KULTer.hu - Földig árvaságban
88462
post-template-default,single,single-post,postid-88462,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Földig árvaságban

Tamás Zsuzsa: Mit tud a kert

Mielőtt rátérnék Tamás Zsuzsa első verseskötetének bemutatására, hadd fogalmazzak meg néhány gondolatot a Magvető Kiadó új lírai sorozatáról, a kortárs magyar és világirodalmat egyaránt közlő Időmértékről, hiszen a szóban forgó kötet ennek második darabjaként jelent meg.

Időmérték: a kiadói márkázás szerint a sorozat „időtálló és mértékadó” köteteket hoz forgalomba, amely magyarázat kétségkívül erős benyomást kelt, de ha jobban belegondolunk, akkor kételyeink is támadhatnak. Hiszen az „időtálló” teljességgel paradox jelző, amennyiben ilyenné épp az idő avathat bármit, a mértékadás pedig meglehetősen ambiciózus elgondolás és cél egy nem (csak) klasszikusokat közlő vállalkozásban.

tamas_zsuzsa_mittudakert-b1-02-page-001

A sorozatot mindemellett „úton lévőknek” ajánlják, s valóban, az Időmérték-darabok kis alakúak, tényleg elférnek kabátbelsőben, kézitáskában (farzsebben a kemény kötés miatt kockázatosabban), s az áruk is ehhez mérten méltányosnak mondható. Az egyszerűségében kifejezetten ízléses, elegáns kiadványok nyitódarabjai valóban ajánlhatóak a lelki értelemben véve úton lévőknek is. (Ki nem az, egyébiránt?) Talán értjük, milyen kérdésekről van szó: átmenetiségről, válsághelyzetekről, egzisztenciális tétekről, létről és létezésről. Sebald Természet után című kötetét olyan úton lévőknek ajánlanám, akik legalább Fiuméig utaznak, ugyanis lassú, ízlelni és átgondolni való, nagyon erős líra ez, Budapesttől Karcagig félő, nem is érdemes komolyabban nekikezdeni. Halasi Zoltán remekül komponált Bella Italiája pedig egy hajdani olaszországi nászút tereit, helyzeteit, lélekállapotait idézi meg, beleírva magát az olasz vidékkel kapcsolatos irodalom- és kultúrtörténeti hagyományba, a gyász távlatát nem nélkülözve. Recenzeált kötetünk, Tamás Zsuzsa Mit tud a kert című könyve nevezhető „segítő” vagy terápiás jellegűnek, még ha azt nehéz is volna megmondani, hogy pontosan kiknek a terápiáját segíti, szerzőét vagy olvasóét, avagy, fordítva egy fél menetet a csavaron: a vele rezonáló, együttérző olvasó által feltételezett és megalkotott szerzőét.

A Mit tud a kert olyan mű, amely a líra hagyományosabb formavilágú, jól tapintható ritmusú, szépségközpontú, nagyon személyes hangoltságú irányvonalát erősíti, s bátran ajánlom mindazoknak, akik a költészet radikálisan fel- és kiforgató gesztusokkal élő, ironikus, játékos, költőietlen, alulretorizált, élőbeszédszerű (és így tovább) kortárs hagyománya iránt kevésbé lelkesednek, szeretik ugyanakkor a harmonikus (bár nem szükségképp kötött) formákkal, összecsengésekkel élő, a műalkotásban feloldódást kínáló, a klasszikus emberi témákat és kérdéseket boncolgató lírai költeményeket. Akkor is, ha különösképp kemény témák és szomorú, reménnyel nem feltétlenül teli élethelyzetek jelennek meg a kötet lapjain – azt hiszem, az ilyen művekre használták régebben a „fájdalmasan szép” jelzőt.

Ahogyan Takács Zsuzsa fogalmaz ajánlójában: „Az idegenség modern és későmodern emberének tapasztalatát közvetítik [s itt hangsúlyozhatjuk azt, hogy nem elsősorban a posztmodern emberét – L. J.], a sorokban, képekben, névvel vagy név nélkül megidézett József Attila, Kafka vagy Pilinszky írásai szóltak annak idején. Látványos gesztusok nélkül emelik vissza a száműzött rímet, formát trónusára (ahonnan az én generációm letaszította).” A kortárs líra azon vonulatához kapcsolódik ezzel, amelyet (mások mellett) olyan nevek fémjelezhetnek, mint Jónás Tamás, Kiss Judit Ágnes, Babiczky Tibor (gondoljunk a Levegővétel című kötetére), Szabó T. Anna vagy Tóth Krisztina – a poétikai különbségek leginkább az ironizáltság hiányában vagy meglétében (illetve mértékében) mérhetőek le, a kötött ritmusok eltérő szabadságfokú használatában, valamint abban, hogy inkább a későromantikus és esztéta modern, avagy a későmodern és újholdas tradíció (Nemes Nagy vagy Pilinszky) hatása érhető-e inkább tetten az adott szerzőnél (adott kötetben, adott versben…). A dalszerű, igazán szép kötetcímadó vers számomra például kifejezetten idézi Tóth Krisztina versépítkezését, ám úgy, hogy a hang mindvégig megkülönböztethető marad: „Eshetne már, talán ennyit mondtál. / Vagy ennyit se? Sűrű délután. / Képzelem, hogy moccanatlan / szellő kapott szoknyám után? // Nem lett vihar, s a nagy melegben / kínnal perdült egy falevél. / Aznap indultunk? Másnap? / Mindegy. Kő, kő, kifordult dióbél.” (Mit tud a kert)

Tamás Zsuzsa verseinek egyik leggyakoribb hivatkozási pontja kétségkívül József Attila. A kötet ciklusokon kívül, dőlttel szedett, cím nélküli nyitóverse egy olyan összetett helyzetet jelenít meg, amelyben benne van a az egyszerre kinn- és bennlét vágya, valamint a mindennek tudatában lévő, felsőbb pozíció: „Talán ha legyőzném / a télesti vágyat, hogy megálljak / kivilágított ablakok előtt / bebámulva, boldog családot sejtve; / talán ha nem kívánnék / egyszerre lenni a boldog család / és a bebámuló, s ha nem / vágynék tudni bent arról a kinti / befelé sóvárgóról – talán akkor.” A vers eredetileg a Műútban jelent meg Gyorsabban felejtenék címmel, s érdekes, hogy míg a folyóiratbéli publikációban a cím zárja le és egészíti ki értelmileg a szöveget, addig a kötetbéli változatban nyitott a „befejezése” és szórtabb a jelentése. A kint–bent dinamikus ellentéte, paradox összjátéka, ide-oda mozgása (s az arra történő reflexió) jellegzetes József Attila-i szituáció – gondoljunk csak az Eszmélet ismert soraira („ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret”) vagy az utolsó strófa „fülkefény”-jelenetére –, s bár jelen esetben a beszélő nem abban a pozícióban van, ahonnan „tűzhelyet, családot, / már végképp másoknak remél”, a tudatosított (tulajdonképpen remény nélküli, szinte önmagáért való, a hiányban ragadt) sóvárgás mint léthelyzet szintén nem idegen a költőelődtől. Ugyanakkor a szerkezeti (s bizonyos értelemben motivikus) kapcsolat Tamás Zsuzsánál más modalitással társul, s ez a lágyabban személyes hangütés, az egyenes érzékenység poétikája az egész kötetre jellemző lesz. De a mottóvers abból a szempontból is megelőlegezi a könyv szövegeit, hogy az én különböző vágyak általi többfelé szakadása, a belső konfliktusokra felsőbb pozícióból történő, ám a felülemelkedés kényelmét a legkevésbé sem lehetővé tevő rálátás (s a mindebből származó elveszettség és bizonytalanság) több költeményben is visszaköszön majd.

A vékony kötet egyhuzamban történő végigolvasása meglehetős telítettségérzetet kelt, mint amikor megfekszi a nagyon erőteljes, fűszeres ízvilágú étel az ember gyomrát. Van ugyanis benne jócskán „anyag”, és van jócskán költészet – úgy érzem, hogy időnként sok is a fűszerezés. (Jóllehet, mindez valóban ízlés kérdése.) A könyv egyik csúcspontja a Villanófény című vers, amely egyben remekül példázza a jellegzetes Tamás Zsuzsa-i versfelépítést. A mű gyászvers (alcíme: Feljegyzések halott anyámnak), hét rövidebb, számozott, egyenként 4+2 soros, változó rímelésű szakaszból áll (fél-, páros- és keresztrímre egyaránt van eset a négysoros versszakokban; a kétsoros mindig párosrímű). A ritmus nem hibádzik, a szerző a mesterség magabiztos értőjeként mindvégig tökéletesen kezében tartja az ütemet, szépen bánik vele, játszatja, ahol kell – valóban ritka az, hogy valaki ennyire érzi a versdallamot, mi több, versharmóniát. (S hogy esetleg több ízben lehetne engedni a diszharmónia csábításának? Ne becsüljük túl ezt a csáberőt.) „Nagy esők voltak azon a héten. / Elvándorolt az összes kavicságy. / A járdaszélen mécses, koszorú: / a temető megtisztította magát. // Milyen kicsi a hófehér urna. / Mintha az Úr is hófehér volna.” Nem a téma iránti tisztelet az, amely azt mondatja velem, hogy a maga nemében tulajdonképpen hibátlan műről van szó. És mégis: ez a szeplőtelenség az, amely egy picit elémelyít. Nem pusztán ebben a műben, hanem a teljes kötetben. Különös tapasztalat, hogy a gyönyörű ívben hajló kerekség (lekerekítettség), a vers végére rendre kiülő erős zárlat, költői csattanó bizony válhat zavaró elemmé is – ha gyakran ismétlődik. (A pátosznak is szerepe lehet ebben, de aligha kizárólagos.) Miközben a Villámfény zárlatában ezeket a valóban emlékezetes sorokat olvashatjuk: „Ősz. Minden nap halottak napja. / A testvéreimnek nincsen anyja. / Magam is földig árvaságban, / vacogós, színevesztett gyászban. // Pereg az év. Mondd, hogy jó legyél. / Koszorúról elszáradt tűlevél.” Különösen a gyászt kihelyező, a „testvéreimnek nincsen anyja” sor lesz kiemelkedően érzékletes és erős.

Olyankor érzem kevésbé kiemelkedőnek a kötet verseit, amikor Tamás Zsuzsa szebbet akar írni a szépnél, amikor túlcsordulóan hatásossá válik – s emiatt inkább hatásvadász, vagy ha ez talán túlzás is, de érzékelhetően hatáskeltő lesz. Miközben az nem feltétlenül baj, ha nem észleljük, hogy éppen mennyire és miképpen akarnak hatást gyakorolni ránk. Effélét éreztem például a Hazai Attilának ajánlott gyászversben (Tavasz volt), a poént megmagyarázó, túlreflektált Megszokta? esetében, a Se húgyba, se huzatba kiszámíthatóan kemény erőszak-megjelenítésében, vagy amikor A megnemszületettekben a rímkényszer elfárasztja és tévutakra viszi a verset. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy ezek a művek sem rosszak, sőt – alapvetően egy-két szövegrész lóg csupán ki igazán lefelé (például a Három asszony ciklus második része), de ilyenek minden verseskönyvben akadnak, valójában kivétel nélkül. S elképzelhetően az említettek is a többi szöveg kontextusában tűnnek „soknak” (s épp ezért kevesebbnek).

tamás-zsuzsa2

A kötetben ugyanis sok kiemelkedő darab van, s még több erős, idézhető sor – hadd jegyezzek le utóbbiak közül néhányat, szinte szúrópróbaszerűen: „Mintha valóban utca volna: / lépni hív az architektúra.” (Utca); „Úgy rakodtam a ruhákat zsákba, / ahogyan hant hull elmúlásra.” (Villanófény); „Elhagytál, de összetart / a csontok geometriája.” (A magány geometriája); „Egy kalitka elindult madarat keresni.” (K. cellája); „Öröm a cella – őröddé feszülhetsz.” (K. cellája). Tamás Zsuzsa remekül bánik a térképzetekkel, szinte mindig izgalmas, amikor ezekhez nyúl. Az imént idéztem egy vonatkozó részt az Utca című háromrészes költeményből, amely Schaár Erzsébet szobrászművész szintén Utca címmel ellátott hungarocellkompozíciójára íródott. A lenyűgöző képzőművészeti alkotás maga is olvasható a tér, az ember és az idő viszonyának (viszonylatainak) megjelenítéseként, s nem üres lózung, ha azt állítjuk, hogy Tamás Zsuzsa verse valóban képes párbeszédes viszonyt kialakítani vele (s közben erős értelmezését adni), s túllépve a kommentárjellegen, önálló nyelvművészeti alkotásként lép föl. „Minden lépés a térbe szel. / Ajtók. Megvakult ablakok. / Szobrok. Elporló gerinccel / állítják: időtlen vagyok. // De felhasít az ajtó, az ablak. / Szótlan imádság. Tér maradjak. […] És áll a lány. Az objektív: / Isten pupillája. Ha volna / Mint egy tükör: csak nézni hív. / Úgy áll, mint ki hétrét hajolna. // Nem élet ez. És nem halál. / Expozícióra vár.”

A Mit tud a kert fontos szólama a magzatát féltő anyáé: olykor ez a gyermek elvesztésének félelme, olykor a meddőségtől való rettegés (Ahogyan láttad; Csak ez), ami az egész köteten végigfutó anya–gyermek kapcsolatok egyik legszívszorítóbb esete. A művekben kétféle árvaság jelenik meg párhuzamosan: az anyától búcsúzó lányé és a gyermekét gyászoló anya árvasága. Ez utóbbi mutatkozik meg a könyv centrumában elhelyezkedő Volt szívedben, amely a vetélésnek nagyon erős, közvetlen, a föntebb ecsetelt túlírástól mentes, a meg nem születettet megszólító verse. „Volt szíved. / Elhallgatott, s én azóta néma, / azóta árva vagyok nélküled. / Mert árva a magzatát vesztett anya. / Egész lényével téged mondana.”

Az eddig inkább gyermekkönyvek szerzőjeként ismert Tamás Zsuzsa első verseskötetében bizonyítja, hogy érett és jó költő, versei teljesen megérdemelten kaptak helyet az Időmérték sorozatban. S az, hogy a Mit tud a kert költeményei talán kevésbé teszik próbára a klasszikus 20. századi lírán edződött költészeti emlékezetünk által kialakított elvárásrendszert, éppenséggel nem hátrány. A szomorú gyöngédség és a hátráló remény e karcsú kötete bárki kezébe odaadható, aki netán kételkedik abban, hogy terem-e még fénylő gyümölcsöt „a korhadt líra fája”.

Tamás Zsuzsa: Mit tud a kert, Magvető, Budapest, 2016.

Lapis József

szerző: Lapis József
honlap e-mail

Lapis József 1981-ben született Sárospatakon, jelenleg Debrecenben él. Kritikus, irodalomtörténész, a Prae és az Alföld folyóiratok szerkesztője, a FISZ Hortus Conclusus sorozatszerkesztője. Elsősorban modern és kortárs magyar irodalommal kapcsolatos tanulmányokat, recenziókat publikál. Könyvei: Az elmúlás poétikája (2014); Líra 2.0. – Közelítések a kortárs magyar költészethez (2014). 2015-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült.

KULTprogramok

<< 2017. dec. >>
hkscpsv
27 28 29 30 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum