KULTer.hu - Szellem a gépben
89004
post-template-default,single,single-post,postid-89004,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szellem a gépben

Depeche Mode: Spirit

Akár a régi, akár az új Depeche Mode-ot várta a hallgató, csalódnia kellett, ennek ellenére a Spirit kellően kísérleti, kellően elektronikus és kellően önreflexív. A váratlanul frontális szövegek és a tudatos múltidézés bejött a legendás brit együttesnek, igazán erős anyaggal álltak elő. Depeche Mode-album valószínűleg soha nem volt még ilyen aktuális.

Azt állítani, hogy a könnyűzene nem lehet egyenértékű a komolyzenével, vagy hogy kevesebb művészi értékkel bír, egyszerűen kultúrsznobizmus. A különbség annyi, hogy más szempontból közvetítik az üzenetüket a befogadó felé, így értékbeli különbséget feltételezni köztük olyan, mint szépségversenyt hirdetni férfiak és nők között: nem lehet, mert más a mérce. Más kérdés, hogy a popzene olyan mértékben uralja ma a közízlést, a piacot és a kultúrát is, hogy kategóriákkal egyszerűbb megtalálni az igénytelent, mint a komolyzene esetében. Ennek a valóban aggasztó trendnek a nyomán könnyen találhatja magát a hallgató abban a pozícióban, hogy öntudatlanul ócsárolja a könnyűzene egészét, miközben megfeledkezik arról, hogy a tömegek ízlése és az esztétikailag  vagy szép nincsenek egymással semmilyen viszonyban: semmi nem zárja ki és semmi sem garantálja a koegzisztálást a kettő között.

A fent leírt jelenség mindkét oldalát remekül mutatja be a Depeche Mode elmúlt harminc éve: első lemezeiket a new wave aranykorában adták ki, és bár közepes kritikákat kaptak (teljesen jogosan, teszem hozzá), érződött, hogy más utat járnak: kísérleti jelleggel használták az elektronikát, mégis populáris zenét gyártottak. Hétköznapi tárgyak hangjait vették fel és használták a dalaikban ütemként vagy dallamként. Fémlapokra mért kalapácsütésekkel hoztak létre dobhangokat, ráadásul a dalszerző-szövegíró Martin Gore is jellemzően moll hangnemekben alkotott, ami a halálról, önmagából kifordított szerelemről és a szexualitásról szóló, egyedi megszólalású dalszövegekkel, valamint az énekes David Gahan beérő huszonéves baritonjával kiegészülve megalkották a ma is ismert Depeche Mode-ot. A ’90-es évek eleji Violator és a Songs of Faith and Devotion óta a zenéjük ilyen magasságokba nem emelkedett, de még mindig komoly művészi értéket és popularitást tudhatnak magukénak.

Az 1990-es Violator, a 2005-ös Playing the Angel és a 2013-as Delta Machine három teljesen más zenei kultúrában készült, más technológiával, szinte más emberekkel, mert bár ugyanazok a személyek alkották az együttest, mégis tíz-tizenöt éves távolságokról beszélünk (ezalatt Gahan a herointúladagolásba, Gore az alkoholizmusba halt majdnem bele). Mindezek ellenére mindhárom album hordozza magán ugyanazokat a felismerhető jegyeket, legyen szó akár dallamról, akár dalszövegről, akár hangzásról. A moll szólamokkal operáló dallamok alapjáraton is nyugtalan érzést keltenek, erre tesz rá a reményt csak egészen elrejtve hordozó dalszöveg, Gahan nyúzott, és minden szempontból fájdalmat közlő hangja, végül pedig az elektronika, amely még mindig alapjaiban határozza meg a Depeche Mode albumainak hangulatát. Ennek az elektronikának az a fajta tudatos és csak többszöri meghallgatás után megmutatkozó használata pedig, amire az együttes tagjainak a szintetizátorokról és a technológiáról való széles körű ismerete ad lehetőséget, csak tovább mélyíti a befogadó „kellemes kellemetlenség” érzetét. Ez röviden azt jelenti, hogy bár a zene esztétikus, mégis kényelmetlenné teszi a befogadást.

2013-ban a Delta Machine vegyes fogadtatásra talált. Túllépett a megelőző Sounds of the Universe elektronikus popzene irányába tendáló hangzásvilágon, a korábbiaknál erősebb, dalokat átható blues-os rekedtség pedig Gahan sokat fejlődött hangjával együtt egy új Depeche Mode-ot mutatott. Évtizedes keresgélés után megtalálták, hogy merre tovább 1993 és a Songs of Faith and Devotion után. A dalok minősége több esetben hagy maga után kívánnivalót, de a Heaven vagy épp a Broken kiválóan mutatja be az idősödő Depeche Mode-ot, amely mégis fiatalos lendülettel vonzza be a hallgatót spiritualitással átszőtt világába.

A kérdés tehát adott: folytatja-e a Depeche Mode a megkezdett utat, vagy drasztikusan más irányt választottak a Spirit nevet viselő albumuk megalkotása során?

Március 17-én került piacra a tizenkét dalból álló album, rajta a már korábban bemutatott Where’s the Revolution című kislemezzel, a Columbia kiadásában. Ami első hallásra is nyilvánvaló, az a szövegek sokkal nyíltabban szókimondó jellege. A Going Backwards című nyitódal azonnal a „We have no respect / We have lost control” (Nincs bennünk tisztelet / Elvesztettük az irányítást) és a „We’re going backwards / Ignoring the realities” (Visszafelé haladunk / Figyelmen kívül hagyjuk a valóságot) sorokkal indít, ez a társadalomkritikusság jellemzi az egész dalt. Mindenképp érdekes döntés egy nyitódalhoz, egyből arcon csapja a hallgatót. A Going Backwards ütemes, egész számon átívelő zongoraakkordokkal operál: a hallgatóban kényelmetlenséget okoz, amely után akár hozza ezt a szintet az album további része, akár nem, tudható, hogy semmiképp sem lesz irreleváns.

Mindjárt a kétségtelenül erős nyitás után következik a kislemezről a Where’s the Revolution. A könnyűzene történetében rengetegszer hallhattunk már politikai indíttatású, rendszer- vagy társadalomkritikus dalokat, azonban körülbelül 1984 óta az ezektől elhatárolódó Depeche Mode-tól nem, egészen 2017-ig. „Where’s the Revolution / Come on people, you’re letting me down” (Hol a forradalom / Gyerünk, emberek, cserben hagytok). A szám az elmúlt évek politikailag zűrös időszakában született, a brit együttes Egyesült Államokban élő tagjai pedig éppúgy szólhatnak a Brexitről, mint az amerikai elnökválasztás eredményeit alakító polgárokhoz. Valószínűleg Neil Young 1989-es Rockin’ in the Free World című dala óta, amely a szocializmus bukásának már-már himnusza volt, nem adott ki ilyen elismert előadó ennyire nyíltan aktuálpolitikai indíttatású dalt: „They manipulate and threaten / With terror as a weapon / Scare you till you’re stupefied / Wear you down until you’re on their side” (Manipulálnak és megfenyegetnek / A terror fegyverével, /Addig ijesztgetnek, amíg beleőrülsz, / Tönkretesznek, amíg az oldalukra állsz).

Az egyént a társadalom viszonyában értelmező szöveg jellemző minden dalra, minden alkalommal kicsit más szemszögből. Az album Fail című záródalának első verzéjében például így szólal meg Martin Gore tenorja: „Our souls are corrupt / Our minds are messed up / Our consciences, bankrupt / Oh, we’re fucked” (Lelkünk korrupt, / Elménk zavaros, / Tudatunk csődöt mondott, / Ó, rácsesztünk). Az album mondanivalójához koherensen hozzátartozik, hogy frontális, nyers, őszinte és önreflexív: nem csak az album különböző dalai idézik fel egymást intertextuálisan, gyakran érezhetően meghasonulva és vitázva egymással, hanem korábbi Depeche Mode-számokat is felelevenítenek. A So Much Love-ban hallható „I would say it again / There’s so much love in me” (Újramondanám, / Annyi szeretet van bennem) tisztán szembeáll az 1987-es Strangelove soraival: „I’ll say it again, / I give in” (Újra mondom, / Megadom magam).

Ahogy a korábbi albumok, ez sem hibátlan természetesen: kétségtelen, hogy három dalt csak azért hallhatunk (You Move, Cover Me, Eternal), mert ki kellett tölteni valamivel a durván ötven percet. Emellett egy-két dal esetében túlságosan érvényesült Gore szenvedélye az analóg szintetizátorok iránt, a Poorman és a No More (This is the Last Time) például remekül illettek volna a tematikába kicsit gyorsabb tempóban és kevesebb minimal electro-beütéssel.

Sok tekintetben visszanyúltak a ’83–84-es gyökerekhez: hasonló experimentalista, gépies hangzásvilág uralkodik a számok többsége esetében. Persze nem lehet szó nélkül elmenni a dalszerzőket (már Gahan is ír dalokat az albumokra) harmincöt év alatt érő hatások mellett: a Poison Heart blues-os beütése, torzított gitárakkordjai nehezen tűnnek összeegyeztethetőnek az album gépies hangzásvilágával, mégis működnek. Épp annyira koherens és épp annyira inkoherens, hogy a hallgatónak feltűnjön, de ne zavarja, hanem elismerően bólintson.

A Depeche Mode-nak megvoltak a Violator sikere óta is azok a dalai, amelyekre az emberek felkapták a fejüket, azok, amelyekre hetvenezer ember ugrál együtt újra és újra. Ennek ellenére az olyan korszakos, kísérleti, mégis kifejező, klasszikus Depeche Mode-hangzással rendelkező szerzemények, mint amilyen a Personal Jesus volt, most pedig a Scum vagy a Going Backwards, rendre elmaradtak. Az elmúlt huszonnégy év legjobb Depeche Mode-albuma érkezett meg. James Ford producer (Arctic Monkeys) hibátlan választás volt a nyersebb megszólaláshoz, és 2013 után most már véglegesen kijelenthető, hogy a Depeche Mode tagjainak jót tesz, hogy elmúltak ötven évesek.

Ha a Beatles a könnyűzene Mozartja, a dallamos, könnyen fogyasztható zene, amit mindenki ismer és szeret, akkor a Depeche Mode olyan, mint Bartók: többszöri hallgatást igényel, folyamatosan változik, újra és újra másban talál inspirációt, és ahogy Bartók a népzene nagy gyűjtője és mestere, úgy a Depeche Mode is elmondhatja ezt az elektronikus zene terén. A Spirit pedig megfelel a Concertonak: egy érett, tapasztalt, idősödő szerző mesterműve, amely kora követelményeinek megfelelően szólal meg, mégis minden szempontból idézi a korábbiakat és el is tér tőlük éppen a megfelelő arányban.

Depeche Mode: Spirit, Columbia Records, 2017.

A kiemelt fotót Miguel Medina készítette.

Ruzsonyi Gergely

szerző: Ruzsonyi Gergely
honlap e-mail
Ruzsonyi Gergely 1996-ban született Budapesten. 2014-től az ELTE BTK kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatója, önjelölt kritikus, a zene, a sport, valamint a főváros szerelmese.

KULTprogramok

<< 2017. Sze. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum