KULTer.hu - Vendégségben Alice asztalánál
94678
post-template-default,single,single-post,postid-94678,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Vendégségben Alice asztalánál

It’s Always Tea-Time

„Alice már elunta, hogy tétlenül üldögéljen nénje mellett az árokparton. Egyszer-egyszer bepislantott abba a könyvbe, amelyet a nővére olvasott, de nem voltak benne se képek, se versek. »Mit ér egy könyv« – gondolta Alice – »képek meg versek nélkül?« Hát csak ült-üldögélt, s azon törte a fejét, már amennyire tőle telt – mert a rekkenő hőségtől egészen elálmosodott és megbutult –, hogy jobb volna fölkelni pitypangot szedni és füzért fonni belőle, amikor hirtelenül elsurrant mellette a piros szemű fehér Nyuszi.”

Így kezdődik a zsebórás Fehér Nyuszi üregén keresztül Csodaországba pottyanó, kíváncsi kislány különös története, amely korántsem hagyományos tündérmese – bár Kosztolányi Dezső 1935-ös magyarításában az Évike Tündérországban címet viseli. Szerzője, a Lewis Carroll álnéven író Charles Lutwidge Dodgson (1832–1898) mintegy fél évszázadon át az Oxfordi Egyetem Christ Church kollégiumának matematikaprofesszora, anglikán diakónus, a logikai rejtvények, szójátékok és kislánybarátok bűvkörében élő, visszahúzódó, különc agglegény. Ugyanakkor a 19. századi viktoriánus Anglia közéletének közismert figurája, a korai portréfotográfia úttörője, amatőr bűvész, megszállott pamfletíró, állatjogi aktivista és a paranormális jelenségeket kutató királyi tudományos társaság tagja. Határtalan képzelőerővel megáldott, sokoldalú, hamisítatlan polihisztor.

Egy hajókirándulás során a dékán kislányai – köztük kedvence, Alice Liddell – szórakoztatására rögtönözte a kora gyermekirodalmától merőben eltérő, minden oktatójelleget vagy erkölcsi tanulságot nélkülöző, nonszensz mesefantázia-regényt, mely felhőtlen badarsága ellenére mégis igen komplex jelentéstartalommal, társadalomkritikai éllel bír, és filozófia mélységeket sem nélkülöz. Az 1865-ben kiadott Alice Csodaországban osztatlan sikert aratott kortársai körében. Egy anekdota szerint maga Viktória királynő is türelmetlenül sürgette a következő kötetet, mire a fanyar humorú szerző el is küldte neki dedikálva újabb művét, mely az Alapfokú értekezés a determinánsokról címet viselte. Néhány évvel később aztán egy másik Alice nevű kislány ösztönzésére napvilágot látott az Alice Tükörországban (1871) című folytatás is.

Mint azt a mondandóm elején idézett szövegrész is mutatja, Carroll mindig is képeskönyvként gondolt a történetre, hiszen „mit ér egy könyv képek meg versek nélkül?” Az Alice kalandjai a föld alatt címet viselő első szövegverzió kéziratát, melyet az evezős kirándulást követő karácsonyon nyújtott át egy saját kötésű ajándékkönyvben Alice Liddellnek, még saját sete-suta, szokatlan, olykor groteszkül nyomasztó hangulatú tollrajzai díszítették. Mikor később a gyerekbarátok unszolására a könyv nyilvános kiadása mellett döntött a Macmillan kiadó gondozásában – kiváló marketing érzékéről téve tanúbizonyságot – a Punch humormagazin népszerű karikaturistáját, John Tennielt bízta meg fantáziavilága képekbe ültetésével.

Carroll pénzt és fáradságot nem kímélve vett részt a megálmodott képi világ tökéletesítésében. Tennielt olykor őrületbe kergette aprólékos instrukcióival, de hallgatott is rá. Például a karikaturista javaslatára törölte a parókás darázsról szóló fejezetet, mert illusztrátora vonakodott ilyen képtelen teremtményt megrajzolni. Szerencsére a második kötetben már nem voltak ilyen fenntartásai a hintalódarázs, a tűzkőrisbogár vagy a zsemlepke kapcsán; és később hozzájárult metszetei színes verziójának közléséhez is a kisebb gyerekeknek szánt, rövidített, átdolgozott Alice óvodásoknak (Nursery Alice) kiadásban. Carroll tipográfiai és design megoldásai úttörőnek mondhatók. A kép-szöveg dinamika révén az olvasó fantáziavilágba való bevonása a mai iPadek, e-bookok interaktív applikációinak és digitális megoldásainak analóg előfutárai. A Nursery Alice-ben arra kéri gyerekolvasóját, hogy rázza meg a könyvet, hogy lássa, hogy remeg az ijedt fehér nyuszi; a Tükörország-kötetben pedig Alice a lapozó olvasó segítségével kerül át a másik mesevilágba, lévén, hogy a könyvlap egyik oldalán még a tükrön innen, a túloldalon pedig már a tükrön túl látható a képen.

A Carroll és Tenniel gyümölcsöző együttműködése által létrehozott képvilág meghatározónak bizonyult a későbbi illusztrátorok számára. Tenniel munkája néhány ponton páratlan, például a Jabberwock (magyar fordításban Gruffacsór, Szajkóhukk, Hergenyörc vagy Vartarjú) nonszensz szörnykreatúrának nemigen alkotta meg azóta sem senki a vizuális megfelelőjét. Ugyanakkor más, Tenniel által ábrázolatlanul hagyott jelenetek kényszeresen visszatérnek a Csodaországot papírra, vászonra álmodók alkotásaiban. Ilyen például a nyúlüregbe való zuhanás emblematikus képe.

A zuhanás az It’s Always Tea-Time kiállításon is ismétlődik: Lina Dudaiténél vattacukros ködben való álomszerű, vízszintes lebegés, Kristi Kangilaskinél a fekete lyuk által beszippantott felfedező vagy áldozat eszméletvesztése, Gerda Martensnél hipnotikus transzállapot virágesőben. Azért is lényeges a Carroll szövegében megjelenő képek jelentőségről beszélni, mert a szerző indítványára működésbe lendített ikonotextuális dinamika kijelöli a kiállítás képanyagának helyét is, abban a nyitott játéktérben, ahol a képek kreatív párbeszédben állnak a meseszöveggel s annak számos (verbális, vizuális, multimediális) feldolgozásával.

Carroll mintegy társszerzőként pozícionálja mindenkori illusztrátorát, mikor több helyütt a szövegből kiszólva, a szavakból kifogyva az elmondhatatlan képiesítéséhez folyamodik, és az illusztrációtól várja el, hogy szemléltesse a megfogalmazhatatlant, elősegítse az olvasó/hallgató megértését, fantáziatevékenységét: „ha nem tudod, hogy néz ki egy griffmadár, nézd csak meg a rajzot” – biztatja kis olvasóját. A verbális és vizuális reprezentáció határainak feszegetése, a kimondhatatlan/leírhatatlan és leképezhetetlen, elképzelhetetlen ütköztetése vezérmotívum a szövegben. Így különösen nehéz kihívás elé állítja az illusztrátorokat, mikor olyan fiktív fajokat kell megjeleníteniük, mint például a nyalkás brigyók, akik egyszerre nyalkák és nyálkások, kicsit olyanok, mint a borz, kicsit olyanok, mint a gyík, és kicsit olyanok, mint a dugóhúzó.

A jelentések lezárását elutasító nonszensz mesefantázia-szöveg maximális kreatív szabadságot engedélyez. Ezért is működhetnek olyan kiválóan a Viive Noor kurátor által az Alice-regény első kiadásának 150. évfordulója alkalmából, illetve saját kerek születésnapjára szervezett It’s Always Tea-Time című kiállítás teadélután-képei, melyek különbözőségük ellenére, egymást kiegészítve, különleges, sokfogásos uzsonnára invitálják a nézőt. Még ha misztikus, minimalista csend telepszik is az asztaltársaságra, mint Rófusz Kinga festményén, a képek szerfelett beszédesek: csevegésbe elegyednek a Csodaország ikonográfiáját formáló elődökkel. Stefano Bessoni vagy Juria Mildeberg képei Jan Švankmajer Alice-bábfilmjének szürrealista talált tárgyait idézik; Julia Neuhaus vagy Urmas Viik Hanna Höch dada fotómontázs technikáját éleszti újra; Natalie Pudalov jelenete pedig Tim Burton vizuális orgiáihoz fogható.

A kiállított 18 művész terítékén a multikulturális csemege poliglott, kaleidoszkopikus játékossága minden bizonnyal kedvére vált volna Carrollnak is. Tiina Mariam Reinsalu japán teaszertartást vizionál (képe érdekes egzotikus ellenpontja lehetne a Kosztolányi domesztikáló fordításában és Fáy Dezső rajzain szereplő kedélyes borozgatássá fordított teadélutánnak). Lucie Müllerová képén a cseh népviseletbe bújtatott Alice western hősökkel néz farkasszemet. Juss Piho az észt tea és út szavak, illetve a T betű homonimiájával trükközik vizualizált szójátékában. Szegedi Katalin a transzmedialitás többnyelvűségével játszik el gazdag gondolatiságú alkotásán. Festménye hátterében a regény szövege hömpölyög folyóírással, és egy csipketerítőt utánzó apró tortaalátét kollázseleme lebeg Alice kalapja felett, ami kalap is meg nem is, mert festőpallettaként is szolgál; míg a peremén egy miniatűr másik Alice is csücsül, és az örvényszerű, tükrözős önreflexiót megsokszorozva még egy harmadik Alice, az igazi Alice Liddell Carroll által készített apró portréfotója is megjelenik a fiktív hősnő nyakát díszítő medalionon. Hasonló mise-en-abyme stratégiát alkalmaz Gundiga Muzikante akvarell kollázsa, melyen épp az Áprilisi Nyúl készül hörpinteni egy csészéből, amiben egy Áprilisi Nyúl készül hörpinteni egy csészéből, melyben pedig egy Áprilisi Nyúl készül hörpinteni egy csészéből, és így tovább, ad infinitum.

A Carroll-regényben festett teadélutánnak megfelelően, ahol megszűnt az idő, mivel a Bolondos Kalapos azt jól agyonütötte, több alkotás játszik el a végtelenség képzetével. Sari Airola teabuborékjai Yayoi Kusama pöttyös pop art látomásait idézik, ahol a pötty egyszerre sejt, az összes ismert élőlény mikroszkopikus építőeleme, míg makroperspektívából maga a Föld, a bolygónk, egy pötty a sok millió csillag közt a kozmoszban. Mostafa Akbari szerint a végtelen elfér egy tenyérben is, mint az egész teadélutáni kompánia Carroll zsebórájában. Holló Anna olvasatában pedig a mulatság soha nem ér véget, aprólékosan kidolgozott álomfoszlányokat finoman összeszövő képe a Másik Eszement Tea (After)Parti á la Holló címmel mulattatja nézőjét.

Sok mű szólít meg az óra, a számok vagy a kártyalapok univerzális nyelvén. Sorjáznak az érzékszerveinket stimuláló, taktilis impressziók. A megannyi vászonra biggyesztett valódi teafilter, selymes nyúlfül és ezüstkanálka örvénye óhatatlanul is felidézi Meret Oppenheim nonszensz koncept art alkotását, az ikonikussá vált szőrös teáscsészét. A kiállítást szervező Viive Noor a Szív Királynőt idéző fenséges figurája egyben a művész-kurátor fiktív önarcképe is, aki terebélyes szoknyáját használva terítőként egy sor üres csészét kínál fel 72 művészbarátjának, hogy ki-ki ízlése szerint töltse meg azt a maga-kifőzte tartalommal – lábánál ott tüsténkedik a Fehér Nyúl, a saját csészéjét diadalittasan felmutatva.

Az izgalmas anyag 2015 szeptemberében az Észt Gyermekirodalmi Központban mutatkozott be, a budapesti Deák17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galériába az Észt Intézet szervezésében – az Észt Tervezőgrafikusok Szövetsége, az Észt Kulturális Alap és az Észt Gyermekirodalmi Központ támogatásával – Riga, Berlin, Gdańsk és Varsó után érkezik, hogy innen majd Oxford felé vegye az irányt. A teadélutánnak tehát soha nincs vége. Ahogy a Csodaország-történet Walt Disney animációs változatának teázói dalolják, minden nap megülhetjük a „boldog nem-születésnapot”. És biztosra vehetjük, hogy a kiállítás jóvoltából feltálalt ezer ízű tea aromája épp olyan meglepően zamatos, mint Alice „Igyál meg!” üvegének tartalma (melynek „cseresznyetorta-, vaníliakrém-, ananász-, sült csirke-, karamell- és forró vajas pirítós íze volt”). Hát vegyük a bátorságot és kóstoljunk bele! Egészségünkre!

A magyarországi Észt Intézet által szervezett It’s Always Tea-Time című kiállítás a Deák17 Galériában látható Budapesten 2018. november 8. és december 20. között.

A szöveg a kiállításmegnyitó szerkesztett, rövidített változata.

Kérchy Anna

szerző: Kérchy Anna
honlap e-mail

Kérchy Anna 1976-ban született Szegeden. Alice-rajongó irodalmár, a Szegedi Tudományegyetem Angol-Amerikai Intézetének habilitált docense. Kutatási területei között szerepel a viktoriánus és a posztmodern fantasztikum intermediális aspektusainak összevetése, a gyermek- és ifjúsági irodalom, a mesekutatás, valamint a nőművészet, a gender- és testtudományok. Számos tanulmány mellett az Alice in Transmedia Wonderland és a Body-Texts in the Novels of Angela Carter című kötetek szerzője.

KULTprogramok

<< 2017. dec. >>
hkscpsv
27 28 29 30 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum