KULTer.hu - Vér és veríték
94664
post-template-default,single,single-post,postid-94664,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Vér és veríték

John Ajvide Lindqvist – Jack Thorne: Engedj be!

A Zsilip felújítás alatt álló épületébe belépve minden falról csorog a vér. A férfi WC úgy néz ki, mint a legutóbbi Fradi meccsen történt késelés után a sajtót bejáró fényképen a stadion mosdója. Sok fólia, csupasz vasbeton falak, betonkeverő. Mindez az Engedj be! című, romantikus vámpírthrillerként beharangozott színdarabhoz készítené elő a hangulatot. Aztán az ember meglátja az előtér falára piros festékkel felfestett VÉR szót és zavartan elmosolyodik.

A darabot Pálfi György rendezte, aki generációja egyik legfontosabb filmese (Taxidermia, Szabadesés), színházban viszont ez a debütáló munkája. Nem ő az első filmes, aki színházi babérokra tör, sikerült ez Török Ferencnek (Apacsok) és Hajdu Szabolcsnak is (Ernelláék Farkaséknál), sőt végül mindketten filmen is rögzítették színpadra írt darabjukat. Pálfi ezt biztos nem fogja megtenni, hiszen az általa elővett, John Ajvide Lindqvist svéd író által írt novellából két film is készült már.

Pálfinak már-már védjegye, hogy nem a kitaposott úton jár: első filmjében (Hukkle) nem szólal meg egyetlen szereplő sem, készített egy szerzői jogi problémák miatt is kényes, YouTube videó-összevágásokra emlékeztető mozit (Final Cut), az ötvenhatos emlékévre VR-filmmel jelentkezett, és az Andy Vajna-korszakban is sikerült az első számú „lázadó” pozícióját kivívnia. Az Engedj be! külföldi licensz alapján készült, így a történetvezetésben meg volt kötve a rendező keze, de Pálfi első színházi rendezésében így is igyekszik kilépni a megszokott keretek közül és újszerű elemeket használni.

Ilyen maga a játszóhely. Habár a színházi világtól nem teljesen idegen az elhagyott terek használata (Mundruczó A Nibelung lakóparkja, Hegymegi Peer Gyntje), Pálfinak sikerült úgy találnia egy izgalmas helyet, hogy mindez a belvárosban (a Jászai Mari téren, a Duna parton), könnyen megközelíthető ponton található. Az 1911-ben Budapest legmodernebb lakóépületeként átadott házhoz a hatvanas években építették azt az alsó részt, ami az MSZMP pártétkezdéjeként működött, majd újabban az Izraelita Hitközséghez került és jelenleg a felújítása zajlik. Pálfi igyekszik kihasználni a lehetőségeket: az első jelenet eleje az utcán kap helyet, a színészek bejátsszák a rendelkezésükre álló teret, le- és felmásznak a terem közepén futó függőfolyosóról, mégis végig a hagyományos színpad-nézőtér felosztás érvényesül. A nézők végig a helyükön ülnek, nem okozna nagy nehézséget a darab kőszínházba költöztetése sem. Ha már maga az épület egyedi, talán felesleges volt az első látásra temetőre asszociáló, havas tájat jelképező, furcsa, fehér halmokkal berendezni a darab erdejét, aminek komoly funkcióját nem sikerült felfedezni, hiszen a rideg hangulatot a nagy csarnok üressége is meg tudta volna jeleníteni.

A helyszín egyedisége mellett Pálfi talán legbátrabb döntése az volt, hogy gyerekekre bízta a főszerepeket. Ők becsülettel és pontosan játszanak, de láthatóan nem kiforrott színészek. Több jelenetben is csak egy vagy két fiatal van a színpadon, ami érezhetően túl nagy feladat számukra. Közülük kiemelkedik a fiatal kamaszlány Elit 19 évesen is nagyon hitelesen alakító Szőke Abigél. Mellettük, többek között, filmekből, rövidfilmekből vagy televízióból ismert, de a pesti művészszínházakban az utóbbi időben ritkán látható színészek játszanak: Sörös Sándor, Szabó Simon, Quintus Konrád, Szávai Viktória. Az ő szereplésüket a kényszer is szülte: a rendező elmondása szerint csak olyan színészekben gondolkozhattak, akik ráérnek a novemberi és decemberi időszakban, hiszen a darabot csak ekkor játsszák, ekkor viszont folyamatosan. Sörös Sándor pedig épp abban a kocsmában üldögélt, ahol Pálfiék a darabról beszélgettek, s nyugdíjasként szívesen elvállalta az egyik fontos szerepet.

A darab főszereplője a 14 éves Oskar, akinek a szülei elváltak, anyja nehezen tud megbirkózni a kamasz fiú nevelésével, iskolatársai zaklatják, a felnőttek nem tudnak szót érteni vele és ő sem velük. A környéket izgalomban tartó gyilkosságok miatt tiltott területnek számító erdőben megismerkedik a kicsit furcsa, érezhetően más világból idecsöppent Elivel, akivel szoros kapcsolata a barátság és a kamaszszerelem közötti mezsgyén épül. Pálfi rendezésében a világot és benne minden szereplőt Oskar „szemüvegén” keresztül látjuk. A tornatanár mindig ütemesen sípolva kocog, a rendőr szóvivő (vagy nyomozó?) a pulpitus mögött rövidnadrágban áll és mindig hangosan tüsszent, az anya arcpakolással az arcán, telefonnal a kezében kiabál a fiával. A karikatúrákra hasonlító alakok kifejezik a kamaszfiú idegenségét ebben a világban, azonban a színpadon nem működnek jól. A direkt ripacskodásba hajló játék hamar unalmassá válik, a figurák felszínesek lesznek, a poénok izzadságszagúak és erőltetettek. Így az előadás nem tudja azt a hatást elérni, amit a 2008-as Tomas Alfredson-film, hiába fontosabb Pálfinál is a kamasz magányának bemutatása a vámpírtörténetnél. A figurák elrajzoltságánál izgalmasabbak a szintén elrajzolt jelmezek: a skandináv világot megidéző pulóverek, élénk színű, bojtos sapkák.

Az első jelenetben egy gyilkosságot követően az áldozatot gyilkosa egy kampó segítségével fellógatja, majd a nyakát elvágva kifolyatja nem kis mennyiségű vérét. A horror azonban nem folytatódik, legfeljebb csak nyomokban tér vissza. A ritmus sokszor megakad, pörgős jeleneteket nagyon vontatottak követnek. A gyakori, de erőltetett poénok miatt thrillerként sem tud működni az előadás, a nézők így se nem rettegnek, se nem nevetnek. Nagyon ötletes és igényesen kivitelezett vetítéseket láthatunk a színpad két oldalán, de csak elvétve használják ki ezt a lehetőséget, gyakran csak a vér folyik a falon. A vetítés mellett a zene is főszereplő lehetne, de alig villantják fel az ebben rejlő – kimaradt – lehetőséget. Az ötletes megoldásokra (egy szereplő egyszerre több helyen is feltűnik, ketten úgy beszélgetnek, hogy csak egyiküknek van árnyéka) számtalan kínos vagy unalmas jut.

A borsos jegyárak mellett talán a most induló TRIP (a korábban a Merlint és az Átriumot vezető Magács László új projektje) ismeretlensége járulhat hozzá hogy a darabot harmad-fél ház előtt játsszák, pedig alkalmas lenne arra, hogy diákcsoportok dolgozzák fel a segítségével a bántalmazás, a magány, az elvált szülők témáját, miközben a színházi keretek rugalmasságával is megismerkedhetnek. Színházrajongóknak viszont – Churchill szavaival – csak vért és verítéket ígérhetek.

John Ajvide Lindqvist – Jack Thorne: Engedj be! Rendezte: Pálfi György. Játsszák: Szőke Abigél/Béky Zsófia, Kozma Ákos/Jeney Márton, Sörös Sándor, Szávai Viktória, Quintus Konrád/Kovács Ádám, Szabó Simon/Sütő András, Molnár Csaba. TRIP produkció, Zsilip, Újpesti rakpart 3., 2017. november 6.

Priszlinger Zoltán

szerző: Priszlinger Zoltán
honlap e-mail
Priszlinger Zoltán 1981-ben született Szegeden. 2005-ben a Debreceni Egyetemen szerzett történelem szakos diplomát. Többnyire tanít. Tanulmányai különböző történettudományi folyóiratokban jelentek meg. Szépirodalom- és színházkedvelő.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum