KULTer.hu - Tóth Vivien novellája
90267
post-template-default,single,single-post,postid-90267,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Tóth Vivien novellája

Rés

2016. március 2.

A nappali közepén eszméltem föl. Csak néztem magam elé, a fogaim közül akartam kipiszkálni valamit, de a falat meg se moccant. Igazából el is felejtettem, hogy mi szorult oda. Elrobogott az ablakom alatt a kukásautó. Odalopakodtam a réshez, amit én vájtam ki miután beköltöztem, és kilestem rajta. Erre az aprócska lukra azért volt szükség, mert az utcáról nézve senki sem gondolná, hogy valaki ezen leselkedik. Mindenki az ablakra koncentrál. Az emberek nem veszik észre a lényeget, a kis dolgokat. Csupán egy lepusztult házat látnak, és sétálnak tovább. Én mindenkinek megjegyzem az arcát, aki elhaladt a ház előtt. Ott a néni, aki minden délben hazasétált a piacról, maga után húzva rémes hangú bevásárlókocsiját. Mikor nyikorgott, mintha az idegeimen egy rikácsoló manó táncolt volna. Néha rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne kiáltsak utána: Jó lenne megolajozni a kerekeket, kisanyám! A kisanyám talán túlzás lett volna. Ezen még gondolkoznom kell, hogy hogyan is szólítsam. A kukásautó megtelik szeméttel. Az enyémben nem találtak semmit. Volt, hogy már ki se emelték a sorból. Erre különösen ügyeltem, hogy semmi se maradjon a szemetesben. Az éjszaka leple alatt ugyanis a vörös ruhások végigjárják a kerületet, és mindenkiét átkutatják. Bizonyítékokat keresnek, hogy aztán felhasználhassák ellenünk a legfelsőbb bíróságon! Ezt az utcán hallottam. A fülembe súgta egy titokzatos idegen. Odafordult hozzám, és alig hallhatóan motyogott valamit. Körülnéztem, de senki sem vette észre. Csak én. Még járatták a motort, nem indultak el. Kidüllesztettem a szemem, amennyire tudtam, ráfókuszáltam a visszapillantó tükörre. Igen, pontosan láttam, hogy engem figyeltek. Rájöttek! A lánynak a teste ott rohadt a többi mocsokkal, és ezek ketten tudták, hogy ki tette. Nem én voltam, végig itt álltam a nappali közepén. Aki azt a szörnyűséget csinálta szegény kislánnyal, nem én voltam. Dupla tagadás, egyenlő hazugság. Még emlékszem a puha kezére, ráfonódott az enyémre, miközben a száját szorítottam. A hasán próbáltam szabályos metszést ejteni, de kapálódzott, a végén kicsi hurok lett. Végigsimítottam az ép területeken, mikor a húshoz értem, egészen megilletődtem. A vér fémes szagával nem volt semmi bajom, de nem is igazán kedveltem. Kifordultak a szemei. Először azt hittem, hogy engem keres a tekintetével, de csak a fájdalom csavarta hátra a golyókat. Sírni támadt kedvem. Mint mikor belépünk a múzeum ajtaján, és elénk tárul a megannyi mestermű. A kibuggyanó vér, a hasztalan halálsikoly, a belek, amik lassan végigfolytak egészen a puncijáig. Beleborzongok. Elindultak. Magam maradtam. Viszlát kislányka, viszlát!

2016. március 9.

Felvettem legszebb ruhámat, megfésülködtem, csepegtettem a szemembe. Pár percen belül felvonul a vasárnapi karnevál, elől a szomorú szülőkkel, akik egy hete a kislányukat siratják. Az ütemet én diktálom. Egy, két, há, zokogás, egy, két, há, borzongás. Kihúzom magam, a fülemben ott visszhangzik a taps, kicsit elmosolyodom, hunyorítok, és a falhoz állok. Elhaladnak a szokásos emberek: bevásárlókocsi, építőmunkás. Hol vagytok már, kedves bábjaim, mire föl ez a nagy szerénykedés? Tessék a közönség elé kiállni, már mindenki rátok vár! Jól mondom? A tömeg harsogva éljenez, lábbal verik a padlót, kollektív elszörnyedésre vágynak. Röppen a szélben a virágos szoknya, recseg az almák súlya alatt a kosár. Megérkeztek. Az anyuka vezeti a sort. Mintha legörbülne a szája, de nem látom egészen tisztán. Túl kicsi a luk, a kurva életbe, hogy nem vájtam nagyobbat. De nem állhatok most neki a vendégeim előtt. Tapsvihar tör ki, engem ünnepelnek. Színre lép az apuka, karon fogja feleségét. Egészen megható látni, hogy egy ilyen kis momentum is össze tudja hozni az embereket. Nem akarom azt mondani, hogy ez nekem köszönhető. Elemeztem a látottakat, és arra jutottam, hogy a szülők teljes elkeseredettségbe estek. Olyan mélyre zuhantak, hogy már nem is lehet látni a megtört sikolyokkal teli gödör alját. És én ott állok felettük, és sárral hányom le a fejüket. Melegség öntötte el ölemet, a tüdőmből kifogyott a levegő. A hús egyenes arányban nőtt a szülők gyászával. Nem szabad, fúj! Mit csinálsz? Rossz kisfiú voltál, nem szabad ilyet csinálnod! Tudod jól, hogy egyszer rajtakapott a mama, és nem örült neki. Megint szomorúvá akarod tenni?

2016. március 11.

Uralkodom magamon, nem fog elönteni a gyönyör. Újra megjelenik a pár, kézen fogva, boldogan. A nő elővesz egy virágot, megszagoltatja a férfival, kacagnak. Mintha egy képeslapról szakadtak volna le. Undorító. Meghalt a lányotok! Sírjatok! Toporzékolva vessétek magatokat a földre, és kiáltsatok az ég felé, hogy miért veletek történt ez! Elvárt kétségbeesésük átragad rám, nem értem a helyzetet. Bevárnak valakit. Egy szőke kislányt. Egy kislányt. Megfeszül az állam. Ez nem lehet. Belenézett a szemembe, ő az! Nem lehet, ez nem a valóság! Álmodom! Micsoda csúf játékot űznek ezek velem. Megtévesztenek, ki akarják ugrasztani a nyulat a bokorból. Abban bíznak, hogy majd szépen megijedek, és kiszaladván a ház elé elkiáltom magam, és bevallom minden bűnömet. Ebből én nem eszek. Nem láthatnak. Nem vagyok itthon. Beleröhögök a tenyerembe, nyálas leszek, letörlöm. Ki ez a lány? Mozog, tehát nem lehet bábu. Mintha az apa kezén zsinórokat láttam volna, talán azzal mímelték a járást. Nem, túl feltűnő, új magyarázat kell. Leülök a székemre, és aprólékosan végiggondolom az egészet. Klónozták. Ez egészen biztos! Micsoda gusztustalan világ ez! Meghal a lányunk, gyerünk, szaladjunk a klónbankba, és csináljunk egy másikat. De várjunk csak egy pillanatot! Hogy lehet ugyanolyan korú, mint az eredeti példány? Ez az, megvan! Már előre sejtették, hogy valami baj lesz, ezért a laboratóriumban előre elkezdték gondozni a klónt, hogy azonnal a helyére tudjon állni az eredetinek. Most kezdjem elölről? Másoljam le a gyilkosság minden egyes részletét? A metszés sosem sikerül ugyanolyanra.

Borítófotó: Pixedelic

Tóth Vivien

szerző: Tóth Vivien
honlap e-mail
Tóth Vivien 1994-ben született Budapesten. A Szent István Egyetem közgazdász szakán végzett. Írásai megjelentek a Nappali Menedékhelyben és a Lendület Magazinban. Jelenleg a Katona József Színházban dolgozik.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum