KULTer.hu - Száva Csanád kisprózái
89907
post-template-default,single,single-post,postid-89907,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Száva Csanád kisprózái

Álomfelejtés

Elfelejtettem valamit. A szobában felejtettem. Visszatérek, belépek a szobába. Ott állsz a rózsaszín ruhácskádban és mosolyogsz. Csevegünk, csiklandozó érzést tölt el. Pár pillanat múlva betoppan a szobába két ismerős alak. Mi vagyunk, vagyis, hogy így mondjam, ők is mi vagyunk. Ugyanaz a rózsaszín ruhácska, ugyanaz a szemüveg, szakáll. Kedvesen beszélnek hozzám, hozzánk.

Tudom, ők mégsem azok, akik. Hogy bebizonyítsam magamnak, jól megragadom a rózsaszín ruhácska derekát. Fogdosom, durva kezekkel, az egész kép szétfolyik, a bőr, mint nyúzott nyúlról jön le, szétmállanak a húsok, a hajak benövik az egész szobát.

Felébredek. Támad egy nagy ötletem, hogy ezt az álmomat majd el kell meséljem, mindenképp el kell. Frissnek, üdének érzem magam, izmaim ruganyosan feszülnek a paplan alatt. Még most is érzem az illatokat és a rózsaszín ruha finom tapintását, a kedves mosoly most is derűssé tesz.

Nagyapám, aki már évek óta halott, azt mondogatta, hogy ami az álomban megtörtént, a valóságban nem fog. És fordítva. Az álom a fonák, a rút színekben mutatkozó visszája. A valószínűnek. Hát akkor jósoljunk ebből. Nekem sem megy most, pedig úgy ismerem az álomvilágomat, mint a tenyeremet. Ez a kis forma, ami beszorult a fejembe, mikor fog megnyílni, hogy a szférák virágnyelvén megszólaljon? Lássuk, el tudok-e mesélni ebből egy történetecskét. Álmosító tócsában tocsogok. Tehát. Voltunk, te meg én. És beszélgettünk. Aztán jöttek ők, vagyis te meg én. Nagyjából ennyi. Mi volt még?

Elfelejtettem. A sírnál a hervadt, fakó virágoknak motyogtam azt a pár mondatot, amely az álomból maradt. Olvasom a felirat maradványait, és eszembe jut egy bölcs latin mondás.

 

Mese a folyóról

Szép téli nap volt – kezdte mesélni ifj. K. az asztalfőn ülve, hatalmas bögréből irgalmatlanul megcukrozott kávét kortyolgatva. A folyóparton sétáltunk – folytatta. ’84 tavaszán volt.

Nem télen történt végül is? – kérdezte ingerülten Dr. Zsákk.

Mondom, hogy tavasszal volt – erősítette meg ifj. K. mosolyogva. Aztán kortyolt még egyet a kávéjából, és mikor nyelt, olyan hangot hallatott, mintha gargalizálna. Azon a tavaszon nagyon erős szelek fújtak – folytatta a mesélést. A kisgyerekek ilyenkor jobban megszorítják apjuk kezét, nehogy felkapja őket a szél, és átrepítse a folyó másik partjára. Egy ember járt arra éppen és nagyot kacagott. Mert te összetévesztetted Tudort, a törpét, Tudorral, a nagy királyvezérrel. Pedig elmagyaráztam neked, miről van szó.

Dr. Zsákk elgondolkozott. Egy befagyott folyóra gondolt. Nem értette a félelmét. Emlékezetéből, mint vörös sötétszobából hívott elő egy képet, ahogy a fehér havon kézen fogva mennek a fekete, mélyfekete éjben. Egy ember járt arra éppen és nagyot kacagott. Az éj feketeségénél csak a bivaly nagy teste volt feketébb.

Egy kőben megbotlott. Valami csengő hangot is hallott, és nem értette mi lehet az. Kicsit arrább rugdosta a havat. Egy vasdarab állt ki a fagyott földből. Egykori zöld festése jól látszott még. Nem rozsdaszaga volt, hanem olyan, amelyik a kovakőéhez hasonlít. Ragadt, ahogy megfogta, mert a kesztyűjét levette. Egy légcsavarhoz hasonlított, de nem lehetett az, mert nagyon nehéz volt.

Azt mondta: ez egy légcsavar, legalábbis annak néz ki. Egy ember járt arra éppen és nagyot kacagott. Dr. Zsákk hajócsavarnak nézte volna, ha nem tudja, hogy ide nem kerülhetett egy ilyen darab. Ki az, aki hajócsavart tart udvarán az erdélyi Alpokban. Ifj. K. tudta a megoldást, de nem árulta el. Ifj. K. pontosított: ez a Testvériség utcában történt.

A folyó befagyott. Ilyenkor, januárban, mikor a legnagyobb tél van, nem szívesen sétálgatnak az emberek. Ha apa és fia ilyenkor elindul, hogy a befagyott folyón átkelve végigsétáljon a Szabadság utcán, látni fogják, hogy az erős szél hogyan cibálja a fákat. Ilyenkor a gyerekek jobban megszorítják szüleik kezét, nehogy a szél visszaröpítse őket a túlpartra. Éppen arról vitatkoznak, hogy a törpe vagy a király a főszereplő. Nem jutnak dűlőre, pedig van megoldás. Nem tudják, ki lehetett az a hülye, aki ekkora csavart tett le ide, erre a valószerűtlen helyre. Sétájukat mindig megzavarja valami véletlen történés. Egybeesések, furcsa találkozások. A beszélgetésünk fonala minduntalan elszakad. Egy ember járt arra éppen és nagyot kacagott.

Borítófotó: Neels de Coning

Száva Csanád

szerző: Száva Csanád
honlap e-mail
Száva Csanád 1979-ben született Csíkszeredában, Kolozsváron él. Verset és prózát ír. Filozófia szakosként diplomázott a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. Írásait egyebek mellett közölte a Zempléni Múzsa, a Napút, a Vár Ucca Műhely, a Szőrös kő, a Pannon Tükör. 2015-ben és 2016-ban a Napút folyóirat Cédrus-pályázatának egyik nyertese. Portréfotóját Molnár Ferenc fotóművész készítette.

KULTprogramok

<< 2017. Júl. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum