KULTer.hu - Vida Gábor, az ismeretlen ismerős
94454
post-template-default,single,single-post,postid-94454,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Vida Gábor, az ismeretlen ismerős

Vida Gábor: Egy dadogás története

Vida Gábor új könyvében elsősorban családjának állít emléket. Igazi kelet-európai mentalitástörténetet ír, amelyben sokan magunkra ismerhetünk. Azok is, akik nem kisebbségi magyarként élték meg a szocializmus évtizedeit, noha az Egy dadogás története számos olyan apróságot is elárul, amelyek segítenek megérteni, hogy miben volt más Ceaușescu Romániájában felnőni, mint Kádár Magyarországában.

Ha az ember memoárról ír kritikát – és erre bőven volt a közelmúltban alkalom, gondoljunk csak Réz Pál vagy Nádas Péter emlékirataira, hogy csak az irodalmi vonatkozásúakat említsük –, és kiemeli, hogy a szerző milyen élénk színekkel, micsoda láttató erővel fest le egy letűnt korszakot, egy elsüllyedt világot, és mennyire emberközelbe hoz valami olyasmit, ami az olvasó számára idegenszerű, nos, akkor minden lelkesedése ellenére a kritikus látszólag megőrzi az objektív, értékelő modort. De csak látszólag. Valójában egy nagyon fontos dolgot elárul saját magáról is. Éppen azt, hogy számára az olvasott emlékiratokban megfogalmazott tapasztalatok idegenek. Hogy más környezetben, ha úgy tetszik, más társadalmi, kulturális közegben nőtt fel, mint a szerző. Ezért talán nem leszek a kelleténél személyesebb akkor sem, ha elárulom, hogy Vida Gábor önéletrajzi esszékötetét, az Egy dadogás történetét egészen máshogy olvastam. Az idegenszerűség helyére az ismerősség élménye tolakodott be. Az igazi kérdés azonban nem az, hogy a könyv tisztán a saját tapasztalataimat visszhangozza-e, így tehát nem szubjektív vallomás következik, sokkal inkább mentalitástörténeti, kollektív lélektani mozzanatokra reflektálok.

Az ismerős dolgok felfedezése váltja ki Vida olvasójában az olvasás keserű örömét. Elsősorban az elbeszélő családjára, Vida szüleire gondolok, akik tünetszerűen mutatják, hogy a diktatúra nem feltétlenül vakhitet, lelkesedést és elköteleződést vár alattvalóitól, hanem infantilizmust, a saját sorsunkkal szembeni vakságot, társuljon is a gondolkodás hiánya egyébként bármilyen ideológiaellenes cinizmussal. Vida családi hátteréről olvasva sokaknak ismerős lehet az a fajta erkölcsi tartás, amely kizárólag a sértődöttségből táplálkozik, a saját, nyilvánvaló problémák letagadása, amely úton-útfélen azt hangoztatja, hogy a normalitás kitüntető címkéje csak a mi családunkat illeti meg: az utcában mindenki más gyanús, lusta, iszákos, élhetetlen, nincs szükség rájuk, elég vagyunk mi magunknak, nem barátkozunk senkivel. Még fájdalmasabb szembesülni a politikai, vallási és művészeti eszmék teljes és kivétel nélküli tagadásával, amely Vida szülei esetében egy olyan paraszti kultúra jegyében történik, amelynek mindene volt a föld, a megélhetés alapja, amit csak kétkezi munkával, józan kompromisszumok árán, a „hasztalan”, „improduktív” töprengéseket sutba vágva lehet birtokba venni és termőre fordítani: az államszocializmusban éppen csak a föld hiányzott ehhez. (Ironikus módon a könyvben az ideálokat a legnyilvánvalóbban a szerző apja tagadja meg, aki végzettsége alapján értelmiségi is lehetett volna: méghozzá református pap!)

Amikor az olvasó ezekben a traumatikus viszonyokban önmagára ismer, az konkrétabb, mint az általános emberi sorsban való osztozás, és elvontabb, mintha az olvasó maga is ugyanazokkal a történelmi és nemzedéki tapasztalatokkal rendelkezne, mint az író. Vida Gábor könyve természetesen erdélyi könyv, könyv a Ceaușescu-korszakról és könyv a román-magyar együttélés konfliktusairól, a kisebbségi identitásról is. Benne van a román nyelvű óvoda traumája, ahonnan a kis Vida sírva megy haza, mert nem érti a többi gyereket. Benne van a bentlakásos iskolában megkeményített lélek és a kudarc, hogy a kamasz Vida csak erőszakkal tud felelni azoknak az erőszakosságára, akik magyar beszédéért fenyegetik őt és néhány társát. Pedig mindeközben az anyanyelv enélkül is éppen elég problémás lenne: Vida dadog, és ezen az édesanyjától érkező visszacsatolás sem segít („figyelmetlen vagyok, túl gyorsan akarok mondani valamit, kapkodok, nem lélegzem jól, nem gondolom meg, hogy mit akarok mondani, gyengék az idegeim, ne igyak. Én vagyok a hibás, ez marad meg bennem.”), így marad az ironikus vigasz: Ceaușescu is dadog. Benne van a könyvben, ahogy a partiumi, alföldi romániai magyarok megvetik, gyanakvással nézik a székelyeket, ahogy a gyűlölet, a bizalmatlanság minden apró identitásbeli repedésben tovaterjed. És van benne szó az Erdélyt jellemző vallási sokszínűség következményeiről is, igaz, a megszokottól eltérő megvilágításban: a török vazallusállamként létező Erdélyben gyökeret eresztett, majd az angolszász világból visszaimportált radikális reformáció Vida baptista nagyapjának a bemutatásakor kap különleges fénytörést.

És szerephez jut Vida művében a „Kárpátok oroszlánja” – a könyvben „Isten marhája” – által épített Románia minden tragikumon és komikumon túli abszurditása is. Személyes emlék 2009-ből: Kovászna megyében túrázunk, az Orbán Balázs-barlangot keressük, a hely nevezetességét. Az erdőben nincsenek turistajelek, az ösvény sokszor szinte járhatatlanná válik. Ha Magyarországon van igény túraútvonalakra, Romániában miért nincs? A válasz ott van Vida Gábor könyvében: az író gyermekkori csatangolásaira az vetett szomorú árnyékot, hogy az erdőkben kirándulni gyakorlatilag tilos volt, mert mindenütt román elvtársak vadásztak, és bár sokan, főleg falusi emberek nagyon közeli viszonyt ápoltak a természettel, az erdővel, hivatalos kultúrája a természetjárásnak nem volt. Apróság a falurombolás, a Duna-delta büntetőtáborainak árnyékában, de éppen ezek az apró momentumok teszik lehetővé azt, hogy szemvillanásnyi idő alatt átlássuk és megértsük az egészet. Vida éppenséggel nem tobzódik az elnyomással, a sötét propagandával vagy a titkosszolgálattal kapcsolatos részletekben, de az őt érintő ügyekről világosan beszámol. Az például egyértelműen kiderül a példáján, hogy a romániai sorkatonaság kegyetlenebb volt, mint a magyarországi honvédség, és az alultápláltságot okozó lágerviszonyok szinte kötelező részét alkották a kiképzésnek.

Mint minden szépírói memoár, ez a könyv is vallomás az íróvá válásról. De Vida új kötete annyiban különleges, hogy magát az önéletrajzi elbeszélést a legelső irodalmi ambícióihoz vezeti vissza. A szerző családja történetének és Erdélynek a megírásáról mint rég törleszteni vágyott adósságáról, mint rendkívüli írói kihívásról beszél. A könyv műfaji önmeghatározása, amelyet a címlapon olvashatunk, hogy tudniillik regényről lenne szó, nem igazán írja le a könyv hatásmechanizmusát, a kronologikus elbeszélés helyét ugyanis tematikus esszék veszik át. Az önéletrajzi regény legfeljebb csak vágykép formájában van jelen a könyvben, és ha nem maga a szerző közölné velünk könyve lapjain, hogy első, meg nem jelent irodalmi próbálkozása is önéletrajzi családregény lett volna, akkor az Egy dadogás történetét akár egyfajta előtanulmánynak is tekinthetnénk. Metaregénynek, ha úgy tetszik. Ezt a posztmodern játékot azonban Vida nem erőlteti rá a könyv emlékezetfolyamára, és bár egy helyen hosszasan töpreng azon, hogy miként fikcionalizálja a történteket már maga az, ahogy az ember írásba foglalja őket, ennek a fikcionalizáltságnak nincs több köze szépirodalmi manírhoz, stílushoz vagy írói fogáshoz, mint a hétköznapi emlékezésnek. Az írói tudatosságnak és a keresetlen természetességnek ez az összekapcsolása teszi Vida Gábor könyvét nagyon szerethetővé. A szöveg áttetszősége érvényesülni hagyja a ráismerés esztétikáját, amitől nemcsak az író számára lesz olyannyira megrázó a papíron végrehajtott élveboncolás, hanem az olvasónak is.

Vida Gábor: Egy dadogás története, Budapest, Magvető, 2017.

Förköli Gábor

szerző: Förköli Gábor
honlap e-mail

Förköli Gábor 1986-ban született Veszprémben. Az ELTE és az MTA Humanizmus Kelet-Közép-Európában Kutatócsoport munkatársa, de néha jókedvében megereszt egy-egy kritikát is.

KULTprogramok

<< 2017. dec. >>
hkscpsv
27 28 29 30 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum