KULTer.hu - Mindent elsöprő művészet
94163
post-template-default,single,single-post,postid-94163,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Mindent elsöprő művészet

A négyzet (The Square)

A négyzetnek adni az Arany Pálmát nagyjából olyan gesztus volt, mint amikor az Amerikai Filmakadémia Robert Downey Jr.-t jelölte Oscarra a Trópusi viharban nyújtott alakításáért: a Cannes-i zsűri vette a lapot, érezte, hogy Ruben Östlund zseniálisat trollkodik legújabb filmjével, és ők maguk, a magaskultúra képviselői is a célkeresztben vannak.

Persze az közel sem igaz, hogy A négyzet pusztán egy mesteri blöff lenne, vagy egy üres, ingerküszöb-áthágó polgárpukkasztás, az azonban kétségtelen, hogy a film minden jelenete fityiszt mutat a kultúráról folytatott diskurzust övező sznobizmusnak, módszeresen kérdőjelezi meg művészet és marketing, alkotás és alkotó viszonyát, emellett a művészet mibenlétét, társadalmi szerepét illetően is kérdésekkel bombázza a nézőt.

Már az első jelenetek egyértelműen jelzik, hogy az alkotók egy monstre oroszlán bajszát készülnek megráncigálni. Christian (Claes Bang) egy kortárs múzeum művészeti kurátora, aki épp interjút ad egy amerikai újságírónőnek, Anne-nek (Elisabeth Moss, A szolgálólány meséje főszereplője). A nő meglehetősen dilettáns kérdéseit egy kiállítás-nemkiállítás monológgal fejeli meg, Duchamp piszoárja ugyan nem kerül szóba, mégis egyértelmű az utalás.

Östlund már ezzel a jelenettel metaszintekre téved: csatlakozva a duchampi alapvetéshez azt állítja, hogy a kontextus tesz valakit vagy valamit különlegessé. Így Christian a film kiállítóterébe kerül, ha úgy tetszik. A férfi nem a munkája, de még csak nem is a magánélete miatt válik érdekessé: Östlund azért helyezi őt filmje középpontjába, mert egy furcsa utcai lopás kimozdítja a figurát a komfortzónájából: Christiant egy jól szervezett akció keretében fosztják meg telefonjától és pénztárcájától. A telefon helyét végül sikerül bemérniük egy kollégájával, így a svéd elithez tartozó, vadiúj Teslát vezető, drága öltönyökben tündöklő kurátor kénytelen belépni a hétköznapi világba, hogy visszaszerezze értékeit: a GPS-szel bemért lépcsőház összes postaládájába egy fenyegető üzenetet dob.

Ez a gerillaakció különös, és felettébb váratlan események láncolatát indítja el; ezzel párhuzamosan pedig egy új, Christian kurátori irányításával szerveződő kiállítás előkészületeit követhetjük, melynek középpontjában A négyzet áll: egy olyan safe space, ahol mindenki egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik, ahol bizalom és törődés uralkodik. Östlund így Christian magánéleti kálváriáját használja különféle társadalmi kérdések felvetésére (a hajléktalanság helyzetétől kezdve az értelmiség és az alsó középosztály viszonyáig), miközben a kiállítás szervezését is követi. Utóbbival kapcsolatban a művészet mibenlétéről folytatott párbeszéd-kezdeményezés kerül előtérbe, vagy épp a vírusvideók hatásmechanizmusa, esetleg a művészet és reklám viszonya általánosságban (két fiatal PR-ügynök egészen meredek ötletekkel áll elő a kiállítás kampányához), hogy aztán szép lassan összekapcsolódjanak e két szál alapkérdései.

A négyzet tele van meglepetésekkel. A váratlanul berobbanó fordulatok és a többször abszurdba hajló, fanyarul groteszk jelenetek olyan monológokkal és párbeszédekkel vegyülnek, melyek Östlund alkotói pimaszságát közvetítik. Például amikor Christian egy szelfivideóban nyilatkozik arról, hogy mi a kormány dolga, és szerinte mik a társadalom legégetőbb problémái, egyértelmű kiszólás, a játékidő vége felé mintha azt üzenné az alkotó: hiányoljátok a filmemből a társadalmi-közéleti problémafelvetést? Tessék, a főszereplőm eldarálja az összeset a mobilja kamerájába meredve. A négyzet ugyanis nem tud és nem akar válaszokat adni, viszont kérdéseket feltenni és a nézőt a komfortzónájából kimozdítani annál inkább.

Az egyre gyarapodó kérdések mellett a humor és az irónia is állandó alkotóelemek: a múzeumi takarító véletlenül felporszívózza az egyik múzeumi installáció néhány darabkáját, egy kiállításmegnyitón a szakács parancsol rá a tömegre, hogy igenis hallgassák meg, amint végigsorolja a megnyitót követő fogadás ételkínálatát, Christian váratlanul jött ellensége nem mindennapi fenyegetésekkel áll elő, egy nyilvános beszélgetésre Tourette-szindrómás vendég ül be, az újságírónő pedig egy csimpánzzal él együtt. A legtöbb gegnek sem előzménye, sem következménye nincs a történetben, a film mégis nagyon egyben van, Östlund ritkán tapasztalható arányérzékkel bízza a nézőre a hiátusok feltöltését. Szintén egy feltöltendő keretként funkcionál a film magja, azaz A négyzet című installáció, melynek hosszú kísérőszövege az egyenlő jogokról, valamint arról, hogy a művészet egy biztonságos tér, legalább hétszer hangzik el teljes egészében a két és fél órás játékidő alatt.

Östlund tehát úgy beszél a művészetről, hogy bár maga is szerzői filmes eszközöket használ, mégis folyamatosan kizökkenti a nézőt és jót röhög a kortárs művészet emelkedett öncélúságán. Közben viszont, bár bizonyos időközönként elbizonytalanítja a befogadót a művészet jelentőségét illetően, érezhető, hogy Östlund valahol mégiscsak hisz a „négyzet” erejében. Így válhat metafilmmé A négyzet: a film is egy olyan tér, ahol mindenki egyenlő jogokkal (a nézés joga) és kötelezettséggel (a megértés kötelezettsége) bír. Épp ezért semmit sem kell megmagyarázni: vajon a sokat emlegetett, a film tetőpontjaként is értelmezhető hosszú és kényelmetlen, de szintén előzmény és utóhatás nélküli performanszjelenet az alkotó-befogadó kapcsolat metaforája? Vagy Östlund egyszerűen csak azt szerette volna elérni, hogy nézői, akárcsak a perfomansz befogadói a filmben, kényelmetlenül feszengjenek karosszékeikben? Lehet, hogy erre nincs is egyetlen helyes válasz, hiszen a befogadás során érvényes egyenlő jogok számtalan értelmezési lehetőséget nyitnak meg.

A négyzet egy hihetetlenül tartalmas, a hosszú játékidő ellenére is lendületes, maró gúnnyal dolgozó szatíra, melynek stílusos képei, és hosszú, sokszor szándékosan túlhajtott jelenetei sokáig emlékezetesek maradnak. Nem titok, hogy Östlund embert próbáló moziélményt kínál, melyre figyelni kell, és amellyel nem lesz könnyű rezonálni. De aki egyszer belép A négyzet terébe, él az őt megillető jogokkal, valamint eleget tesz befogadói kötelezettségeinek, az többé el sem akarja majd hagyni ezt a biztonságos zónát.

A négyzet (The Square), 2017. Írta és rendezte: Ruben Östlund. Szereplők: Claes Bang, Elisabeth Moss, Dominic West, Christopher Læssø. Forgalmazza: Cirko Film.

Varga Ákos

szerző: Varga Ákos
honlap e-mail
Varga Ákos 1991-ben született, a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar, valamint filmelmélet-filmtörténet alapszakon 2014-ben, majd pedig ugyanott vizuális kultúratudomány mesterszakon 2016-ban. Rövid ideig televíziós műsorszerkesztőként dolgozott, jelenleg pedig a Viacom egyik csatornájának (RTL SPIKE) programszerkesztőjeként tevékenykedik. Szabadidejében a KULTer.hu portál állandó szerzője, és elhivatott szabadúszó filmforgalmazó.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum