KULTer.hu - Kolozsvári metamorfózisok
91182
post-template-default,single,single-post,postid-91182,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kolozsvári metamorfózisok

Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve

Hogy Tompa Andrea új, harmadik Kolozsvár-könyve kiváló történelmi regény, az nem lepett meg. De hogy egy XX. századi diktatúra előterébe mitikus figurákat helyezett a szerző, és sorsukat átváltozástörténetekben beszélteti el, az váratlanul ért. Mert hát a Kalik, Annuskák és Eleonórák, no meg ez a Décsi Vilmos annyira egyediek, s aztán mégis – archetípusok!

Az Omerta névre hallgató regény, mely címében és alcímében is tartalmazza a hallgatás szót, nagyon is beszédes. A keletkezés pillanatában és az élőbeszéd frissességével közvetíti az erdélyi ötvenes évek megrázkódtatásait (1951–1964-ig) négy – többé-kevésbé – hétköznapi ember szemszögéből. E korszak lényegéhez tartozott az elhallgatás és az elhallgattatás. A médiában a politikai vezetők egy boldog, erős Románia ígéretét harsogták, de elhallgatták, hogy az új, „igazságos” rendben az elrabolt, kisajátított javakat képtelenek hatékonyan működtetni. Nem szóltak az újságok az internálásokról, a bebörtönzésekről, a kivégzésekről sem, még kevésbé az öngyilkosságokról, a magyarok és zsidók növekvő számú kitelepülési kérvényeiről vagy a magyar intézmények taktikus elsorvasztásáról. Helyettük a tömeges elhurcolások idején (például az ’56-os magyar forradalmat követően) kiagyalt politikai összeesküvések leleplezését ünnepelték, magasztalták a vallási reakció megfékezését és a nemzetiségi kérdés megoldását. A valódi hírek szájról szájra terjedtek csupán, s bizalmas kapcsolatokban is suttogva hangoztak el. Aki pedig börtönből vagy a Duna-delta munkatáborainak egyikéből szabadult, annak omertát, hallgatási fogadalmat kellett tennie, mint a könyv hatodfél évig raboskodó szerzetesnőjének, Eleonóra nővérnek.

Hogy miről nem hangozhat el nyilvános beszéd, s milyen óriási a kontraszt a közélet színe és visszája közt, arról fokozatosan szerzünk csak tudomást a regényből. Ennek egyszerű az oka: négy egymásra felelgető, egymást kölcsönösen kiegészítő és újraíró soranalízis alkotja a művet. Az elbeszélők önigazolásul vagy terápiás céllal tárják fel életük egy válságos időszakát, s azt, milyen eredménnyel oldották meg életválságukat. Narrációjukban a múlt jelenként elevenedik meg, s attól függően, hogy a politika mennyire és miként befolyásolta a személyes sorsukat, más és más megvilágításban mutatkozik meg a diktatórikus háttér.

Az első elbeszélő, a gyönyörű mezőségi nyelvjárásban beszélő Szabó Ződ Kali inkább csak ironikus megfigyelője, bölcs kritikusa a változásoknak, nem elszenvedője. Neki például elég egy pillantást vetnie Bonchidán a hajdan virágzó Bánffy-birtokra, hogy felmérje a kárt, ami a grófok kitelepítésével járt: „Úgy áll a főd, csupaszan, semmi sincs bétéve” (23.). Megvan a véleménye a Kolozsvár külvárosaiban gazdálkodó bolgárkertészek, a „hóstáti földészek” fokozatos tönkretételéről is, ám véleményét többnyire megtartja magának. Pedig neki nincs miért félnie az új rendszertől. Széki szegényparasztok leszármazottjaként megszokta az alávetettséget, a függést, s ehhez idomuló életelve – „a szolgálat” – nagyon is megfelel a kurzus valós elvárásainak, még ha mást is hirdet. Meg aztán ő 1951-ben, a cselekmény indulásakor éppen más erőszak elől menekül. Garázda férjétől szökik, „lép meg” húszévi gyötrő házasság után, hogy 38 évesen újrakezdje az életét, cselédnek álljon a kincses városban, Kolozsvárott, mint valamikor gyereklányként. Őt lefoglalja a maga sorsának a megfordítása, a lányfejjel elkövetett hiba korrigálása: férjhez menetelekor csak a nagy házat nézte, nem a férfit. Újrakezdése sikeres, de veszteséggel is jár: elveszíti hagyományos világát, el kell viselnie a szülők rosszallását, a falu kiközösítését. S bár gazdájában kis időre társra talál, gyermeket is szül neki, alapvetően magányos marad.

A második elbeszélő Kali gazdája, a hóstáti csodakertész. Décsi Vilmos rózsanemesítőt egy megfélemlítő Securitate-vizsgálat után magasba emeli a nagypolitika: hét elemivel egyetemi tanári pozícióba, majd kertészeti kutatóállomás élére helyezi. Elismert lesz, nem is érdemtelenül, ám a karrier paradox módon élete legfőbb értelmétől, az ő kedves rózsahibridjeitől vonja el. Elégedetlenül konstatálja: mióta nagy ember lett, „semmi ideje sincs a munkára, nincs egy perce, hogy a dolgát csinálja, mert mindig rángatják” (219.). Jellemző, hogy élete legnagyobb elismerését egy általa már húsz évvel korábban kifejlesztett teahibriddel, a „Décsi Vilmos” rózsával nyeri el: nagydíjas lesz az 1958-as párizsi világversenyen. A központi szereplők közül ő lát bele leginkább a hatalom működésébe, a kompromisszumok híveként azonban ő a legelnézőbb vele. Maga előtt is mentegeti a kormányzat magyarokat kiszorító rafinált manővereit, szóbeszédnek vagy túlkapásnak tulajdonítja a koncepciós pereket, ám az államigazgatás bürokratizmusától, ad hoc intézkedéseitől, a szakértelem semmibevételétől ő is nagyon szenved, el-elkeseredik. Rá kell jönnie: nem lehet alkotni, érdemben munkálkodni.

A könyv utolsó harmadában szólalnak meg a politikai önkény közvetlen áldozatai, Annuska és Eleonóra. E félárva testvérpár sorsába a kolozsvári parasztpolgárok kálváriáját és az állammal ki nem egyező egyházak, papok, szerzetesek tortúráját párhuzamosan éljük meg. A két Butyka leánka ugyanis hóstáti, s az idősebbik, Rózsika 14 éves korától ferences szerzetes. (Ő a fogadalmakor kapja az Eleonóra nevet.) A fiatalabb, cserfesebb és életrevalóbb lány, Annuska megmarad földésznek. 12 éves korától szinte egyedül műveli a kollektivizálás után (egyedül) meghagyott kertjüket, s árulja a zöldséget. Ő a természetben van otthon, meggyőződése, hogy az Úr a pirihagyma meg a friss saláta, „a növények nyelvén beszél az emberekhez” (546.). Eleonóra és Annuska ég és föld. Egyiküknek az ima és a jó cselekedet, másikuknak a növényekről, állatokról való gondoskodás a közvetítő az Úrhoz (vagy a Mindenséghez). Annuska a növényt, állatot lelkes lénynek tekinti, beszél hozzájuk, nevelgeti őket. Puju, a lova a legfőbb bizalmasa, vele a titkait is megosztja. Őt nemes egyszerűséggel a fiának nevezi (igaz, ezt a megszólítást kiérdemli a palánta, az örökké vemhes Foltika, Piros tehén és később Eleonóra nővér is). „Állj meg, fiam, hova szaladsz?” (394.) – inti például Annuska Pujut, de bizony nem tudja lefékezni sem a murokkal teli lovas szekért, sem a saját életének a felgyorsulását. A segítségére érkező Décsi Vilmos ugyanis a kis nimfában gyorsan felfedezi a maga lehetséges Lolitáját. Felkarolja, támogatja (érzelmileg és anyagilag is), aztán csak elveszi, „ami nekije jár” (503.). Annuskát, ezt a Móricz Árvácskájához és Esterházy Zsófijához (Fuharosok) hasonlatos gyereklányt a nővére letartóztatása érleli felnőtté. Mert a nagy bajban senkire sem számíthat, a nagy Décsi Vilmosra sem. Rózsikát összeesküvés és hazaárulás vádjával elítélik. Annus pedig dönt a maga dolgában: „Férjhez fogok menni, s készen van. Készen van az élet” (503.).

A szóhoz, a beszédhez mind a négy szereplőnek más a viszonya. Annuskának szükséglete a beszéd – gyógyír a magányra, fájdalomra, és becsületbeli ügy, az igazság feltárásának eszköze: jövendőbelijének is bejelenti, volt szeretője. Eleonóra nővér akkor a legboldogabb, ha az imádság kötött szavait másokkal együtt rózsafüzérben mondhatja. Hajdan a nővérekkel, később a különböző felekezetű és nyelvű rabtársakkal. A maga dolgairól szégyell beszélni, mert kicsoda ő, hogy szót vesztegessenek rá, ám szabadulása után Annuska kivallatja, beszélteti. A szó a széki Kali számára a legkedvesebb: otthonos, boldogító. Ő tehetséges mesemondó. Ahogy valaha vásznat, a regény idejében meséket sző; kreatív képzelettel alakítja, humorral bolondítja, tapasztalataihoz és az új helyzetekhez igazítja a széki meséket. Csak a falujából eljőve kevés a hallgatója. Décsi Vilmos ugyan szereti a meséit, ám az értekezletek, gyűlések szóözönétől megcsömörölve csak csendre vágyik. Kali ugyan ezt is érti – bánatra legjobb a csendben végzett munka –, mégis fájlalja, hogy „a gazda” annyit hallgat, nemigen beszélget vele. Sírni sír, de nem mondja, miért. Ők is két külön világ, mint Annuska és Eleonóra, a szót értés itt sem könnyű.

Kali figurája a szövés-fonás nagy szorgalmú, türelmes asszonyait, Pénelopét, Arakhnét hívhatja elő mitológiai tudástárunkból, illetve magát a bölcs Pallasz Athénét, akivel Arakhné versenyre kelt. Kali fiatalkori nagyravágyása és büntetése, az urától való függése Arakhné pókká varázslására is emlékeztet, de míg Ovidiusnál Arakhnénak nincs módja visszaváltozni, „függ” egész további életében, Kali kiküzdi a maga viszonylagos önállóságát, emberibb életét. Décsi Vilmos modern Narcisszusznak tűnik, s nem csupán a hiúsága vagy a magáról elnevezett virág miatt. Nárcizmusa kiütközik abban is, ahogy „használja” környezete nőtagjait: szeretni nem tud, talán nem is mer, a nőkhöz való viszonyában az érzékiség irányítja, a szexuális és az alkotási vágy. A kettő összefonódik az életében: képes a vágybeteljesítést késleltetni, hogy az álmodozásokból és a reményből ihletet nyerjen egy-egy rózsahibrid kifejlesztéséhez. Az Annushka nevű virág így keletkezik. „Azt a vékony, erős, húsrózsaszín ajkat. […] Azt megcsinálnám. […] A bimbó ilyen zárt és apró. […] Ami nem nyílik ki csak úgy locsolásra. […] De ne nyíljon nekem teljesen, nem akarom látni a nemi szerveit.” (213.) Mintha a szerelmi hajsza lassítását javasló Apollón stratégiáját követné, aki Daphné üldözésekor kérte a nimfát, ne szaladjon olyan gyorsan, s ő is lassítani fog. Daphné babérfává változott, s a babérkoszorú Apollón dicsőségét hirdeti máig. Az Annushka virág nem sokáig hirdette felfedezője dicsőségét, de a virágról hallva az igazi Annuska felismerte: Vilmos bácsi is egy másik világhoz tartozik.

Az Eleonóra könyvében két fájdalmas átváltozásról olvashatunk. Elsődlegesen Eleonóra testi megtöretésének a történetét, ő a fogságban elszenvedett betegségek és pincezárkák következményeként úgy leromlik, hogy öregasszonynak nézik. Ez az átváltozástörténet kiengesztelődéssel zárul: Eleonórát otthon megértés és szeretet fogadja, rátalál szerzetes nővéreire is, és visszatér ferences derűje, a megbocsátásra is képes lesz. Testvére, Annus megmarad a „harag gyermekének”. Ő nem akar, nem is tud megbocsátani az ellene és nem csak őellene vétkezőknek. Mert az ő házasságával mégsem lett „készen az élet”, ahogy remélte s a mesék sugallják. Neki még meg kell élnie, hogy elviszik a „közösbe” Pujut, és elveszik a kertjét, a házát, hogy a Hóstátban is blokkházakat építsenek: „ezt a jó földet, …ezt meg fogják, beöntik betonnal” (599.). Ő az áldozattá váló állatok nevében is beszélni akar, tiltakozni. A lovak nevében, „akiket” takarmány híján a kollektivizálás után vágóhídra hurcoltak. Az ő elbeszélésében, profán legendájában Puju emberré válik: eljön elbúcsúzni hozzá azon az éjszakán, amikor összeszedik őket, vagonokba teszik és elviszik külföldre – megölni. Annus képzeletében rákopírozódik a jelenre egy homályos gyermekkori emlék, a zsidók deportálása.

Tompa Andrea Omertája már megint egy olyan könyv, melynek világából, bármilyen fájdalmas is, nehéz kilépni.

Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve, Jelenkor, Budapest, 2017.

Duplakritikánk másik fele itt olvasható!

Domján Edit

szerző: Domján Edit
honlap e-mail
Domján Edit Veszprémben élő pedagógus. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett, kritikái online fórumokon jelennek meg, eddig a Literán, a Librariuson és a Revizoron a Vár Ucca Műhelyen és a KULTer.hu-n közölte írásait.

KULTprogramok

<< 2017. okt. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum