KULTer.hu - Mindenki mondja a magáét
92848
post-template-default,single,single-post,postid-92848,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Mindenki mondja a magáét

Szijj Ferenc: Növényolimpia

Annyit mindenképpen érdemes előrebocsátani, hogy a Növényolimpiát nem a sztorifüggőknek találták ki: azok számára, akik okosan felépített, fordulatos cselekményben reménykednek, komoly kihívást, sőt, talán csalódást is jelenthet a regény. Szijj Ferenc új könyve ugyanis nem a történetre, de még csak nem is annak elmesélésére, elbeszélhetőségére helyezi a hangsúlyt, hanem magára a beszéd aktusára.

Ha megkérnének, hogy dióhéjban foglaljam össze a regény cselekményét, bizony bajban lennék. Paradox módon ugyanis a Növényolimpia kevéske történése csak rendkívül körülményesen írható le. Egyrészt, mert a fejezetek és a helyszínek közötti átmenetek, annak megokolása, hogy a főszereplő-elbeszélő miért megy ide vagy oda, mit miért tesz, többnyire hosszabb kifejtést igényelne. Mert az például még érthető, hogy a második fejezet (Földi maradványok) helyszínéről, egy nyugdíjas anyóka otthonából hogyan és miért sétál át a harmadik fejezetre (Törvényes örökösök) egy temetőbe; de hogy innen hogyan kerül a negyedik fejezet (A helyzet megszokott fonákja) karneváli környezetébe, büfés kocsik, céllövők és labdázó gyerekek közé, majd a következő szakaszban ismét vissza a temetőbe, az már nehezebben felfejthető.

Másrészt – és ezzel voltaképpen az előbb felvetett kérdés egy lehetséges megoldásához érkezünk – a regény időkezelését sem könnyű követni: csak sejthetjük, hogy több idősík (legalább egy rendszerváltás előtti és egy rendszerváltás utáni) váltogatja egymást, de hogy a regény különböző eseményei éppen melyikhez kötődnek, az ismét csak homályban marad. Az idősíkok keveredésének a legjobb példája minden bizonnyal a tizenkettedik fejezet (Mesterséges lélegeztetés), melyben a névtelen főszereplő felváltva beszélget egy régi ismerősével, Teknokol Karcsival, valamint a Horváth és Németh nevű elvtársakkal, miközben a szomszéd asztalnál valaki rosszul lesz, ezért mentőt kell hívni hozzá. Egy idő után az a benyomásunk támadhat, hogy valójában a két rosszullét és a két beszélgetés különböző időben zajlik – talán az egyik idézi fel a másik emlékét.

Harmadrészt viszont az is lehetséges, hogy nem(csak) az idősíkok váltakoznak, hanem a mű világán belül valósnak tekinthető események és fiktív, látomásos történések váltogatják egymást. Pogrányi Péter kritikájában találóan „delíriumos magánmitológiaként” jellemezte a Növényolimpia univerzumát – amihez talán csak annyit tehetnénk hozzá, hogy a delírium itt delirium tremensként is értelmezhető. Hiszen a főszereplő végig iszik, szinte minden fejezetben elfogyaszt egy kisebb vagy nagyobb adag sört vagy tömény italt, ami teljesen aláássa a megbízhatóságát. A tizennegyedik fejezetben (Felgyorsult munkálatok) erre maga is reflektál, amikor egy nyúllal társalogva megjegyzi, hogy „te nem tudsz beszélni, azt csak én képzelem” (207.).

Innentől kezdve viszont a mindenkori befogadón múlik, hogy a regény világában mit tekint valós eseménynek, és mit a főszereplő alkoholgőzös víziójának – ezáltal azonban az összeállítható történetek száma megsokszorozódik, ami első ránézésre rendkívüli szabadsággal kecsegtet; ez azonban csak álca, önként vállalt rabság – mire feleszmélünk, már rég a főszereplő elméjének, asszociációs játékainak a foglyaivá váltunk. Hogy csak egy példát mutassak ennek működésére: a második fejezet legelején az elbeszélő azon elmélkedik, milyen tippeket adna a taxiállomáson a keresztrejtvényfejtőknek: az ukrán–orosz határfolyóra „habozás nélkül Isonzót” javasolná, „még akkor is, ha a betűk számát tekintve nem stimmelne”. Ez viszont egy következő, az előzőhöz lazán kapcsolódó asszociációt indít el benne („mert akkor halkan megkérdezném, hogy a taxiórák, azok mikor stimmelnek percre és kilométerre pontosan?”), hogy végül ez a gondolatmenet egy vad vízióba torkolljon: „Hát ki adja vissza nekem a le nem parkolt pénzt, ha valami oknál fogva korábban jövök ki az ékszerboltból kurta szoknyában, csipkés blúzban, illatos női harisnyával a fejemen, betárazott géppisztollyal a hónom alatt, tömött fekete műanyag szemeteszsákkal a vállamon?” (8.) Félreértés ne essék: a Növényolimpia főszereplője nem bűnöző, legalábbis nem fegyveres ékszertolvaj: amit tehát ezzel kapcsolatban olvasunk, az nem a tapasztalataira, emlékeire, hanem kizárólag a fantáziájára épít. Ehhez a látomáshoz pedig a parkolóórák vezetik el, melyeket a keresztrejtvények juttatnak eszébe.

Talán ez a rövid részlet is jól szemlélteti, milyen nehéz feladat az elbeszélő eszmefuttatásait (több mint háromszáz oldalon keresztül) nyomon követni. Ezt csak még izgalmasabbá teszi, hogy véleményét, képzettársításait a legritkább esetben őrzi meg magának, szívesebben osztja meg adott beszélgetőtársával. Akikből akad bőven: kezdve a nyugdíjas Arankával, a temetői munkásokon és az elvtársakon át, Teknokol Karcsiig és a főszereplő volt barátnőjéig, Tündéig. Jóllehet, beszélgetőpartnerei – Teknokol Karcsi kivételével – ugyanolyan aktív résztvevői a társalgásnak, mint a főszereplő, szigorúan vett megszólalása kizárólag neki van: a többiek véleményét is ő idézi, függő beszéd formájában. Márpedig ezeken erősen érződik, hogy az elbeszélő tudata szűri meg őket – azazhogy ebben az esetben pontosabb lenne feldúsításról beszélni, hiszen ezekre a szakaszokra ugyanúgy jellemző az elkalandozás és a fölösleges részletesség, mint a főszereplő megszólalásaira.

Az előbb ezt a fajta elbeszéléstechnikát izgalmasnak neveztem – tegyük hozzá, hogy egészen egyedi is. Nem mintha a magyar irodalomban, vagy akár csak az utóbbi évek hazai regénytermésében ne találnánk olyan alkotásokat, melyek a beszéd aktusát jelölnék ki a regény összetartó erejeként – gondoljunk csak Danyi Zoltán A dögeltakarító című munkájára, vagy Krasznahorkai Báró Wenckheim hazatér című opuszára –, de ahogy ezt Szijj Ferenc működteti, az valószínűleg példa nélküli. A főszereplő szinte mindig elkerüli a válaszadást (és ezáltal a konfrontációt), úgy reagál a kérdésekre, követelésekre, hogy a témánál marad, de annak egy jelentéktelen részletébe kapaszkodik: így nem tagadja meg nyíltan a válaszadást, de nem is elégíti ki a beszélgetőpartner elvárásait. Az egyik kedvenc stratégiája, hogy az elhangzottak egy lényegtelenebb elemére reflektál, de olyan részletességgel, hogy végül a beszélgetőpartnere (és sokszor az olvasó) már azt sem tudja, mit kérdezett. Másik bevett fogása, hogy rálicitál az előző megszólalásra, általában bulvár hírekből táplálkozó – és éppen ezért igencsak kétségbe vonható – tudását fitogtatva, egy látszólagos magaslati pozícióra emelkedve, hogy onnan kezelje le partnerét, aki vagy belemegy a játékba, vagy visszavonulót fúj. Hasonló az olvasó helyzete is: vagy próbára teszi magát, vagy kereket old – ám ha az utóbbi mellett dönt, érdemes minél gyorsabban cselekednie, mert ha mélyre hatol ebben a világban, már nem könnyen szabadul.

Szijj Ferenc: Növényolimpia, Magvető, Budapest, 2017.

Hlavacska András

szerző: Hlavacska András
honlap e-mail
Hlavacska András 1989-ben született Budapesten. Alapszakos egyetemi tanulmányait 2011-ben fejezte be az ELTE-BTK magyar szakán, a mesterképzést ugyanitt irodalom- és kultúratudomány szakon végezte. 2014-ben diplomázott, azóta az Összehasonlító Irodalomtudomány Doktori Programon tanul. Tanulmányai, kritikái 2012 óta jelennek meg.

KULTprogramok

<< 2017. okt. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum