KULTer.hu - Molnár T. Eszter regényrészlete
89728
post-template-default,single,single-post,postid-89728,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Molnár T. Eszter regényrészlete

Szabadesés

A régi börtön az óváros közepén állt, így gyalog mentem az irodából. Átvágtam a Hauptsrassén, nagy ívben kikerültem a mongol utcazenészeket, elsiettem az elszántan fotózó turisták mellett, és a mellékutcákon közelítettem meg a várhegyet. A zömök, vörös téglás épület és a magas kőfal tetején a szögesdrót tekercsek hozzátartoztak Heidelberg látképéhez, mintha mindig is ott lettek volna, akár a Neckar vagy a Heiligenberg. Hetente többször megfordultam itt, már ismertek a portán, és egyre felületesebben kezelték a beléptetés formaságait.

Beckerné sokkal rosszabbul nézett ki, mint az előző két találkozásunkkor. Csillogott a szeme, mintha lázas lett volna, tartása megfáradt, homlokán kékes vörösbe fordult a zúzódás. Nem tudtam, képes lesz-e egyáltalán érdemi beszélgetésre.

– Betegnek látszik – mondtam.

– Nem vagyok jól – felelte rekedten.

– Látta orvos?

– Doktor Jenne, a börtönorvos vizsgálgat.

– És mit mond, mi baja?

– Szerinte elvonási tüneteim vannak. Állítólag valami tudatmódosító szer maradékát mutatták ki a vérmintámban.

– Tudom, ezért vagyok ma itt.

– Azt is tudja, hogy mit találtak?

– Nem. Azt reméltem, ön majd megmondja.

– Nekem elképzelésem sincs – felelte határozottan.

– Az orvos szerint elvonási tünetei vannak. Ugye, egyetért velem, hogy ez a kifejezés rendszeres kábítószer-használatot sugall?

– Bármit is mond Jenne, én nem drogoztam.

– Beckerné, nagyon kérem, ne tagadjon, hiszen teljesen felesleges! – csattantam fel.

– Több mint tíz éve nem használtam semmilyen kábítószert – vágta rá.

– Nézze, ha tudatmódosult állapotban volt, amikor leszúrta a férjét, az befolyásolja az ügye megítélését, ezért rendkívül fontos, hogy megadjon minden ezzel kapcsolatos információt. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez az anyag még nem szerepel a nyilvántartásokban. Gondoljon arra, hogy a rendőrséggel való együttműködés enyhítő körülménynek számít!

– Értem, Brenner úr – szólalt meg a nő rövid gondolkodás után –, és igazat is adok önnek. Valóban nincs vesztenivalóm, és azt is tudom, hogy amíg nincs betiltva egy hatóanyag, addig nem lehet büntetni használókat, de ha beszedtem valamit, arra emlékeznem kéne, nem gondolja?

– A kábítószer maradékot kimutatták a vérében. Vagy talán a laboreredményeket is vitatja?

– Ó dehogy, a toxikológus kollégák nyilván nem hibáztak – mondta gúnyosan. – Kimutattak egy bomlásterméket a vérmintában. Hogy hogyan került bele, azt viszont derítse ki a rendőrség, mert még egyszer mondom, én nem használtam semmit. Tizenhárom éve jöttem le a heroinról. Azóta tiszta vagyok, és eszembe sem jut egy ismeretlen anyaggal mérgezni magam. Ennél még az is valószínűbb, hogy a helyszínelők keverték a mintáimba a drogot.

Amilyen rosszul nézett ki, nem feltételeztem róla ekkora határozottságot. Éreztem, hogy ezt a kábítószer-kérdést nem érdemes aznap tovább feszegetnem, és kedvem sem nagyon volt küzdeni az értelmetlen tagadás ellen. Legszívesebben otthagytam volna, de uralkodtam magamon, és inkább témát váltottam.

– Elmondaná, min különböztek össze a férjével múlt kedden?

– Már nem emlékszem. Felidegesítettem valamivel munka közben. Walter nagyon lobbanékony ember volt.

– Hogyan keletkeztek a csuklóján levő sérülések? Ezek nem mind arról a napról származnak, igaz? Korábban is napirenden voltak hasonló veszekedések? Máskor is fenyegette vagy bántalmazta a férje? – Hiába vártam válaszra, Beckerné visszahúzódott a hallgatásba. – Ön azt állítja, hogy aznap éjjel a férje megütötte, és meg akarta ölni, de be kell látnia, hogy előzmények nélkül ezt a történetet senki nem fogja elhinni magának.

– Sajnálom – mondta a nő halkan. Majd szétvetett a türelmetlenség, de nyilvánvaló volt, hogy ebben a témában sem fogunk messzebb jutni.

– Akkor talán mesélne nekem a gyermekkoráról?

– A gyerekkoromról? – A meglepetéstől egy pillanatra kinyílt a tekintete.

– Szeretném, ha beszélne a családjáról és az életkörülményeikről.

– Ennek meg mi értelme?

– Mint legutóbb mondtam, azt remélem, találok valamit, ami enyhítő körülményként szolgálhat a perében. Azt tudom, hogy kilencévesen telepedett le Németországban, de az azt megelőző időszakról nincs információm. Talán kezdhetnénk azzal, hogy elmondja, hol született, miért települtek át, satöbbi. Ha nem bánja, hangfelvételt is készítenék a beszélgetésünknek erről a részéről. Persze pusztán azzal a céllal, hogy később vissza tudjak emlékezni a részletekre.

– A gyerekkoromnak semmi köze nincs az ügyhöz, nem akkor dőlt el, hogy felnőve meg fogom ölni a férjemet.

Borítófotó: Pexels

Molnár T. Eszter

szerző: Molnár T. Eszter
honlap e-mail
Molnár T. Eszter 1976-ban született Budapesten, jelenleg Németországban, Freiburgban él. Író, költő, biológus, a József Attila Kör tagja. Első két ifjúsági kötete, a Stand up! – Egy majdnem normális család 1. és a Most már igazán – Egy majdnem normális család 2. a Tilos az Á Könyveknél, első novelláskötete, A számozottak pedig a JAK-füzetek sorozatban jelent meg 2016-ban.

KULTprogramok

<< 2017. jún. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum