban, amiről mesélsz. Persze ezek tejtestvérek, akárcsak az olajfosszíliákból lett, szívedhez nőtt álkövek. Mert, ha jól gondolom, nemcsak a formáktól, de a színektől sem válsz meg szívesen.

Szerettem volna egy olyan egyéni kiállítást létrehozni, amilyet ritkán láthatunk manapság. Ahol olyan művek is szerepelnek, amiket ha megnéz valaki, aki ismer valamelyest – mondjuk mint te –, azt gondolja majd, hogy valaki más készítette ezeket. Tele a kortárs művészet olyan alkotókkal, akik – kicsit csúnyán fogalmazva – egy kaptafára alkotnak, messziről jól felismerhető képeket készítenek. A karakteres, sajátos hangvétel elérése a művészetben kicsit gyanús már nekem. Emlékszem, mindig ezért gürcöltünk annyit a tanulóéveinkben. Ez volt – ahogy érzékeltem – a titkos vágya mindenkinek, aki festőnek állt. Némelyeknek elég hamar sikerült is, de ők meg a tanuló, keresgélő időszak tapasztalataiból maradtak ki. Másképpen mondva: megtartották az első követ, amit találtak, és azt nézegetve alkotják mai napig a képeiket. Ők újabb és újabb variációk kipróbálásával újulnak meg a tartalom elmélyítése helyett.

Én az embereket – akár alkotók, akár nem – a négy évszaknak megfelelő hangulatban érzékelem. Ezek afféle szerepek, amiknek meg kell tudj felelni, ha élni akarsz itt, és nem költöző madárrá változni vagy napraforgóvá. Szerintem egy kontinentális éghajlati övben élő alkotó ember lelki világa a négy évszakhoz igazodik. Létezik mindenkiben tavasz, ősz, tél és nyár is, de ritkán látom mindezt egy kiállításon belül egyszerre megnyilvánulni. Nem a skizofréniáról beszélek természetesen, a többoldalúságban rejlő szabadságról inkább, és hogy ennek a törvénynek átadva magunkat is önmagunk maradunk. Persze az is lehet, hogy én így akarok csak messziről felismerhetővé lenni. Azt tudom mindenesetre, hogy egy első ránézésre eklektikusabb kiállítást képzeltem el, ahol a kacsázókövek inkább gondolatiságukban, mintsem technikailag rokoníthatók a többi képzeletbeli tájképpel. A kacsázóköveket télen készítettem, és nem a pincémben, ahol festek általában, hanem a meleg szobába húzódva esténként, miközben a barátnőm angolozott a kanapén. Azt láttam rajta, hogy ugyanolyan komolysággal tekint rám az asztalnál ülve ékszerészként mütyizni a köveimmel, mint ahogy én láttam őt, ahogy egy idegen nyelvet tanul azért, hogy megértesse magát más országok lakóival. Ezzel, azt hiszem, kicsit a komfortzónámból is kiléptem.

KULTer.hu: Mindahány követ elvitted a Fest;tisztít Galériába?

A kiállításon egy falon szerepelnek ezek a kőnek tekintett művek. A harminc darabos sorozat utolsó tíz eleme méghozzá. Az első tíz a már említett hóemberből származik, a második tíz pedig ezeknek a kiegészítése. A tárlaton szereplőknél egy belső igénynek is próbáltam eleget tenni, mert arra gondoltam, hogy mi lenne, ha egy olyan helyről hoztam volna el azokat, amilyenek a tájképeimen megjelenő szigetek. Amit fontosnak tartok még, hogy ezek nem meglévő kövek másolatai, a mintáik ilyen formában nincsenek jelen a bolygónkon, ha viszont rájuk nézünk, akkor kövek jutnak róluk először eszünkbe.

KULTer.hu: Tiltakozni fogsz, tudom, de hát azon túl, hogy a teret átszabod, valahogy mégiscsak időutazásról is van itt szó, vagy az idő visszapörgetéséről legalább. Megfigyeltem, hogy a víz az összes kiállított képeden megjelenik valamiképp. Gőzölgő, hullámzó, felhős tavak és tengerek ölelik körül a szigeteidet. És arra gondoltam, hogy ezek az egyik falra katonás rendben összegyűjtött kövek mintha a festmények szigeteiről kacsáztak – vagy ha tél volt: pattogtak – volna át oda, valami hatalmas mágnes vonzásának engedve. Ha ez igaz, úgy a bolondját járatod velünk, látogatókkal, mert nem is arról van akkor szó, hogy nem dobtad el a köveket, hanem az történhetett inkább, hogy csodálatos módon azok érkeztek hozzád messzi (vászon)szigetekről.

Az első tíz kavics a lábam elé pottyant a szigeten, amin épp hédereltem. Észrevettem őket, ahhoz is kell lélekjelenlét. A gyerekkoromból érkeztek. Egy hideg télből, amikor hóembert építettem. Szétfolyt aztán a hóember a kertben, elsüllyedtek a tagjai, ahogy a kő süllyed el a tóban. Ezek a kövek viszont ott maradtak utána. Tegyük fel, hogy ezt a tízet nem a nappalim falára tettem fel bekeretezve, hanem eldobtam, hogy maradjanak csak eldobatlanul továbbra is. A második tízet ezek emlékére készítettem – már komolyabb szándékkal, lázadó szemlélettel átitatva. Arra gondoltam, megtartom ezeket is, mert vadnak éreztem őket, mint egy kamaszt, aki tíz és húsz éves kora között fejjel rohan a szikláknak. Rengeteg hibát vét. Lesz jobb is még – gondolja.

Ha folytatjuk ezt a játékot, akkor a következő tíz év kövei a felnőtté válást jelentik. Azt az időszakot, amikor már magadnak határozod meg a célt, amikor ismeretlen vizek sziklás szigeteit keresed, amerre olyanok jártak csak korábban, akiket tisztelsz. Mondjuk Böcklin, Ferenczy, Gulácsy és Sorolla. Ezek a kövek nem olyan frissek már, talán koravén gondolattal bírnak, de tapasztalatokban is gazdagabbak, ezért megtartod őket, egyiket sem dobod el. Időzöl a társaságukban, hisz nem követ senki, nincs verseny, nincs tét sem igazából, és abban bízol, hogy messze az ősz, ha meg majd közeleg, eldobhatod a nálad lévő köveket, hátha érdekes irányt mutatnak, mert ha már eleget nézted és nem beszélnek hozzád többet, akkor új évszaknak kell jönnie!

KULTer.hu: Harminc körül hajlamosak vagyunk így gondolni. De a legvégén szerinted mi lesz?

A végén elhajítod mindet. Abba a hóemberbe mondjuk, amiből régen a tócsa lett. De ha lesz még erőd gurgatni egy másikat, akkor a gombjai meg is vannak már. Köveket tartani magunknál nem is olyan haszontalan, és végül úgyis a földben végezzük, a kavicsok meg, ki tudja… Képzeljünk már valamit magunkról, ami örök tartalommal is bír! Találjunk valamit, ami nem csak aktuális, amin hullámlovagolva egyensúlyozunk a fölöslegesnek vélt súlyoktól megszabadulva. Tartsunk meg valamit, mert emlékeztet magunkra, az életre. Lehetőleg arrafelé hajítsuk, ha már dobnunk kell, ahol a legmesszebb szárnyalhat a képzeletünktől, és nem ütközik máséba – legfeljebb olyanéba, aki örök érvényű. Na, kihoztad végül belőlem az eldobatlan kacsakövekhez hasonlóan elkalandozót.

KULTer.hu: Elkalandoztam én is kicsit, most olvastam Ványa Zsófi veled készült interjúját, és hát ezúttal is jó volt téged hallgatni. Mintha sztereóban beszélnél. Azt mondod, a festészet az időt jelenti, ami nincs. Azt hiszem, elfogytak a szavak is most. Odakinn sötét van, és csendes ilyenkor Óbuda. Veszem is a kapucnis fölsőmet és lesétálok a Dunához. Találok talán pár lapos követ útközben…

Pinczés József Kacsázókövek, amiket nem dobtam el című kiállítása a budapesti Fest;tisztít Galériában tekinthető meg 2017. május 27-ig.

Borítókép: Pinczés József, Az óriás és a vitorlás, 2016–17.

Vass Norbert

szerző: Vass Norbert
honlap e-mail
Vass Norbert 1985-ben született Kaposváron. A KULTer.hu egykori szerkesztője, jelenleg a Szépirodalmi Figyelőt és a SZIFONline-t szerkeszti. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kommunikáció-történelem szakon szerzett diplomát 2009-ben, majd a Történettudományi Doktori Iskola hallgatója volt. Fő kutatási területe a hazai punk és az underground szcéna alakulása a késő Kádár-korban.

KULTprogramok

<< 2017. okt. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum