KULTer.hu - Nyerges Gábor Ádám regényrészlete
91974
post-template-default,single,single-post,postid-91974,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Nyerges Gábor Ádám regényrészlete

Nem vívta ki

És ha mégis lesz kémiadolgozat? Isten neki, eddig úgy volt, hogy nem, amúgy is iskolai ünnep. Ki találhatna ki ennél hülyébb alkalmat rá?

E gondolatokkal aludtak el.

Korán reggel a Világlegjobb Gimnáziumba siettek. Cilke az úton Fostónival találkozott, mondta neki, hogy menjen oda a Váczi Orsihoz, s kérdezze meg, lesz-e dolgozat. A Világlegjobban hét harmincötkor még csak néhány fiatalember volt, kik nagy búsan magoltak. Kántor Vikit, ki közöttük volt, meghívta Cilke a különítményhez, a többieknek meghagyva, hogy az érkezőket tartsák ott, magoljanak, ha akarnak, míg vissza nem jönnek az eredménnyel.

Korán reggel tehát a Világlegjobb Gimnáziumba siettek, mind, Osztály, a maga egészében, legfőképp, hogy meghallgathassák, hogy „Korán reggel az ifjak kávéházába siettem.” A mondatot, a híres és hosszú, nagyon-nagyon hosszú, történelmi jelentőségű idézetet, amit minden egyes magyar ember tud, és, persze, minden egyes magyar ember csak idáig. A többség azt se, hogy ez most a Petőfi, a Jókai, a Vasvári vagy valamelyik másik márciusi ifjú naplója, valamelyik sietett, aztán geci unalmas módon, mérgezett egér módjára ide-oda rohangásztak, pofáztak, de rengeteget, aztán ebből valahogy nemzetünk utolsó lelki tartópillére lett (ahogy Igazgató is oly ékesen megfogalmazta ugyancsak kábé idáig, első mondatáig befogadható, az agyakra pépes álmot bocsátó, hosszú, nagyon-nagyon hosszú beszédében). Nem lehetett tudni, még mindig, hogy lesz-e kémiadolgozat, mert Kémiatanár még vagy épp nem volt bent a tanáriban. S miközben Cilke, Kántor Viki, Fostóni és Váczi Orsi, majd a hozzájuk csatlakozó, őket megvárni túl türelmetlen Zsófi, Réka, Laci és az inkább csak poénból hozzájuk verődő (hehe, gyíkok, stréberek, hehehe) Kornél alkotta, immáron nyolc fősre duzzadt, márciusi tömeg tétován toporgott a mindenféle nemzeti színű bizbaszokkal, kokárdákkal, Táncsics- és Petőfi-idézetekkel, Kossuth-képekkel feldíszített tanári előtt, Fostóniban ellenérzések támadtak. Nevezetesen, hogy mi van, ha Kémiatanár nem is akart ma íratni, s most ezzel, hogy proklamációs szándékkal itt tömörülnek, olyan hatást keltenek, mint akik akarnak, vagy legalábbis beletörődtek abba, hogy ma írnak? Akkor már Kémiatanárnak túl nagy presztizsveszteség lesz beismerni, hogy ő ma nem is készült íratni, holott a múlt pénteki órán azt mondta, hogy szerdán akkor dolgozat, s akkor, amilyen hülyék voltak, senkinek sem jutott eszébe szólni, hogy de tanár úr, hát aznap március tizennegyedike, a magyar nemzet és szabadság szentnél is szentebb (ahogy Igazgató, bár már senki sem fogta fel a beszéd harmadik mondatához érve, találóan megfogalmazta) ünnepe lesz, mert elvben ugye logikus, hogyha tizenötödikén van a szentnél szentebb izé, az munkaszüneti nap, tehát az iskola (mindegyik), tizennegyedikén ünnepli a tizenötödikét.

Fostóni ezirányú aggodalmait saját, felettébb szkeptikus természete mellett leginkább a tanári előtt várakozó különítményhez csatlakozó Sziránó aggodalmas fülbe susogása erősítette fel.

A terembe beérvén ugyanis előadta szándékát az ünnepi alkalom bármiféle esetleges dolgozat alól való rögtöni felszabadításáról. Társai beleegyeztek. Bödön és Ricsi, akik odáig még nem álltak neki vadul, hisztérikus kapkodással magolni, biztos, ami biztos, kelletlen mozdulattal felcsapták a tankönyvüket, Görcsegér és Ildi föl s alá járkáltak a teremben. Feri idegességében Kuka táskájával hadonászott, nem tudva, hogy két sonkás szendvics is van benne, melyek egyszerre kiröpültek egyenesen a tanári asztal felé, anélkül, hogy bármelyikük fejére kenődtek volna.

Jó jel!, kiáltottak föl egyhangúlag, a némiképp elszomorodó Kuka kivételével.

Amint a sminkigazítással elkészült, Szilvi azt kérdezte, milyen nap van ma? Szerda, felelt egyikük. Höhöhö, az szerencsés nap, harsogta Bödön, egy szerdán vertem ki először! A hujjogókórus jelenlévő tagjai, tehát Ricsi és Feri, valamint az erre befutó Schneider öblös kamaszfiú-röhögésben törtek ki, mondhatni, hujjogtak.

Pár perc múlva bejött Osztályfőnök a terembe, tanárnő, tanárnő, höhö, lesz föcidolgozat?, höhöhö, próbálta meglovagolni iménti sikerét az improvizációs humor terén Bödön, azonban már jóval kisebb sikerrel, mivel a menet közben visszaért, proklamációs különítmény tagjai, akik időközben Fostóni és Sziránó felváltva előadott aggályai hatására többségükben átvették a jobb lapítani elvet, komoly veszélynek tartották, hogy a végén még Osztályfőnök is kedvet kap a soronkívüli tanári munkához. Cssst, pssszt, üvöltötték felé. Nem terveztem, Dénes, mosolyogta Osztályfőnök, maga is ambicionálva az improvizációs humor terén aratható, esetleges sikereket, de ha minden vágyad felelni, az ünnep közben sort keríthetünk rá. Csak félig megkönnyebbült, szorongós hehék, hahák az ifjúság soraiból.

A fellobogózott, felkokárdázott díszterem felé vonultukban további frakciókra hasadt a dolgozatot valós veszélynek tartók és elvetők, valamint előbbiek közül a lapítás és nyílt konfrontációvállalást hirdetők tábora. A díszteremben úgy határoztak a konfrontációpártiak, hogy az itt esedékes versmondások, naplórészletek („A kávéházban azon határoztuk, hogy…”) és márciustizenötös kórusművek letudása után, de még az iskolaudvaron meghallgatandó igazgatói beszéd, valamint további szavalatok és kornyikálmányok előtt sorra járják a teljes ifjúságot, hogy majd mindenkit meggyőzve, teljes erővel kezdhessék meg a nagy munkát. Először a stréberekhez mentek. Szakadt róluk a veríték, mikor felhozták előttük a témát, s ez majdnem a teljes szüneten át tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a veríték nem olthatja el – gondolták, remélték. Az iskola udvarában ismét fölolvasta valaki a „Korán reggel az ifjak Kávéházába siettem”-et, de ezúttal lényegesen hosszabban idézve, és valami kis seggdugasz, töpszli (vélhetően ugyancsak elsős) stréber elmondta a Nemzeti dalt. Ezalatt már a hujjogókórus, majd a kaszton kívüli csajok meggyőzésén és egységbe forrasztásán ügyködött a dolgozat ellen lázadó és lelkesedésében inkább magát győzködő okokból egyre kevésbé megingatható sereg. Ekkor azonban az udvar elegánsabb végében (tehát ahol kevesebb autó parkolt) eléjük állt (azaz, az emelvényre, a mikrofon elé) Igazgató, és belekezdett minden idők leghosszabb és -vontatottabb beszédébe, mely az évnyitós és évzárós felszólalásainak is méltó riválisa volt érdektelenség és felfoghatatlanság tekintetében. Ilyeneket mondott, nagy pátosszal, hogy március tizenötödike nemcsak a magyarság egységes akaratának, nemzeti egységének volt legszebb és legméltóbb megnyilvánulása, hanem azt is megmutatta még nekünk, a mai kor emberének is, hogy a változás, a progresszió mindig is, örökkön fogva a fiatalok, az ifjak kezében van, ezért is akkora boldogság most és mindig körbepillantva ennyi izgatott, csillogó ifjú szempárt látnia maga körül.

Holott maga körül, ha valóban körbepillantott volna, akár csak egyetlen percre is felnézve a beszédéből, leginkább rágózó céseket, titokban smároló ásokat, vagy az épp stikában pókerező Cilkét, Schneidert és Fostónit láthatta volna. Kukát, ahogy a parkoló autókat számolja, Rékát, ahogy stikában igyekszik kinyomni az orrán egy pattanást, a hujjogókórus tagjait, ahogy kézről kézre adják egy zsinóros fejhallgató egyik és másik végét, ügyelve, hogy a fú, höhö, ez már mekkora geci jó trekk, jaja, nagy zene, gyíkarc, höhö, ki ne hallatsszon az egyenletes, nagy, tompa és bálnafingásszerű morajban dögledező márciusi ifjak köréből a pódium felé.

Az udvarról befelé menet Kémiatanár még rárivallt a túl sietős léptűekre, hogy ne iparkodjanak annyira, mert dolgozat következik. A dolgozat veszélyében eddig hívők és nemhívők, a lapításpártiak, de még a nyílt lázadást szorgalmazók is földbegyökereztükben pihegtek csak, mint akik, miközben végig tudták, persze, hogy ez lesz, most, amikor mégis ez van, képtelenek elhinni. „Urak, a törvény nevében!”, kiáltotta Pálffy Laci, mert ez valahogy beugrott valamelyik hülye szavalatból vagy naplórészletből.

Azonban „többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott.” Majd egy perc múlva visszatért, kezében a dolgozatlapokkal. De ez nem fair! Tanár úr, ez így nem volt egyértelműen… izé! Nem is tudtuk, nem is készültünk. Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Aztán már csak a tollak sercegésének mély, megalázott és főleg buta csendje, egy elzúgott forradalom meg se történtsége.

Szégyen reá! lecsendesűlt és szabadságát nem vívta ki, mormogta szomorúan hazafelé menet Fostóni. Pedig titokban ezt az egy verset szerette – eddig.

Borítófotó: Wikimedia

Nyerges Gábor Ádám

szerző: Nyerges Gábor Ádám
honlap e-mail
Nyerges Gábor Ádám 1989-ben született Budapesten, költő, író. Az ELTE-BTK 1945 utáni magyar irodalom doktori programjának ösztöndíjas hallgatója, az Apokrif főszerkesztője, a Villanyspenót szerkesztője. Művei jelentek meg többek közt az Élet és Irodalom, az Alföld, a Kalligram, a Beszélő és a 2000 lapjain. Verseskötetei: Helyi érzéstelenítés (2010), Számvetésforgó (2012), Az elfelejtett ünnep (2015). Kisregénye: Sziránó (2013).

KULTprogramok

<< 2017. okt. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum