KULTer.hu - Ne ítélj!
89521
post-template-default,single,single-post,postid-89521,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ne ítélj!

Szántó T Gábor: 1945 és más történetek

Szántó T.  Gábor új elbeszéléskötete, az 1945 és más történetek szépen illeszkedik az író zsidó tematikájú műveinek sorába. És valahogy mégsem. A könyv nyolc szövegéből három kakukktojás: A leghosszabb éjszaka, A szeretet, valamint a Mirko és Marion mintha szakítani akarna a szerzőtől éveken át megszokott specifikus anyaggal.  

Zsidó szerző ír a felvidéki magyarok, magyarországi svábok kitelepítéséről? A témaválasztás innen nézve provokatív (is lehet). Számos holokauszttúlélő visszaemlékezésében beszél azokról a sváb SS-esekről, akik a Királyi Magyarország területéről származtak (beleértve a Felvidéket is). Sokak szerint ezek voltak a legkegyetlenebbek a hazánkból elhurcolt zsidókkal. Balf (Wolfs), Ágfalva (Agendorf), Fertőrákos (Kroisbach), Bánfalva (Wandorf) evangélikus és sváb lakosságának 1946–1948 között bekövetkezett tragédiája soha nem érintett meg, ahogy Tepper néni történetei sem, amikor hétvégeken néha elkeveredtem Brennbergbe, a hatalmas erdei tisztáson megbújó sváb tanyára. Az idős asszony el akarta mondani, mi történt velük ’45 után, és én nem hallgattam meg, egyetlenegyszer sem. Azt gondoltam semmi közöm hozzá, meg azt, hogy nem véletlenül került sor minderre. A magát Magyarországon utolsó zsidó írónak valló Szántó T. szövegében kezdek először szembesülni a másik oldallal. „Mink nem voltunk Volksbundisták, Mér csinálják velünk, mint a zsi…”? – lényegében ez a kulcskérdése a szövegnek, és egyben az azonosulási pont, amely átlendít a „történelmi igazságosztáson”. Engedtük, hogy megtörténjen 1944, és most már bárki azt tehet velünk, életben maradottakkal, mint a „zsi…”-kal.

Az egyik elbeszélésben a felnőttek között feltűnik egy gyerek. A földön ül a szülei lábainál, kukoricacsutkákkal játszik. A Szalóczy és a Wágner házaspár rá sem hederít. Ugyan mit ért mindabból, ami körülötte történik? „Riadt tekintete cikázik a felnőttek között.” A gyerek a következő generáció, aki ugyanúgy részese a traumának, mint az elődei. Attól, hogy alig észrevehető, még jelen van, tekintete erősebb a szavaknál. Annak az éjszakának a pár órája egy életre belevésődik tudatába. Egyedül ő képes fájdalmát és elkeseredését hangos sírással kiadni magából. A felnőttek helyett is sír, neki nem szégyen. Másnap számára teljesen új, és idegen helyen fog ébredni, de az utolsó otthon töltött éjszakájának az emléke egy életre elkíséri, kitörölhetetlen nyomot hagy benne, ahogy Szalóczyban, a felvidéki gazdában elvesztett gyümölcsfái. A szeretet megesett parasztlányának, Marának a halláskárosodott, szellemi fogyatékos fia, Misi születése óta idegen. Anyjával együtt kívül rekedtek falujuk zárt közösségén. Végtelen magányuk válik tragédiájuk forrásává.

Szántó T. Gábor, aki eddig vérbeli „urbánus” íróként leginkább Újlipótvárosban meg a hetedik kerületben érezte otthon magát, és szövegeit is Budapest köré fókuszálta, új könyvében egy számára ismeretlen terepre lépett. Az 1945 Hazatérés című elbeszélése (mely Török Ferenc díjnyertes filmjének forgatókönyvéül szolgált) két túlélő zsidójával együtt vette a bátorságot és bemerészkedett a magyar falvak mikrotársadalmába. Azokba a falvakba, ahonnan a legnagyobb gyűlölettel üldözték el őket, és azt gondolták, hogy soha sem térnek már vissza közéjük – de visszatértek, ott vannak megint.

Gondolhatnánk némi cinizmussal, hogy „majd elhasal pesti bibsi gyerek” a magyar ugaron, és egyébként is, mi keresnivalója van Illyés Gyula, Féja Géza, Kodolányi János, Sinka István után errefelé? Szántó azonban nem vall szégyent. Kevesen tudják olyan finom érzékenységgel ábrázolni egy elcsábított parasztlány történetét, mint ő. Kevesen értik meg, milyen az, ha a nők belebolondulnak egy férfiba, és elvesztik minden ítélőképességüket, felruházzák őt mesebeli adottságokkal, mert azt gondolják: itt a királyfi. Az utazó más volt, mint a parasztlegények. Más volt az illata, más volt a ruhája. Szőke volt, kék szemű, mint a királyfiak. Zabigyereke megörökölte szőkeségét, kék szemét. Ő maradt Marának emlékül és örök szerelemül, több semmi. A leányanya és fia elsőre bizarr és taszító történetét sikerül felülírnia a háttérben húzódó tébolyult, beteg szeretetnek. „Ez a szeretet erős, mint a halál” – ahogy Salamon király írja a világ legszebb szerelmes könyvében, az Énekek énekében. Olyan, akár a halál, pusztító.

Szántó T. Gábor elbeszéléskötetének többi szövege, köztük a Mirko és Marion, ami egy tinédzserkori szexuális traumát dolgoz fel, mind arra törekszik, hogy kiborítsa az erkölcsrendész olvasót ítélőszékéből. Nem oldozza fel karaktereit, nem is ad megkönnyebbülést számukra, nincs más választásuk, mint viselni tetteik következményeit.

Az utolsó Magyarországon élő zsidó író az ószövetségi „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” parancsolatot egészíti ki az Újszövetség örök érvényű üzenetével: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”

Szántó T Gábor: 1945 és más történetek, Noran Libro, Budapest 2017.

Németh Ványi Klári

szerző: Németh Ványi Klári
honlap e-mail

Németh Ványi Klári újságíró. Budapesten él. Első regénye 2014-ben Anarcsi boszorkányok címmel jelent meg a Kalligramnál. Az ELTE-BTK-n diplomázott.

KULTprogramok

<< 2017. dec. >>
hkscpsv
27 28 29 30 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum