KULTer.hu - A megismételt nagyszerűség élménye
89359
post-template-default,single,single-post,postid-89359,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A megismételt nagyszerűség élménye

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről

A brit szerző érdeklődése sokrétű, figyelme mindenre kiterjed, de fókuszpontja mindig az ember marad. A Kilátás az erkélyről című kötetében megközelítése részről részre változik, hol az emberiség egészéről beszél, esetenként kiragadott csoportokról, máshol barátairól és ismerőseiről oszt meg egy-egy történetet.

Gaiman elsősorban cseveg. Az érintendő témák tekintetében sorvezetőként olvasható a Credo című írás, ami kiáltványszerűen pozicionálja a mondanivalóját a világról, az irodalomról és az emberekről. Szóba hozza az olvasást mint létmeghatározó élményt, majd műfajokat környékez meg, médiumok különbözőségeit veszi számba, előszavakban véleményez, zenével kapcsolatos élményeit sorolja, sort kerít a tündérmesékre, ahogyan az alkotás reményt adó értékeinek bemutatására is, zárásként pedig húsba vágó élményeit meséli el.

A kötet „nem »Neil Gaiman összes nem szépirodalmi művének gyűjteménye«, hanem beszédek, cikkek, bevezetők és esszék hevenyészett válogatása” (15.). Fontos leszögezni ezt már az elején, mert heterogenitásában is megtalálható az összefogó erő, amely nem csak a szerzői név okán tud zárt egészet alkotni, hanem koncepciójában és világnézetében is. Az alkalmakra írt szövegek értelmezése jelentősen átértékelendő két borító közé emelve és kontextustól elszakítva, azonban az összes írás csevegő hangneme miatt, úgy érzem, stilisztikailag egységessé kovácsolja őket a szerző. E könyvet Ashnek, Amanda Palmerrel közös fiának ajánlja. Ez ad az egész kötetnek egy roppantul személyes, ugyanakkor furcsa megközelítést is: a jelenben ír a jövőbeli fiának, hogy a felnőtt férfi visszatekinthessen a múltba, az apjára.

Tíz nagy, tematikailag összefüggő fejezetbe sorolhatóak a könyvben található szövegek. Ennek ellenére akad néhány írás, amely kilóg, és az anekdota műfajához tartozik. Itt említhetők azok az esetek, amikor a korábban újságíróként dolgozó Gaiman néhány olyan történetet elevenít fel, amikor még aktívan járt különböző szerkesztőségekbe, és egy-egy alkalom megizzasztotta. Például amikor este hattól reggel hatig kellett lődörögnie a kilencvenes évek elején Londonban úgy, hogy kerülje a szórakozóhelyeket. Az eredmény egy dickensi város- és korrajz. A másik emlék szintén ebből az időszakból származik. Egy szőrén-szálán eltűnt, olvasatlan könyvről kell egy recenziót kanyarítania a Punchnak. A vergődő és vért izzadó ember kálváriáját örökíti meg a Gumshoe: egy könyvről című szösszenet.

Az első részben, amely a Dolgok, amikben hiszek elnevezést kapta, íróként lép elénk, amint az olvasás, a könyvtárak és az ott dolgozók fontosságáról beszél. Gyerekkori élményeit eleveníti fel a könyvesboltokkal foglalkozó szövegében, majd az írói szemüvegén keresztül néz kedves szerzőire (C. S. Lewis, J. R. R. Tolkien és G. K. Chesterton), a zsánerirodalomról töpreng, elsőre talán furcsa analógiák és metaforák mentén, majd Halloweent és a mítoszt teszi meg témájának. Utóbbi esetben egyszerre tud általános és személyes megközelítést nyújtani. Hangot ad sajátságos elképzelésének azzal kapcsolatban, hogy minden könyvéhez nemet társít. Továbbá a Charlie Hebdot díjazó PEN-estről is ír, illetve gyerekkönyvekről osztja meg a véleményét az olvasóval.

A második fejezet az, ahol Gaiman ajánlhat, javasolhat és reflektorfénybe állíthat más írókat. Bevallottan nagyon szereti e korábbi gyakorlatot, amikor egyik általa kedvelt szerző esszéiben kortársaira vagy még nem olvasott elődökre hívja fel az olvasó figyelmét. Többek között a fantasy és young adult műfajában alkotott, Magyarországon alig ismert, 2011-ben elhunyt Dianna Wynne Jonesról vagy rajongva szeretett, 2015-ben elhalálozott barátjáról, Terry Pratchettről emlékezik meg. Utóbbival közösen jegyez egy könyvet, az Elveszett próféciákat. Hasonló gondolatokkal irányítja a figyelmet Douglas Adamsre is, de nem feledkezik meg élő író barátairól és ismerőseiről sem: Gene Wolfehoz mellékel olvasási útmutatót, Magyarországon a novelláiról ismert Harlan Ellisont méltatja, végül két közeli barátjáról, Dave McKeanről és Geoff Notkinról tesz említést.

A harmadik és a hatodik fejezetet tematikailag az irodalom köti össze. Míg előbbiben a huszadik században keletkezett science fictionről és a speculative fictionről, illetve a Nebula-díjról beszél, addig utóbbiban döntően a zsánerirodalomban kanonizált szövegek elé írt bevezetők olvashatóak. Ezek az elő- és utószavak pedig szintén árulkodóak Gaimanre nézve, hiszen a gótikus irodalmi hagyományok (E. A. Poe, Bram Stoker) mindenképpen, a detektívtörténetek (G. K. Chesterton) és a horror (H. P. Lovecraft) is nyomot hagytak szövegein.

A negyedik fejezet a mozgókép médiumára fókuszál. A filmek és sorozatok ugyancsak előkelő szerepet töltenek be munkásságában, nem véletlen, hogy a Tükörálarchoz és a Doctor Who-hoz (magyarul Ki vagy, doki?) kapcsolódnak az itt található írások, illetőleg invitál a hatodik fejezetbe, a képregények világába. Hőseinek, legyenek azok fiktívek vagy valósak, ugyanolyan fontosságot tulajdonít. Amikor lehetőség nyílik rá, akkor pedig saját képregényéről, a Sandmanről beszél, kontextualizálja és rámutat előzményeire, valamint inspirációs hatásaira. A hetedik részben a zene médiumát járja körbe, melyben a They Might be Giants nevű együttes Flood című nagylemezének huszonötödik évfordulójára ír néhány gondolatot. Barátjának, Tori Amosnak két szöveget is szentel, ugyancsak két cikket kap Lou Reed és a szerző felesége, Amanda Palmer is.

A nyolcadik fejezetben a tündérmesét vizsgálja meg saját kötetén, a Csillagporon és Susanna Clarke-on keresztül. Előbbi írásában kronologikusan számba veszi, hogyan is jutott ide a tündérmese, ugyanakkor beleoltja ebbe a nagyon is élő hagyományba a szövegét. Arra a kérdésre pedig, hogy miért is jó ez a műfaj, a következő választ adja: „Olyan, mint a fagyi. Boldoggá teszi az embereket, mire végeznek vele” (352.). Utóbbi íróról és regényéről, A hollókirályról, valamint a brit irodalmi kánonban elfoglalt helyükről csak a legnagyobb elragadtatás hangján tud szólni.

Az utolsó előtti részt az Alkoss! című beszédének szentelte, amely a Művészeti Egyetem diplomaosztó ünnepségén hangzott el. Chip Kidd illusztrált zsebkönyvet is készített a szövegből, ahogy arról Gaiman meg is emlékezik. Végül az utolsó fejezetben visszatér a személyesebb hangnem, az Oscar-gálán átélt keserédes tapasztalatokat osztja meg, egy filozofikus esszében tudósít bolyongásáról a National Portrait Galleryben. Az utolsó négy írásban felesége, Amanda Palmer, majd családjuk barátja, Anthony Martignetti kerül előtérbe. Szerzőnk ellátogat Jordániába, a zaatari menekülttáborba, hogy elmondhassa az ott uralkodó állapotokat. Zárásként barátja, Terry Pratchett 2014-es gyűjteményes tényirodalmi kötetének bevezetőjével magától az azóta elhunyttól búcsúzik.

Gaiman kötete sokat elárul a világról való vélekedéséről, benne az emberekről és az általuk művelt irodalomról. Ugyanakkor kortalan könyv is, köszönhetően a szerző éles, de nem bántó, szórakoztató hozzáállásának, felvetett témáinak. A Kilátás az erkélyrőlben bemutatja, hogy ebben a nonfiction környezetben is remekül megtalálja a hangját és ugyanúgy képes azt az élményt nyújtani, mint fikciós munkáinál.

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről, fordította Ballai Mária, Pék Zoltán, Orosz Anna, Gálla Nóra, Juhász Viktor, Galamb Zoltán, Török Krisztina, Agave Könyvek, Budapest, 2016.

Fekete I. Alfonz

szerző: Fekete I. Alfonz
honlap e-mail
Fekete I. Alfonz 1986-ban született Szabadkán, Szegeden anglisztikán és irodalmi szerkesztésen szerezte alapfokú diplomáját, Budapesten pedig az anglisztika mesterszakos végzettségét. 2016-ban elnyerte a JAKKendő-díjat. Fantasyvel, tündérmesékkel és gyerekirodalommal foglalkozik.

KULTprogramok

<< 2017. okt. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum