KULTer.hu - Re-reneszánsz
88998
post-template-default,single,single-post,postid-88998,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Re-reneszánsz

Bill Viola: Electronic Renaissance

Vannak a kortárs képzőművészetnek olyan agyonhájpolt alkotói, akiknek a kiállítására hovatovább alig mer elmenni az ember, mert fél, hogy csak csalódni fog, nincs igazi teljesítmény, csak minőségi termék, és elmarad a mindig áhított katarzis. Bill Viola firenzei tárlatára bemerészkedni több mint kellemes csalódást hoz – ha valamiért érdemes kiállításra járni, hát azért biztosan, amit itt kapunk.

Véget ért a megfeszített előkészítő munka a napokban megnyílt Velencei Képzőművészeti Biennálén, hogy művészek százai kápráztassák el, nyűgözzék le, hozzák zavarba vagy taszítsák közönybe a tisztelt publikumot, de az olasz városok már most versengenek azért, hogy a kortárs művészetet is kimaxolják. Ha Rómában járunk, nem csak a nagy elődök, de Botero, Basquiat és a steet art negyvenéves történetét ünneplő gigatárlat is csábít, Velencében a nemrég megnyílt Pinault-féle Damien Hirst lopja a sót a biennále elől. Hogy mindezt milyen minőségben – lásd a fent megfogalmazott félelmeket –, nem tudom, mert eddig ezekre nem sikerült sort kerítenem. Firenzében pedig az Uffizi és az Accademia mellé felkerült egy kötelező megálló, a Palazzo Strozziban megrendezett Bill Viola-tárlat, az Elektromos reneszánsz.

A cím és a kontextus, amit megjelenít – azaz a kortárs videóművészet nagy ikonját reneszánsz olasz mesterekkel párbeszédbe vonni –, igazából nem friss ötlet: pár éve Velencében a Vuitton áruház galériája már létrehozta e helyzetet, amely Viola (aki egyébként olasz családi gyökerekkel rendelkezik, sőt a hetvenes években hosszabb ideig Firenzében lakott-alkotott) egy munkáját, a most is látható Emergence-t helyezte dialógusba Masaccio Feltámadásával. Viola kötődése az itáliai festészeti hagyományhoz teljesen nyilvánvaló, efféle összejátszatás, mixelés nagyon is adja magát – de ehhez Olaszország, sőt leginkább Firenze kell. Nem csak azért, mert az itteni gyűjteményekből játszi könnyedséggel összeválogatható a beszélgető partnerek társasága, és nem csak Viola életrajzi referenciái alapján, hanem, ha úgy teszik, a hely szelleme miatt is. Hisz itt bármerre járunk, a reneszánsz vesz körül minket, a kövekbe, az épületekbe, a kertekbe íródott emlékek (na jó, azért megkérdezhetünk egy postára, adóhivatalba loholó helyi lakost is, szerinte mi van a mai terekbe, épületekbe írva).

Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy ezeknek az emlékeknek köszönhetően itt abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy az a valami, amit humanizmusnak nevezünk, kultúránk történetének az a korszaka, amit reneszánsznak hívunk, annak értékeivel, világlátásával, világhoz való viszonyulásával, az emberről alkotott elképzeléseivel még nyomokban megtalálható? Itt még van valami, ami emlékeztet rá? Fogalmazzunk úgy, hogy a poszthumán, posztfaktuális stb. érában itt még mintha fellelhető lenne valami a humánból, a faktuálisból? Hm, ezért van nagyon jó helyen Bill Viola, itt itthon van. Igazából nem is kellenek a mellé helyezett párhuzamok, bár kétségtelen, hogy a dialógus a dolgokról való beszédnek, a gondolatok kifejtésének igazán humanista módja.

És most innen igyekszem úgy beszélni, hogy minél többet hagyjak meg az esetleges személyes élménynek, hisz a tárlat egész nyáron nyitva lesz, Firenze pedig nincs is olyan messze. Ha például próbálok a reneszánsz párhuzamnál maradni, szóba hozhatom, hogy maga a kiállítás is egy pontosan kidolgozott tematika, program szerint áll össze, pont ahogy hajdanában volt szokás dolgozni. (Rövid megjegyzés: a kiállításnak része egy, a címben megjelölt témához képest kiegészítő anyag, a művész korai-korábbi munkáiból és biográfiai dokumentumokból, afféle több teremben megrajzolt alkotói portré.)

Van tehát egy elbeszélt történet, ebben az esetben egy sokszor elbeszélt történet – sőt, a Történet. Ahogy az imitáció episztéméjében élő reneszánsz számára a legtermészetesebb dolog volt újra meg újra elmondani, Viola (és a kurátor) sem fél megtenni ugyanezt. Ez a történet az ember története, a születésé, a halálé, a húsé, az elmúlásé, a romlásé, a gondtalan, önfeledt hétköznapoké és a nagy rádöbbenéseké, a tragédiáké és a megvilágosodásoké, az újjászületésé, a bemocskolódásé és a megtisztulásé, és a mindezért fizetett áré.

Bill Viola a technét, a manírt, a dekórumokat, az elbeszélés nyelvét és az elbeszélt történeteket remekül megtanulta az elődöktől, és használja is e tudást – nevezhetjük ezt posztmodern gesztusnak is, a remix, az idézés gesztusának, de nekem épphogy inkább a pre és nem a poszt helyzeteként mutatkozik, amit most látok. Azt látom, hogy nem csak átvett megoldásokat, hanem magáévá tette azt a világlátást is, ami a régiség minden műalkotásában működött, így tud régimódi történetet elbeszélni úgy, hogy az ne legyen banális, úgy, hogy ne legyen mesterkélt a nagy mesterségbeli tudás.

Petrarca ír arról egy Boccaccióhoz címzett levélben, hogy akkor sikerül jól egy mű, ha a természetesség, a könnyedség látszatát keltve mutatja meg magát, elrejtve a sok-sok verejtéket, amivel-amiből megszületik. És hát persze kell még hozzá alázat és sok minden más, amit a humanizmus fogalmában fogott össze a fél évezreddel ezelőtti Itália (és amit ma erősen leegyszerűsítünk, illetve félreértünk, de ebbe most nincs módunk belemenni), ami nagyon röviden azt jelentette, hogy kijelölődött egy bizonyos pozíció a világban, ahonnan szemlélni lehetett azt, ami módot adott egy bizonyos viszonyulás kidolgozásához – s ami aztán valamikor a későbbiekben mintha részint nagyon félrement volna, hogy eljussunk a posztok szituációjába.

Azon túl, hogy megcsodáltam a döbbenetes részleteket, hogy lenyűgözve-letaglózva álltam meg többször az elbeszélt történet egyes fejezeteinél, s amellett, hogy néha bizonyos döntésekkel, választásokkal nem tudtam azonosulni, hogy voltak olykor kicsit túlírt részletek, a legdöbbenetesebb (próbálok nem túlozni, de ez most tényleg szó szerint értendő) épp az a fless volt, hogy Bill Viola itt bemutatott munkái posztság előtti, sőt, a modernitás előtti múltunkhoz vezetnek vissza, csakhogy nem afféle aranykoridézés, nosztalgiázás, érzelgős vagy dühösen erőlködő, frusztrált visszarévedés ez, hanem annak felmutatása, hogy bizony még mindig lehet érvényesen beszélni az Élet Nagy Dolgairól, ahogyan évszázadokkal ezelőtt is lehetett.

Bill Viola Electronic Renaissance című kiállítása Firenzében, a Palazzo Strozziban látható 2017. július 23-ig.

A fotókat a szerző készítette.

Puskás István

szerző: Puskás István
honlap e-mail
Puskás István 1972-ben született, irodalomtörténész, műfordító, kulturális menedzser. A Római Magyar Akadémia igazgatója, A DE Olasz Tanszékének oktatója, fő kutatási területei a kora újkori és a modern olasz irodalom és kultúra, de kalandozik az ellenkultúrák története irányába is. A Kalligram Kiadó Pasolini-sorozatának szerkesztője, számos kulturális projekt, kulturális terek, kiállítások szervezője.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum