KULTer.hu - Szeretetdinasztia
89586
post-template-default,single,single-post,postid-89586,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szeretetdinasztia

Az utolsó család (Ostatnia rodzina)

A lengyel filmművészet elmúlt évei a kísérletezés, a formanyelvi, dramaturgiai és műfaji bátorság jegyében teltek, e tendenciát pedig az elsőfilmes Matuszyński is igazolja: Az utolsó család egy olyan életrajzi alkotás, mely messze elkerüli a filmtípusra jellemző összes tipikus megoldást, egy korszakos művészkarrier bemutatása helyett a címszereplő család tagjainak szövevényes sorsára, általuk pedig Lengyelország elmúlt néhány évtizedének hangulatára összpontosít.

Az idei Lengyel Filmtavasz keretében a filmet Budapestre kísérő, a főszerepet játszó Andrzej Seweryn szerint Az utolsó család a szeretetről szól. Ennél pontosabb és érzékletesebb summázás aligha lehetséges, holott a film rengeteg egyéb kérdést érint az emlékek problémakörétől kezdve a művészi és „köznapi” világlátás közötti kontraszton át a „káeurópaiság” kérdéséig. A kulcsfogalom mégis a szeretet, amelyet a rendező és a színészek úgy tudnak éreztetni, hogy a történet középpontjában álló család tagjai a kétórás filmidő alatt egyszer sem ölelik meg egymást, nincsenek könnyes, patetikus, egymás szemébe nézős nagyjelenetek és szívszorító zenére komponált nagy ívű vallomások sem.

A narratíva mozgatórugója a dinasztia két különc férfitagja, egyikük mellékesen a korszak egyik legjelentősebb szürrealista/fantasztikus realista festője, pontosabban polihisztora, Zdzisław Beksiński, fia, Tomasz (Dawid Ogrodnik) pedig rádiós műsorvezető, DJ, filmfordító és filmklubházigazda, elég komoly mentális zavarokkal. A két zseni nemcsak az adott időszakok társadalmából (a szüzsé a ’60-as évektől egészen 2005-ig követi a család sorsát) lóg ki, de saját családjukban is kívülállók, ezzel pedig óriási teher nehezedik Zofiára (Aleksandra Konieczna), aki feleségként és anyaként is próbál helytállni, valamint igyekszik biztosítani az alkotás szabadságát a két művész számára, így a családi egység megteremtésére ő törekszik leginkább.

Matuszyński az életrajzi filmek eszközkészletét és fókuszát illetően ahhoz a vonalhoz csatlakozik, melyet legutóbb A mindenség elmélete képviselt a mainstream filmkultúrában: Beksiński látomásszerű festményeit alig mutatja Kacper Fertacz operatőr kamerája, azaz a film nem a művészkarrier alakulásáról kíván értekezni, hanem az alkotó személyét eltakaró kultuszt lebontva az egyénre és az őt közvetlenül körülvevő világra koncentrál. Ez a legfőbb hasonlóság A mindenség elmélete és Az utolsó család között. Ám míg James Marsh filmjéből nem derült ki, miért is annyira jelentős tudós Stephen Hawking, hiszen az alkotók számára fontosabb volt a legenda mögött rejlő ember személyes kálváriájának bemutatása, Az utolsó család pontosabb alkotói arányérzékről tanúskodik: végig érezhető, hogy ezek a figurák miért is igazi zsenik, nincs szükség a Beksiński képein elidőző snittekre vagy bármiféle didaktikus magyarázatra. A színészek a legapróbb gesztusokkal, elejtett félmondatokkal képesek a jellemábrázolásra, Matuszyński pedig észrevétlenül épít be olyan szereplőket a történetbe, akik a Beksińskit övező kultusz bizonyítékai (például az életrajzíró), de több jelenet is a szereplők különlegességéről tudósít (többek között ilyen Tomasz szereplése egy esti talk-show-ban).

Az alkotók, vélhetően a karakterekre és a köztük zajló párbeszédekre helyezett hangsúly miatt korlátozták a történet terét, olyannyira, hogy a Beksiński-dinasztia életéből szinte kizárólag panellakásokban, a tömbház liftjében vagy a lakótelep közelében játszódó jelenetek láthatók. Az időkezelést tekintve épp ennek ellenkezője jellemző, a kétórás játékidő elég arra, hogy kb. 40 év történéseit minden erőlködés és kapkodás nélkül mutassa be a film. Formanyelvi szempontból pedig – a történet egyes elemeit kihasználva – szintén a virtuóz kísérletezés jellemző. Beksiński több száz órányi hang- és képanyagot hagyott maga után, mivel szinte kényszeresen dokumentálta a család életét és a saját mindennapjait is. Ezekből a felvételekből sokat rekonstruál a film, mely szekvenciákat VHS kamerával vettek fel, ennek köszönhetően gyakran változik a képarány, és erős kontrasztba kerülnek a gyönyörű operatőri képek a Seweryn által kezelt kamerával felvett szemcsés, rángatózó snittekkel.

Az utolsó család nemcsak az életrajzi filmek típusához közelít rendhagyóan, de a forgatókönyv humora sem mindennapi. Robert Bolesto, aki szintén íróként jegyzi a csodálatos Córki dancingut (Csábítókat), nem fukarkodik a helyzet- és jellemkomikummal, sötét hangvételű, gyakran az abszurdhoz közelítő poénjaival a script tükrözi a Zdzisław Beksiński által képviselt különös világlátást és a férfi gyakran szélsőséges cselekedeteit. A halál problematikája a művész számára egyszerre mindennapi, általános, ezzel együtt pedig jelentéktelen és triviális, épp ezért a festő a köznapi értelemben véve legképtelenebb reakciókat adja a történetben egyébként elég gyakran előforduló halálesetekre: van, hogy egy temetésen kapja elő hatalmas kameráját, hogy megörökítse a gyász pillanatait, máskor pedig megveregeti a földön fekvő holttest vállát, és csak annyit mond: „Gratulálok.” De a külvilággal történő szinte egyedüli kapcsolatteremtés pillanata is felejthetetlen, amikor a fürdőszobájuk felújítása közepette a család ürülékét tartalmazó szemeteszsákokat a tárolóig cipelő Beksińskihez épp rosszkor lép oda egy lelkes rajongója.

Matuszyński a fanyar fekete humor ellenére egy nehezen befogadható, komoly türelmet igénylő filmet készített. A rendezés, akárcsak a remek forgatókönyv, alkalmazkodik a Beksiński-filozófiához: az alkotók az objektivitásra törekednek, ennek érdekében nincsenek aprólékosan felépített drámai nagyjelenetek, sőt, a nagy időbeli távolságok miatt egyetlen fő történetszál sincs, az egyes időszakok más-más bonyodalmat hoznak a szereplők számára. A cselekményt olyan epizódok szervezik, mint Tomasz viselkedési zavara, dührohamai és a nőkhöz fűződő viszonya, a nagyszülők betegeskedése, a család életét követő, sokszor túlzottan rámenős és gátlástalan életrajzíró eltávozása, majd pedig további halálesetek. A játékidő nagy része azonban a család mindennapjainak bemutatásával telik, a köztük zajló párbeszédek pedig egy szappanoperába oltott filozófiai értekezéssel érnek fel.

Az alkotók mintha arra törekedtek volna, hogy a néző minél inkább azonosuljon a Beksiński-család különös gondolkodásmódjával, megértse azokat az összetett érzelmeket, melyek mindvégig a felszín alatt maradnak. Így pedig valóban érezni lehet, hogy ez a film a szeretetről szól, sőt, ezáltal a címértelmezés is lehetővé válik: talán Beksińskiéké volt az utolsó család, amelyik a szeretet egy teljesen más, azóta ismeretlen dimenzióját érte el, melyhez nem kellettek könnyes ölelések, évekig tartó gyász, de még csak az sem, hogy a házaspár egy ágyban aludjon. Matuszyński sikerrel vezeti el nézőit ebbe a furcsa világba, és közben végig hű marad ahhoz, amit Beksiński is vallott saját művészetének megértéséről: „Az számít, ami a lelkedben van, nem az, amit látsz és amit meg tudsz nevezni.”

Az utolsó család (Ostatnia rodzina), 2016. Rendezte: Jan P. Matuszyński. Forgatókönyv: Robert Bolesto. Szereplők: Andrzej Seweryn, Dawid Ogrodnik, Aleksandra Konieczna. Forgalmazza: Mozinet.

Varga Ákos

szerző: Varga Ákos
honlap e-mail
Varga Ákos 1991-ben született, a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar, valamint filmelmélet-filmtörténet alapszakon 2014-ben, majd pedig ugyanott vizuális kultúratudomány mesterszakon 2016-ban. Rövid ideig televíziós műsorszerkesztőként dolgozott, jelenleg pedig a Viacom egyik csatornájának (RTL SPIKE) programszerkesztőjeként tevékenykedik. Szabadidejében a KULTer.hu portál állandó szerzője, és elhivatott szabadúszó filmforgalmazó.

KULTprogramok

<< 2017. jún. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum