KULTer.hu - Herczeg Zsolt Tamás novellája
93308
post-template-default,single,single-post,postid-93308,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Herczeg Zsolt Tamás novellája

Renegátalku

1.

Miután kimondják négyünk halálos ítéletét, egy hadifoglyok számára fönntartott barakkban szállásolnak el minket. A bíró személyeskedett, a vád habzó szájjal támadt, s mire a tárgyalás végére értünk, már renegátnak neveztek mindünket. Mivel a személyes vélemények kinyilvánítása súlyosbítja az ítéletet, senki sem ellenkezett, a vádlottak padján még az sem volt hallható, ahogy valaki levegőt vesz. „Bűnösök!” – a felolvasott paragrafusok után ezt találom egyedül érthetőnek.

Egyszer mesélte nekem egy fiatal sekrestyés, hogy a halál lelki elfogadásának öt alappillére van: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás. Volt, aki ilyen sorrendben esett át a „tüneteken”. Sokkal jobban jártunk volna, ha az ítélet kihirdetése után azonnal főbe lőnek minket. Utolsó kérésem, hogy kapjak egy vonalazott füzetet és egy íróeszközt hozzá.

2.

Megsárgult, szétázott lapokat kapok, de a tinta és a toll egészen remek. Van, aki egy tálca pirogot kér egy üveg pezsgővel, van, aki bibliát és egy avítt feszületet, de akad olyan is, aki elküldi az összes őrt oda, ahová nem kellett volna, mégis kap egy tálca szivart. Mindent teljesítenek, mintha ők tennének szívességet nekünk. Ha jobban belegondolok, igazuk van.

A sötét, nedves szobában – ahol pár napig lakunk – nincs más, csak nyolc darab kétszintes ágy durva betétekkel és egy hosszú elválasztó fal, ami eltakarja a toalettet. Egy nagyobb téglányi rés van a helyiség fölső sarkában – gondolom, ablak gyanánt –, de csak arra jó, hogy ömöljön be a beton- és földízű eső, ami sokszor kisegít bennünket a hosszúra nyúlt napokon. Párszor kilesek onnan hajnaltájt, a Hold eltakar minden csillagot az amúgy tiszta égen.

Egyébként festetlen, penészes falak vesznek körül, de meg is felelne a cella, ha nem lennének ágyi poloskák mindegyik takaróban.

A fiúkkal sokat beszélgetünk és egyvalamiben mindannyian egyetértünk: ártatlanok vagyunk. Olyan megnyugvást találunk a másikra mért jogtalanságban, hogy jobban feltüzeljük magunkat, mint a saját szeplőtlenségünkön. Együtt érző egy társaság ez a saját fajtájával szemben, annyi szent.

Az utolsó estén Kiryakov annyira gáláns, hogy orosz akcentussal megkéri az őrt, hozassanak még egy pezsgőt neki, olyat, amilyet bezárásakor kapott; három perccel később hozza is az őr a palackot, mindenkinek jut az italból. A megmaradt szivarok csonkja is közkincs.

3.

Úgy tudtam, ha kivégzés közeledik – pláne politikai foglyok kivégzése –, akkor szokás verni a dobot, fújni a trombitát. A trombita hangja olyan, mint a puskadörgés, a katarzist okoz. De csend van, a húsba markoló szomorúság napja.

Az őr több társával együtt lejön értünk. Mi éppen a saját foglalatosságainkat végezzük. A hívő kétrét görnyedve zokog mindannyiunk lelkéért egy szentkép előtt, amit egy diák bújtatott be egy lyukon. A gazember a falat üti véres ökleivel, és nem nyugszik az Isten szerelméért sem. Az orosz éppen vizel, nagyokat sóhajtozik közben. Én a jegyzeteimet nézegetem, és szórakozásból parányi poloskákat nyomok össze a füzettel.

Hogy őszinte legyek, az orosz fiú tartása tetszik a legjobban. Ő még a tábornok fényes csizmájára is ráköp.

Falhoz állítanak minket. A fal tengernyi kráterei arról árulkodnak, hogy eddig csak lőgyakorlatokat végeztek itt – a vakolat nélküli fehér téglákról lehetetlen lemosni teljesen a vért. Felolvasnak mindenféle reglamát, ilyen-olyan társadalmi eszméket, kiegészítéseket, politikai szabályozásokat és az egyház hivatalos állásfoglalását az ügyben. Közvetlen ezek után kapjuk az utolsó kenetet. A katonák megállítják gyalogsági puskájukat a murván.

– Elfáradtam. – mondom az utolsó szó jogán. Ennél fennköltebb nem tudnék lenni.

Reszketek. A többiek elsírják magukat, könyörögnek az életükért. Kiryakov fátyolos tekintettel rám néz, köp még egy hegyeset:

– Ennyit ér a ti szabadságotok!

Ennyit, barátom, gondolom magamban, mert nem akarok vele összeveszni az utolsó pillanatokban. Valójában bárkivel hajlandó lennék összeveszni akkor és ott, de vele semmiképp!

– Vigyázz! – a kivégzőosztag fölkapja a kopott Mannlichereket és célba vesz minket. Engem nagyon zavar egy kavics, ami a talpam alá került és már több perce iszonyúan nyom.

– Kész!

Az orosz fölsóhajt mellettem. Nincs mondanivalója. Nekem sincs.

Borítófotó: Nsnbc

Herczeg Zsolt Tamás

szerző: Herczeg Zsolt Tamás
honlap e-mail
Herczeg Zsolt Tamás 1990-ben született Budapesten. Középiskolai tanulmányai után munkát vállalt. Több, maga által korai zsengének tartott prózája is megjelent az ÚjNautilus oldalon.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum