KULTer.hu - Valami a cethalról
89408
post-template-default,single,single-post,postid-89408,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Valami a cethalról

Zilahi Anna: A bálna nem motívum

A bálna nem motívum, állítja első kötetének címében Zilahi Anna. Nem is metafora, hanem világmagyarázat – tetézi a címadó versben. Ez persze líraelméleti fogalomként bajosan állja meg a helyét. Ám az tény, hogy a bálna képe és alakváltozatai – illetve amikor csupán felsejlik a versszituáció hátterében a „nagyhal” – jóval többek valamilyen ismétlődő költői eszköznél.

A címadó versben háromszor olvassuk, hogy „itt élünk”. „Itt élünk benne, sikamlós testében […]. Itt élünk, nincs missziótudatunk, / de ha van is, akkor is itt élünk.” A bálna a világunk és a sorsunk, ahonnan és ami elől nincs menekvés. Nem úszhatjuk meg. A bálnatest túlnépesült kényszerszállás, és a szilák börtönéből nem igazán lehet kijutni. És ha mégis, „[h]ová / induljon, merre menjen, aki végül mégis rájön, / bálnában vagy bálna nélkül, a nyílt / vízen van, a semmi közepén”? (A kiúszás esélyeinek latolgatása) Ördöglakat a bálna, ahogyan Fehér Renátó írta költészetnapi laudációjában: „Bálna a vízben, én a bálnában, aki bennem, amiben én, és így tovább [bennem] a – pedig megfogadtam, nem írom le ezt a szót – fraktál.” A bálna számos dolgot inkorporáló, ambivalens szuperjelölő, mely egyaránt magában hordozza a pozitív és a negatív jelentés- és értelmezéslehetőségeket, a nyitottságot és a zártságot, a hallgatást és a beszédet, a missziótudatot és a céltalanságot.

De a bálna egészen apró, hétköznapi dolgokat is jelöl: a villamoson megnyomott vészcsengő „nevetés egy cet gyomrában”. A bálna egy mindig is körülöttünk létezett, de eddig ismeretlen, nehezen vagy egyáltalán nem elsajátítható nyelv: a medence lefolyójának nyeléshangjában, egy visszhangzó hangár legmélyén felcsendülő hangoláshangban ismerhetünk rá. Ha hegyezzük a fülünket, meghallhatjuk mélyvilági énekét életünk alapzajaiban: a hangszórókból és szellőzőkből felbugyogó homályos beszédben vagy a nagyvárosi buzgásban felharsanó dudaszóban. Értelmen túli nyelv és nyelven túli értelem, hiszen „[a] nyelvben, ebben a szomorú véredényben, / nem utazhatunk tovább” (A vehikulum kiüresítése).

Zilahi Anna a kötetében voltaképpen nem másnak, mint a létbe, a sorsba vetettségnek keres nyelvet. Nem a spanyolviaszt igyekszik feltalálni, tisztában van a modernségnek a nyelv elégtelenségéről szóló alapvetésével. De ebből a belátásból nem a szövegirodalom felé nyílik út – noha a jelölők (bizonyos tekintetben önkényes) működése alapján olykor akár erre is gondolhatnánk. Az egésznek van valamifajta – homályosan, sok feltétellel talán kafkainak mondható – etikai dimenziója: számos versnek alapvető tapasztalata egyfajta bűntelen bűnösség, eleve létező stigmatizáltság. Ebből kifolyólag (missziótudat ide vagy oda) a hallgatás és a beszéd, a valamit mondás kitüntetetten fontos problémája e költészetnek. „[A]z örökös csend megutáltatja magát de azt is / aki végül megtöri […] keresem azt aki látott engem kiabálni / üvölteni ordítani hogy elmesélje jól csináltam-e / mert azon gondolkozom újrakezdem” (Hallgatás) Nemcsak általánosságban igyekszik az etika fontosságáról beszélni, hanem konkrét, a korunkban égető problémákra is figyelmeztet – igaz, hanghordozása nem forradalmi, ám sok esetben szubverzív.

Noha kétségtelenül aktuális, mikor a Jelentés a szilák börtönéből című versben arról olvasunk, hogy a lírai én afgán fiúkat vesz fel a hátsó ülésre, és elevenbe vág a kérdése: „melyikünk lel otthonra dróton innen dróton túl”. Vagy amikor szembesít a sokak számára még mindig élő Trianon-traumával: „kontinentális ország lakójaként mondom néktek, / melynek tépázott népe / visszasírja még a tengeröbleit” (A hatalmas érdeklődésre való tekintettel a show elmarad). Ám ennél jóval hangsúlyosabbak azok a versek, amelyek társadalmunk nőszerepeit problematizálják. „[T]e azt mondanád tetszik mint / egy jó csaj nem laknál benne de // megnéznéd belülről két íz keveredik a nyelvemen / a tegnap éjjeli kapucsínóké meg a véré mert azóta / már szétharaptam a számat és csak forgatok / egyetlen szót de akárhogy ejteném is ki / jól hangozna megütnélek” (Ököljárat). Vagy a Rablásban: „Mi is lehetne természetesebb annál, / mint hogy szokásjogból eljár a kéz. / Ha például szükség van rá a hatékonyság javítása / érdekében. Vagy mert a féltékenységnek, mint tudjuk, / mindig van alapja. És hogy mindenki egy életre / megtanulja, hol a helye. // Ha kell, újra és újra. // A konyhában, vagy a / – nevezzük úgy – / hitvesi ágyban. […] áltapintatból elfordul majd az önjelölt / közönség. / És megmarad benyomásként / az önkéntelen hallójáratnak annyi, mint amennyit / a tájjal szelfiző turista észlel / a rablásból a tavon. // De milyen táj.” E példák is mutatják a közlések elégtelenségét: csupán hang(zás)ként jelennek meg, de a címzettek számára nem jelentésesek – ezért szükséges az új nyelv keresése. Ugyanerre az értékfosztottságra mutat rá a „De milyen táj.” visszavont kérdése, melyre válaszként fülünkben cseng egy fent már idézett, igen rezignált mondat: „Itt élünk”. Erről kellene mondani valamit. És a bálna magában hordozza ezt a problémagócot is.

Zilahi Annát régóta a legkiválóbb fiatal költők között tartják számon, rég debütálhatott volna már első kötetével. Ő mégis kivárt, és jól tette. Az utóbbi évek egyik legkiérleltebb kötetanyagával rukkolt elő. Tudatos és problémaérzékeny költészettel van dolga az olvasónak.

Zilahi Anna: A bálna nem motívum, Magvető, Budapest, 2017.

Mohácsi Balázs

szerző: Mohácsi Balázs
honlap e-mail

Mohácsi Balázs 1990-ben született, Pécsett él, a PTE BTK magyar szakán szerzett diplomát, a Jelenkor Online és a Versum Online szerkesztője. Rendszeresen közöl kritikát, recenziót, továbbá verseket ír, valamint angol és német nyelvből fordít elsősorban költészetet.

KULTprogramok

<< 2017. dec. >>
hkscpsv
27 28 29 30 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum