KULTer.hu - Ájfon a fonóban
91983
post-template-default,single,single-post,postid-91983,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ájfon a fonóban

Interjú Lackfi Jánossal

Irodalommal nem csak könyvtárakban és „tudományos fotelokban” lehet találkozni. Akár egy fesztivál is lehet a költészet közege, ahol a rockzenésszé avanzsált Balassi hangszert hangol, Arany János pedig érdeklődve hallgatja, mit danolásznak az egymással incselkedő ifjak. A fesztiválköltő Lackfi Jánossal beszélgettünk.

KULTer.hu: A beszélgetésre készülve a kötetei és az azokról írt recenziók mellett elolvastam az Önnel készített interjúkat is. A kérdésekre adott válaszaiból egy olyan költő alakja bontakozott ki, aki a szakmai elmélyültségről tanúskodó feleletei megfogalmazása során arra is ügyel, hogy közel maradjon az olvasóihoz, megtalálja a hangot a közönség valamennyi rétegével. Mit jelentenek az Ön számára az olvasói?

Az irodalom előbb volt pletyka, anekdota, csevely, mondóka, varázsének, popsláger, vagyis emberi kommunikáció, mint komoly szakma, szakállas urak eszmecseréje tudományos fotelokban. Ezért nem vagyok elitista, bár remekül tudom érezni magamat okos irodalombarátok társaságában. A szövegek szavatosságának azonban nem árt meg némi lazaság, köznapiság. Az utca nyelve, gondolkodása rendszeresen ráront az irodalomra, ha az már beporosodott, kazamatákba menekült. Kosztolányi teljesen banálisan kezdi egyik legnagyobb versét: „Elmondanám ezt néked, ha nem unnád…”.

A köznapi nyelv beszivárgása az irodalomba az internet térhódításával jócskán felgyorsul, és öröm például, hogy írói oldalam negyvennégyezer lájkolója rendszeresen beszól, kitárgyal, nosztalgiázik, morog, ujjong az irodalmi szövegek kapcsán. Jó, hogy szinte azonnal visszajut hozzám, ha valakinek véletlenül kezébe kerül a kötetem, és nem tudja letenni. Vagy ha hibákat talált, azt jelzi. Vagy ha édesanyja halála estéjén nagyon szíven üti az aznapra időzített írásom. Vagy éppen egy temetésre, esküvőre, évfordulóra, szavalóversenyre kér tőlem szöveget. Vagy ha belőlem érettségizik, és dilemmái vannak. Vagy ha általános iskolás, és az órán tárgyalt versemhez kér szempontokat.

Az olvasó nélküli irodalom elképzelhető ugyan, de olyan, mint egy zárt stadionban játszódó meccs. Kísérteties. Nyilván a tökéletes csendben, kietlenségben, kétségbeesésben, „sort sor alá tapogatva” is alkot az ember, mert egyszerűen elkapta a fertőzést, mert ez belső kényszerűség. Ám az irodalomnak nem ez az egészséges közege.

KULTer.hu: Véleménye szerint hol van a határ az olvasókra való odafigyelés és a közönség kiszolgálása között?

Ezt minden szerző magának dönti el. Van, akinek a poétikájába sem fér bele „közérthetőbb” műveket alkotni, és nyilván nem tesz lépéseket az olvasók felé. Én mindig sokfélét írtam, közönségbarátabb és kódoltabb dolgokat egyaránt. Így aztán az alkalmi művek sem állnak távol tőlem. Szívesen vetek papírra vagy netre könnyebb kézzel alkalmi apróságokat, hadd pörgesse a tajték. Tóth Árpád megírta a bicikliről operáló sebészt vagy a lakbérelmaradást, Juhász Gyula a sínre tett csecsemőt meg a bankcsődöt, Babits a kukkoló bácsit és a kirakatbábut. Nem ezekről a versekről ismerjük őket, de ha nekik nem derogált napi színeseket publikálni, akkor ma sem kell, hogy ciki legyen. Persze ugyanígy felteszem írói oldalamra magam vagy mások áttételesebben értelmezhető írásait is, nem vagyok lájkfetisiszta. Minden szöveg másnak lesz fontos, másokat érint meg.

KULTer.hu: Az irodalom valamennyi területén jelen van, a szépirodalmi munka mellett tehetséggondozói tevékenységet is folytat. Számos titulust lehetne a neve mellé rakni, de számomra a legszimpatikusabb az, ahogyan a Kaposfesttel foglalkozó cikkek nevezték Önt: „fesztiválköltő”. Hogyan lett Önből „fesztiválköltő”?

Nekem is tetszik ez a meghatározás. Szeretem csinálni a fesztivált. Színpadon improvizálni, zenészekkel együttrezegni, vagány irodalmi beszélgetéseket folytatni, EB-döntő stúdiójában rímfaragni, boldog-boldogtalannal közös verset írni, kisiskolásokkal bohóckodni, kamaszokkal megőrülni, gimistákkal robbantgatni… Immár hetedik éve vagyok a kapolcsi Kaláka Versudvar házigazda-mindenese Gryllus Danival, és ebben a közegben valami egészen ősi módját éljük a kultúra átadásának. Vásári módon bárki közvetlenül kapcsolódhat a hullámhosszunkra, együtt mulatozunk, zajongunk, csendesedünk, vers és zene közösen lüktet, akár valaha, az idők kezdetén. Az ősember barlangjában vagyunk, rémtörténetek, mondókák, mítoszok, nóták röpdösnek. Dalnok érkezett a várba, mindenki izgatottan sürög, és némi dénárok fejében lediktálja neki, miket vegyen bele a regéjébe. Csata után vagyunk, és Balassi hangolja az elektromos gitárt. Arany János korának esti fonójában vagyunk, tengerit hántanak, danolnak és horrorsztorikat mutogatnak egymásnak ájfonjukon a leányok és legények. Mostanában külön öröm, hogy engem, aki operai tenoristának készültem kamaszként, egyre több komolyzenei megkeresés talál meg, szerepelhettem az Anima Musicae kamarazenekarral, a Szent Efrém kórussal, a Mezítlábas Zenészekkel vagy éppen Fülei Balázzsal. A Kaposfesten pedig az lesz a munkám, hogy egy hétig napi két fantasztikus koncertet meghallgassak, és versben „tudósítsak” róluk.

KULTer.hu: Kíváncsi vagyok, hogyan íródik az a szöveg, amit a fesztiválozók és a szakdolgozók csoportja egyaránt „fogyaszthat”. A verstudósítások, az alkalmi költemények írásmódja befolyásolja a szakmai közönségnek szánt alkotásait?

Az irodalommal kapcsolatosan van egyfajta misztikus elvárás, mintha azt művelni csak a beavatottság ritka és különleges pillanataiban lehetne. Ebben is van valami természetesen, léteznek kegyelmi állapotok, hiszen időnként lazán megoldok egy olyan feladatot, amellyel máskor napokig, hetekig bíbelődnék. Olyan vádat még sose hallottam viszont, hogy X vagy Y  dzsessz-zenész sokkal jobb muzsikus lenne, ha kicsit kevesebbet játszana, ha nem lépne fel minden este, ha csak minden ötödik hangot fújna ki a szaxin, hisz a kevesebb több.

Egy művész vagy érti a mesterségét, vagy nem, s persze alkata függvényében annyit dolgozik, amennyit szerinte érdemes. A sok rögtönzés alighanem visszahatással van arra, amit amúgy is írok, de próbálom tartani az egyensúlyt. Nem kényszeresen vagy bármi áron, hiszen az ilyen szempontok sokadlagosak, amikor egy új műnek nekilátok. Az alkotói pálya afféle teljesítménytúra, az ember elindul, és mindig van következő állomás, valami, ami még nem volt, valami, amit meg kell csinálnom. Mostanában például zsoltárokat írok, ami az oldott beszédmódot és a klasszikus biblikus megszólalást egyszerre igényli. Vagyis olvasóbarát, ugyanakkor némi előzetes tudásra építő műfaj ez, függetlenül a fesztiválhangulattól. Amúgy meg a mai magyar irodalom rengeteg olyan szöveget termel, amely igen értékes, ugyanakkor a nagyközönség is szeretheti. Csak el kell jusson hozzájuk, én ebben igyekszem segíteni.

KULTer.hu: A célközönségben való gondolkodás lehatárolja az alkotó lehetőségeit vagy inkább újabb kapukat nyit a szerző előtt?

Egyáltalán nem tilos ma sem a régi, jól bevált csatornákat használni, irodalmi táborok vannak, körök, felolvasóestek, folyóiratok, magam is szerepelek ebben a közegben. Természetesen ezeknek a műhelyeknek a jelentősége csökkent, hiszen párszáz embert ér el egy folyóirat, ezzel szemben pár ezret, de akár tíz- vagy százezreket egy társasági oldalra kitett vers. Aki viszont megnyergeli a netet, az előtt rengeteg a lehetőség. Nemrég indítottam kifejezetten a Facebook-on a Minden napra egy sztori című minipróza-sorozatomat, ebben igyekszem minél többféle írásmódot bemutatni, közben frappáns történeteket mesélni, a vége pedig könyv lesz, vagyis száz százalékosan irodalom. Biztos, hogy mindez az instant kultúra felé is vihet, de azért nagyregényeket is írnak-olvasnak manapság.

KULTer.hu: Egy korábbi interjújában azt nyilatkozta a Milyenek még a magyarok? című kötetéről, hogy „akkora egóm nincsen, hogy azt gondoljam: felírok két gramm röhögést receptre, és azzal meggyógyítom a magyar társadalmat, de ez a könyv egy lépés lehet efelé.” Tanári pályán dolgozik, gyermek- és felnőttirodalmat is művel, és bár az írásművészetéből én nem tudok kiolvasni didaktikus szándékot, az előbb idézett mondatához hasonló nyilatkozatai mégis azt a látszatot keltik, mintha valamilyen társadalmi szerepet is szánna a könyveinek. Mesélne erről egy kicsit?

Tizenhét év felsőoktatás után aligha mondhatnám, hogy mindennemű pedagógiai célzatosságtól mentes vagyok. Oskolásan tanítani persze nem vágyom, mi sem áll távolabb tőlem, mint megmondani a tutit, ki a jófiú, ki a rosszlány, ki mit kezdjen az életével. Író emberként különböző hangokat szólaltatok meg, hol dühös, hol merengő, hol agresszív, hol kéjsóvár, hol önsorsrontó, hol savazó, hol bátorító, hol aljas tónusban beszél egy-egy szöveg. Az önépítés, úgymond a tanulás folyamata akkor kezdődhet, amikor az olvasó értelmezi ezeket a történeteket, és meghatározza saját viszonyát hozzájuk. Vagyis nem mondom meg senkinek, mi a jó, de az én műveimben sem tilos keresni, milyen magatartásformák vezetnek „jó életre”, békés együttélésre, és melyek nem.

KULTer.hu: Ön kiknek a műveiben szokta keresni a követendő magatartásformákat? A következőképpen is feltehetném a kérdést: hogyan és miért olvas a költő?

Egyfelől hívő ember lévén mindennapi kenyerem a Biblia, a Zsoltárok Könyve lapjai már rongyosra gyűrve, s például Tóbiás történetét sokadjára se tudom könnyek nélkül lapozni. Ez tényleg vérre menő dolog, állandó beszélgetés a Teremtővel. Eleven válaszokat lehet kapni, a kaland végállomása azonban homályba vész, kijelölt utam tervét csak találgatom. Lenyűgöző szabadság és felemelő távlat folytonosan társalogni, tárgyalásban lenni az élő Istennel. Irodalmat önző módon olvasok, olyan hangokat keresek, amelyek valamiért íróként is hasznomra lehetnek. Sok kötelező kortárssal viszont el vagyok maradva. Halomra olvastam Orhan Pamukot, Vargas Llosát, Murakami Harukit, legutóbb Erlend Loe Doppler-trilógiája tetszett nagyon. A szakmát figyelem, élvezettel olvasom Tóth Kriszta, Szabó T. Anna, Varró Dani, Kemény István, Ijjas Tamás, Simon Márton, Tolnai Ottó, Oravecz Imre, Markó Béla, László Noémi és még sokak szövegeit napra nap. Jó ilyen erős és lüktető alkotói áradat részének lenni, rengeteg remek szerző és szöveg bukkan fel a közvetlen közelünkben. Érdemes nem a rangsorolással, a top 10-ekkel bíbelődni folyton, hiszen két kiló körte nem egyenlő hat kiló répával. A tengert se kiskanállal kell mérni, érdemes belevetni magunkat és örömmel lubickolni.

KULTer.hu: Látszólag banális a kérdés, de nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy egy olyan tudatos alkotó, mint Ön, hogyan magyarázza el valakinek az olvasás értelmét. Véleménye szerint miért fontos az olvasás?

Sokkal kevesebbet tudnánk a világról olvasás nélkül. Az irodalom azt az elképesztő élményt kínálja, hogy beleéljük magunkat egy diktátor, egy szent, egy megcsaló, egy megcsalt, egy tömeggyilkos, egy élsportoló, egy eszkimó vagy egy bennszülött életébe anélkül, hogy a sajátunkat fel kéne adni akár egy pillanatra is. Gyilkolunk, csalunk, lopunk a büntetés veszélye nélkül, lottó ötöst nyerünk, pedig erre alig van esélyünk, mesés örökség hullhat az ölünkbe és leugorhatunk a szakadékba, mégse történik semmi. S közben mégis megesik velünk mindez. Hasonló élményt persze filmek is kínálnak, azokat is nagyon szeretem, de a mozgókép sok mindent lehatárol, konkrét látvánnyá alakít, az olvasó viszont társalkotó, maga teremti meg a szereposztást, a karaktereket, helyszíneket, jeleneteket. Akár saját élethelyzeteire is kaphat választ, ha például sorsa szereplőivel játszat el egy húzósabb eseménysort. Még pontosabban nem is választ kapunk, hanem válaszokat, lehetséges változatokat, értelmezéseket, árnyalatokat. A valóság kismillió arcát.

Juhász Tibor

szerző: Juhász Tibor
honlap e-mail
Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban, költő. Egészségügyi szakközépiskolába járt, majd a Miskolci Egyetemre, most kereskedelemmel foglalkozik. Versei 2012 óta jelennek meg. Igyekszik azokkal a személyes problémákkal foglalkozni, amik több embert érintenek. 2015-ben jelent meg első kötete, az Ez nem az a környék.

KULTprogramok

<< 2017. okt. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum