KULTer.hu - Menekülőben Európából
91365
post-template-default,single,single-post,postid-91365,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Menekülőben Európából

Dunkirk

Christopher Nolan tizedik nagyjátékfilmjében ezúttal a brit vér áztatta francia tengerpartra kalauzolja el nézőit. A Dunkirk zárlatában mintha csak A tökéletes trükk című film nyitóképét látnánk háborús közegbe átültetve: sisakok sokasága hever magára hagyottan a francia tengerparton. A szél ugyan nem fújja el őket, mint a bűvész Angier megsokszorozódott kalapjait, ám ugyanúgy egy balul sikerült terv csonka mementóiként hevernek a fejfedők a természet lágy és langy ölén.

Talán nem állítok valótlant, ha azt írom, hogy Christopher Nolan filmjei a jelenben legalább akkora eseménynek számítanak, mint egykoron például Alfred Hitchcock vagy Stanley Kubrick művei. Bár kétségtelen, hogy e két alkotó jóval markánsabb képviselője volt a filmművészetnek, ugyanakkor Nolan is képes arra, amire elődei: a nagy stúdiók komoly pénzösszegeket is rábíznak, s mellette hagyják, hogy azt csináljon, amit csak szeretne.

Ezzel együtt legújabb munkája, a Dunkirk a korábbi alkotásaihoz mérten meglepően letisztult. A jellegzetes nolani megoldásokból (megszállott főhős, csavaros történetvezetés, meglepő befejezés) ezúttal keveset sorakoztat fel, ugyanakkor új színekkel gazdagítja életművét.

A Dunkirk színes, látványos, feszes és sallangoktól mentes film, ahol a beszédnek majdnem kevesebb szerep jut, mint a vízben lebegő hulláknak. Talán kicsit merész ez az állítás, de akárhogy is nézzük, a legtöbb jelenetnek egyszerűen dialógusra sincs szüksége ahhoz, hogy húsba maróan hatásos legyen. Persze ez nem véletlen, a rendező számos némafilmhez (Türelmetlenség, Virradat, Gyilkos arany) nyúlt vissza ihletért.

A dialógusok helyett ezúttal a Nolan már-már állandó munkatársának számító Hans Zimmer zeneszerző került előtérbe, zaklatott zajkollázsa az események hangkulisszájával karöltve bámulatosan erőteljes többletet ad a 108 percnyi játékidőhöz. Bár azt eddig is tudtuk, hogy a német repülőkön használt, a pszichológiai hadviselés korai magasiskoláját jelentő sziréna, a Jerikó-kürt roppant ijesztő találmánynak bizonyult, most azonban pontos (hang)képet is kapunk minderről. Zimmer pedig ezt fejeli meg például feszültségkeltő órakattogással vagy nyikorgó hegedűszóval. Igaz, Kenneth Branagh a premier után úgy nyilatkozott, a zene helyenként már a robbanásoknál is hangosabb volt, s bár ezen a rendező jót derült, azért van igazság a színész szavaiban.

Bár a sajtó szinte egyöntetűen elájult a Dunkirktől, azért korántsem beszélhetünk mesterműről, Nolan eddigi életművében is vannak jobb filmek ennél (akár a már említett, játékosan csavaros A tökéletes trükkre, akár a kitekert történetmesélési módszerrel élő Mementóra gondolunk). Remek ötlet, hogy a megmentésre váró katonasereg képviselőinek eljátszására eleve ismeretlen színészeket kért fel, de talán jobb lett volna, ha a hősies mentésben kulcsszerepet játszó karaktereket sem sztárokra bízza.

Ugyan a pilótaként brillírozó Tom Hardynak lassan már arc nélkül kell hihetően játszania (és még ez is megy neki!), ennek ellenére az ő figurájára építő, és a régi idők háborús filmjeit idézően patetikus zárlat sokat ront az összképen. Kenneth Branagh szintén remek a klasszikus, okosan-meredten-meghatottan álldogáló parancsnok szerepében, és Cilian Murphy is rutinból hozza a sokkos katonát, szerintem mégis jót tett volna a filmnek, ha a marketingmegfontolásokat figyelmen kívül hagyva az ő szerepeiket is ismeretlenek formálják meg. Hisz a háború kegyetlen játéka éppen az, hogy olyan arctalan emberekből csinálhat hőst vagy bukott senkit, esetleg mészárost, akikről elsőre talán nem is gondolnánk.

Dunkirk kevéssé épít a szövegre, az egyik legemlékezetesebb és legsokkolóbb jelenete mégis az, amelyikben a katonák egy parton veszteglő és a dagályt váró hajón rekednek, miközben az ellenség lövöldöz rájuk. Ez a film a filmben momentum (hisz itt gyakorlatilag kicsiben láthatjuk, miként tartották sakkban a németek a briteket és a franciákat Dunkerque-nél) beszédesen világít rá arra, a túlélési ösztön miként hozza elő fajtánk legrosszabb, barbár énjét is.

Ha pedig mégis szeretnénk valamiféle párhuzamot vonni a mostani mű és Nolan korábbi munkái között, talán az Eredet lehet a legközelebbi támpont. A töredezett, időben ugráló szerkezet ugyanis leginkább a Leonardo DiCaprio által vezetett csapat kalandjaira hajaz, hiszen ott egy-egy esemény más-más álomszinten eltérő terjedelmű időt vesz igénybe. A Dunkirkben pedig kiírva látjuk, a mentéshez mennyi idő szükséges: a parton vesztegelve ez egy hetet jelentett, hajóra ülve egy napot, míg a levegőben az üzemanyag végessége miatt mindössze egy-egy órát tudtak segédkezni a légierő pilótái.

A mozaikos szerkesztésnek hála ezek az időintervallumok teljesen összekuszálódnak, a jelenetek több szemszögből történő bemutatása pedig már-már dokumentumfilmszerűvé teszi a művet. Ez pedig nagyban segíti az események átélhetőségét. Szinte már mi magunk is ott fuldokolhatunk a vízben a britekkel, nyújthatjuk a karunkat a süllyedő hajóról menekülő bajtársaknak, és a karfát markolva próbálhatjuk lelőni az ellenséges repülőket.

A Dunkirk nem reformálja meg a háborús filmek műfaját, bár ez talán nem is volt célja Christopher Nolannek. Komolyabb hiányérzetünk inkább amiatt lehet, hogy a második világháború eseményei igazán csak e sorsfordító mentő hadműveletet követően indultak be, így a stáblista végén az ember szinte várja, hogy kiírják: a dunkirki legények még visszatérnek.

És hogy milyen üzenetet olvashatunk ki ma egy 1940-es hadműveletet tárgyaló filmből? Az Európai Uniótól való elszakadást (Brexit) megszavazó, némiképp tanácstalannak és zavarodottnak tűnő britek számára most bőven van igény olyan kulturális töltetekre, amelyek a nemzet egységét és erejét hangsúlyozzák. Az értelmetlen halál emiatt is kap kiemelt, heroikussá duzzasztott jelentőséget, a távolból felbukkanó, giccsbe hajlóan vonuló kis hajók pedig azt hirdetik, a szigetország lakói össze tudnak fogni, ha szükséges.

Dunkirk, 2017. Írta és rendezte: Christopher Nolan. Szereplők: Fionn Whitehead, Damien Bonnard, Mark Rylance, Tom Hardy, Kenneth Branagh, Cilian Murphy. Forgalmazó: InterCom.

Vékony Zsolt

szerző: Vékony Zsolt
honlap e-mail
Vékony Zsolt 1985-ben született Debrecenben, jelenleg Budapesten él. Újságíró, cikkei korábban a Hajdú-bihari Naplóban, a Debrecen hetilapban, a Debreceni Disputában és a Mozinet magazinban jelentek meg. A Scriptum-Metallum blogon (és korábban a Heavymetal.hu oldalon) metálzenével foglalkozó, a Digitális Filmszalag blogon filmes témájú írásokat közölt. Jelenleg a Bors bulvárlapnál dolgozik.

KULTprogramok

<< 2017. aug. >>
hkscpsv
31 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum