KULTer.hu - Idegméreg
92171
post-template-default,single,single-post,postid-92171,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Idegméreg

Annabelle 2. – A teremtés

A kézműves horrorrendezőként induló, de már a mozikban is sikerrel bemutatkozó svéd alkotó, David F. Sandberg az Amikor kialszik a fény után ismét James Wan produceri felügyelete alatt dolgozhatott. A Wan által rendezett Démonok között előzményének, az Annabelle-nek a folytatását (mely valójában megint csak előzmény), Sandberg vitte vászonra, és munkája újabb tanúbizonyságát adja tehetségének.

A fiatal direktor, bár ezúttal egy az ’50-es évek Amerikájában játszódó történetet mesél el, a kisfilmjei óta kedvelt fogásait alkalmazza: egy árvákat befogadó vidéki családi ház zárt terébe helyezi a cselekményt, viszonylag kevés szereplőt mozgat, és továbbra is a természetfeletti megjelenésére adott – elsősorban női – reakciók érdeklik. A túlvilági megnyilatkozások és a félelemkeltés eszközeiként ezúttal is a használati tárgyakra épít.

A franchise alapját jelentő, démon által irányított Annabelle nevű játékbaba mellett a váratlanul kinyíló ajtók és az üresen is megbillenő hintaszékek már nem okoznak meglepetést, de A teremtésben egy sejtelmes színvilágú csoportkép, egy madzagra kötött fagolyó vagy egy fészerben tárolt madárijesztő is lehet a borzongatás elősegítője. A rutinos néző a ház rozoga ételliftjének, illetve a lépcsőre szerelt önműködő széknek a megpillantásakor már szinte maga előtt látja a későbbi rémisztő jeleneteket, és nem is kell csalódnia. A fehér ruhával letakart babaház által kínált lehetőségeket nem használja ki a film, de így is elég félelemgerjesztő eszközzel találkozunk. Sandberg mintha korábbi párperces kisfilmjei (pl. Cam Closer, Lights Out, Pictured) tematikáját és formai jegyeit mentené át a moziba: a megbokrosodó tárgyak lépésről lépésre növelik a feszültséget, a csattanó kiszámíthatatlanul érkezik, a racionális magyarázat pedig elmarad.

E megoldások miatt az Annabelle 2. cselekménye önmagukban is rémisztő mikrotörténetekre töredezik szét, amelyek többsége rendkívül félelmetes ugyan, de kerekségük és hatásosságuk miatt a dramaturgia alig tud a műfajtól elvárt fokozatosság elve szerint felépülni. A film harmadától szinte minden jelenet ugyanazt a nagyon magas idegfeszültséget akarja kiváltani a nézőben. Egy idő után már a napfényben játszódó események sem jelentenek kivételt, a szereplőkhöz hasonlóan egy percre sem érezhetjük biztonságban magunkat. Tekinthetjük ezt úgy is, hogy az emberi lélekre vadászó, játékbabába bújt démon erősödését érzékelteti a szünet nélküli borzongatás, de ennek következményeképp azt vettem észre magamon, hogy a rettegő szereplőkkel való érzelmi azonosulás helyett csak a következő sokkeffektus érkezési idejét és irányát próbálom megtippelni. Hogy a műfajtól eltérő példával szemléltessem a film törekvéseit, az Annabelle 2. egy olyan tréfamesterhez hasonlít, aki egy társaságban elmesél húsz-harminc szakállas viccet, és elvárja, hogy mindenki mindegyiken a térdét csapkodja nevettében.

A tömény feszültséget, amelyhez képest még a Démonok között halmazati ijesztgetése is visszafogottnak tűnik, tekinthetjük a műfaj megújítására tett kísérletnek. Sandberg tehát nem jelenetről jelenetre építkezik, hanem hamar magasfeszültséget generál, és ezt a lidérces hangulatot bő egy órán át próbálja fenntartani. Elszántsága és igyekezete elismerésre méltó, számos jelenet tényleg hátborzongató, de az eredményt mégis csak félsikernek érzem. Szerintem ennek okai főként a forgatókönyvben keresendők, hiszen a Mullins házaspár által befogadott hat árva kislány közül három-négy is elnagyolt, felszínesen ábrázolt karakter. Komolyabb probléma viszont, hogy a történet főszereplőjéről, a démon jelzéseire legérzékenyebben reagáló Janice-ről egy ponton túl a történet fókusza áthelyeződik a fiatalabb és naivabb Lindára. Ez a főhőscsere, annak ellenére, hogy a gyerekszereplők játékára nem lehet panasz, gátolja az érzelmi azonosulást. Akiért addig a néző leginkább szorított, az túl gyorsan vetkőzik ki magából, és a megszállott kislány iránti szimpátiánk nem az ellentétébe fordul, hanem szinte a közönyig leépül. Sorsának váratlan csavarjai egyre messzebb távolítják tőlünk az egyébként rokonszenvünkre legméltóbb gyerekszereplőt, és ezt hajlamos vagyok az elvárások merész kijátszása helyett dramaturgiai hibának tekinteni.

A sok apró horroresemény a végére persze összeáll kerek történetté, sőt a lezárás más szemszögből mutatja meg az Annabelle egyik legjobb jelenetét, hidat építve a két film közé. A sorozat első része a szülés utáni depresszióval állítja párhuzamba a fiatal anya rettegését, az Annabelle 2. pedig nemcsak a kamaszodni kezdő gyerekek és szüleik közötti, hanem a fiatalok viszonylatában fellépő bizalomvesztést is tematizálja. Ennek ellenére nem mondhatjuk, hogy a friss mű gyengeségei fölött könnyű szemet hunyni. A műfaj rajongóinak többsége elégedetten állhat majd fel a moziszékből, mert A teremtés valóban félelmetes alkotás. Úgy érzem viszont, hogy hibái nem hiányérzetet keltenek a befogadóban, hanem inkább csömört váltanak ki belőle. Az Annabelle folytatása az olyan ritka horrorfilmek egyike, amelytől a csalódott néző nem ásítozva vagy undorral fordul el, hanem egyszerűen belefárad a nézésébe.

Annabelle 2. – A teremtés (Annabelle: Creation), 2017. Rendezte: David F. Sandberg. Írta: Gary Dauberman. Szereplők: Anthony LaPaglia, Samara Lee, Miranda Otto, Lulu Wilson, Thalita Bateman. Forgalmazó: InterCom.

Vékony Gábor

szerző: Vékony Gábor
honlap e-mail
Vékony Gábor 1977-ben született Debrecenben, középiskolai tanár Hajdúnánáson. Írásai a Debreceni Disputában, az Iskolakultúrában, A Vörös Postakocsiban jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2017. Sze. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum