KULTer.hu - Csak a buli számít
92156
post-template-default,single,single-post,postid-92156,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Csak a buli számít

Sziget Fesztivál 2017, 6. nap

Dimitri Vegas & Like Mike adták a zárókoncertet a Szigeten. Hatalmas bulit csaptak, a felszabadultság és a kikapcsolódás önfeledt ünnepe volt ez. Személy szerint már hiányoltam kicsit az elektronikus zenét az idei fellépők közül, elvégre nem csak PJ Harvey-kat és Pinkeket jön megnézni az ember Szigetre, de az utolsó napot mintha csak miattam szervezték volna így. Pontosabban csak majdnem, az alt-J mondjuk a Major Lazerrel összevetve unalmas, fura, alternatív agóniának tűnt. Egyszer sem lőtt tűzcsóvákat a nagyszínpad, nem zúzták össze a bordáimat pogo közben, úgyhogy teljesen érdektelennek tekinthető a performansz.

(Jól érzitek, szarkasztikus beszámoló következik!)

Az olyan legendák, mint Fritz Kalkbrenner és Paul van Dyk helye megkérdőjelezhetetlen a Sziget huszonöt évének legjobbjai között. Ahogy a dropokat ütemezték és játszottak a közönségükkel, ahogy a torzítást néha kicsit feljebb vették, vagy ahogy szűrőkön futtatták át a zenét, mind zseniális, soha nem látott megoldások voltak. Nehogy azt higgyük, hogy az előre elkészített lejátszási listát bárki el tudná indítani. Sőt, alkotói géniuszuk ezen is túl mutat, ugyanis a különböző szabályozók tekerése még embert próbálóbb feladat. Olyan mértékű kreativitásra, rögtönzési képességre, ütemérzékre és a közönséggel való összekapcsolódásra van szükség, hogy igazán csak a legnagyobbak képesek rá. Volt egy pillanat, amikor Kalkbrenner belassította a sebességet nagyjából az eredeti felére, aztán tett egy mozdulatot, mintha visszagyorsítaná, az emberek elkezdtek pörögni, de valójában mégse gyorsított. Zseni! Ezeknek a pszichológiai mechanizmusoknak a szakértője ő, és érdemes összevetni az alt-J koncertjével, akik ugyanis egyszer sem csináltak ilyet. Ha egy előadó pedig nem képes a zene gombnyomásra való gyorsítására, aztán annak eltörlésére, akkor megkérdőjelezik az előadói státusza. Nem az az előadó, aki előad, aki teremt valamit, aki az egyidejűség varázsát használva alkot a semmiből valamit, hanem az, aki a legtöbbet káromkodva hergeli a közönségét és a legjobban tud szabályozókat tekergetni. Akik szerint ez nem így van, azok minden bizonnyal még nem gondolkoztak el azon, hogy mit is jelent zenélni. Az egésznek a lényege az, hogy mindegy, mit gyártasz, csak az emberek élvezzék, szórakozzanak rajta és persze a legfontosabb, hogy mindig olyat gyárts, ami divatos, mert ami nem divatos, az nem sikeres, ami pedig nem sikeres, azt igazából fölösleges is megcsinálni.

Idénre végre valahára megértették ezt a teljes élethez elengedhetetlen alapelvet a Sziget szervezői. Hálásak lehetünk nekik, hogy Iggy Azalea, Dimitri Vegas, a The Chainsmokers, Wiz Khalifa és még rengeteg divatos, ismert, fiatalos előadót hívtak, akik nélkül a fesztivál nagyszülők ötvenéves érettségi találkozójává vált volna. Meg is látszott ez a remekbe szabott koncepció a fesztiválozók személyiségén. Milyen abszurd módon röhejes lenne, ha mikor neked jön valaki, akkor nem kezd el téged anyázni? Vagy ha nem köpködne körülötted egyszerre három ember folyamatosan? Ijesztő. Én semmi pénzért nem akarnék egy olyan világban élni, ahol a fesztiválozók egészen minimálisan is kulturáltak és megtartják emberi méltóságukat.

Ideje megtanulni, hogy csak az elektronikus tánczenének és a szó legszorosabb értelmében vett popnak van értéke. A Beatles pocsék, mert régi és unalmas. A Led Zeppelin esetében már a névnek sincs értelme. Minek raknának ledfényeket egy léghajóra, ha az a léghajó nem játszik elektronikus zenét? A hangszerek fölöslegesek. Ha egyszer a számítógép is elő tud állítani hangokat, amivel aztán kihozzuk az állatot a közönségből, akkor mégis mire lennének jók? Mert aki hangszeren játszik, az azt hiszi, hogy érdekel bárkit is a zene. Nem tudja, hogy csak a buli számít, és csak én mint bulizó számítok, senki és semmi más. Jogosan várjuk el, hogy a fellépő egyes-egyedül ránk figyeljen, mi legyünk a középpontban. Nem azért jön el, hogy koncertet adjon, amin mi figyelünk rá, mert valamit átadna és mi szeretnénk befogadni. Mi számítunk egyedül, és ha nincs elég „Put your hands up in the air” vagy „How’re you doing, Budapest?”, akkor jövőre remélhetőleg nem lesz ilyen elnéző a tömeg és megkezdődnek a lincselések.

Őszinte örömömre szolgált látni, hogy ez a változás folyamatban van. Egyelőre még sajnos a fellépők és a fesztiválozók között is megtalálható elvétve néhány, aki valamiféle módon többet akar a féktelen bulinál, de látni a fényt az éjfekete alagút végén. Eljön a zenei felvilágosodás kora, amikor nem lesznek hangszerek, nem lesz élőzene, nem lesz kultúra, csak a pillanat hevében megélt bulizás. Nem akarok ennyire felmagasztaló előrelátásokba bocsátkozni, de ha így folytatják, akkor éveken belül elérhetik a B.my.Lake színvonalát. Tudom, ijesztőnek tűnhet, hogy pár év alatt ennyit fejlődjön egy fesztivál, de vitathatatlan, hogy igenis jó úton járnak. Jövőre jöhet Robin Schulz és Luis Fonsi. Én már várom.

Sziget Fesztivál, 6. nap, Budapest, Hajógyári-sziget, 2017. augusztus 15.

A képeket a Rockstar Magazin fotósai készítették.

Ruzsonyi Gergely

szerző: Ruzsonyi Gergely
honlap e-mail
Ruzsonyi Gergely 1996-ban született Budapesten. 2014-től az ELTE BTK kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatója, önjelölt kritikus, a zene, a sport, valamint a főváros szerelmese.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum