KULTer.hu - 2017 külföldi KULTlemezei (TOP 10)
95692
post-template-default,single,single-post,postid-95692,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

2017 külföldi KULTlemezei (TOP 10)

Az év albumai, amelyeket még sokáig hallgatni fogunk

Megannyi jó, közepes és gyenge album közül nehéz kiszűrni tíz valóban remeket, már szimplán azért is, mert évről évre többet és többet kapunk. Ez a lista sem fedi le a teljes könnyűzenei palettát, hiszen nincs ember, aki mindent végighallgatott volna, ami idén megjelent. Mindenesetre a következőkkel nem lehet mellélőni, ha 2017-es külföldi zenére fáj az ember foga.

10. Van Morrison – Roll With the Punches

Van Morrisonnak sikerült az, ami nagyon keveseknek: karrierjének csúcsa után 40-50 évvel releváns albumot kiadni. Örülhetünk, hogy idén jelent meg, ugyanis kimondottan sokat ad az élményhez az a tiszta (helyenként azért szándékosan eltorzított) hangzás, ami anno technikailag lehetetlen lett volna. Van Morrison észrevette, hogy annyi dalt szerzett élete során – harminchét stúdióalbumot jegyez –, hogy jó eséllyel kifogyott az ihletből, de nincs is szükség feltétlenül arra, hogy új And It Stoned Me-t vagy Brown Eyed Girlt írjon. Minden feldolgozásra alkalmazta a sajátosan jazzes, blues-os, kicsit funkys, kicsit rock ‘n’ rollos stílusát, a hangja pedig semmit nem vesztett érzelmességéből az évtizedek során.

Kulcsdal:

9. Neil Young – Hitchhiker

Neil Young újra érdekes! Az idei a visszatérések éve volt a könnyűzenében. Oka van annak, hogy Young hosszú, keserű próbálkozások után ismét a ’70-es évek folk aranykorát tudja megidézni, a hanganyagot ugyanis még 1976-ban vették fel, újonnan csak utómunkálatokat végeztek rajta. Nem egy felvétel került már kiadásra Kanada egyik szimbólumának korábbi albumain: a Pocahontas a Rust Never Sleeps-en, a Captain Kennedy a Hawks & Doves-on hallható például. Mégis kiváló döntés volt ezeket a számokat egyben megjelentetni: nem csak azért, mert Young egy éjszaka alatt vette fel őket mint komplett egészet, hanem mert olyan betekintést nyújt egy dalszerzőzseni talán legtermékenyebb és legkreatívabb időszakába, amilyet eddig egy lemez sem.

Kulcsdal:

8. The War on Drugs – A Deeper Understanding

Újabb The War On Drugs-kiadvány, újabb remekmű. Futószalagon szállítják a jobbnál jobb munkákat, de talán megint túlszárnyalták az előzőeket. A szintetikus hangok, a torzított gitárok, a visszhangosított effektek és a visszafogott dobszólamok együtt különös, örvényszerű elegyet alkotnak, amely beszív és a You Don’t Have to Go zárószám végeztével kilök magából. Különösen erősek a basszusok és a szintetizátorok az albumon, hatvanhat perces hossza ellenére egy olyan dal sincs a tízből, amelynek a hangszerhasználatába bele lehetne kötni. A Holding On pedig jó eséllyel pályázhat a 2010-es évek legjobb alternatív dala címre: a fülbemászó, mégsem tolakodó dallamvezetések, illetve Baba O’Riley briliáns megidézése önmagukban elvinnék az albumot a hátukon, ha a többi szám gyengére is sikerült volna.

Kulcsdal:

7Stu Larsen – Resolute

A Resolute egyszerre metropolita és honvágyat keltő. Játszható egy kávézóban háttérzeneként, és otthon, egy pohár bor mellett gondolkodva is. Mint mindig, Larsen dalszövegei ezúttal is nomád életmódjának intellektuális reflexiói – 2010 óta járja a világot –, és mivel mindig az adott közeg inspirálja dalszerzésre, így teljesen eltérő hangulatú és kulturális jegyekkel rendelkező számok köthetők hozzá. Természetesen a fő ismérvek előkerülnek, az akusztikus gitár uralta folk-pop, illetve az utazás szépségeit és nehézségeit dalszövegformátumba töltve feltáró történetek talán először álltak össze egy egésszé úgy, ahogy Larsen tervezte. Olyan a Resolute, mint egy képeslapsorozat – és ez nem csak a szövegek erős vizualitása és narrativitása miatt van így. Kicsit naiv, kicsit mesélős, kicsit vallomásos, a Paul Simon-i dalszerzés legjobb hagyományait viszi tovább.

Kulcsdal:

6. Kip Moore – Slowheart

Elfogultságot kell bejelentenem, ugyanis a 2011 óta zenélő Kip Moore első, 2012-es LP-je óta a kedvenceim közé tartozik. A country Bruce Springsteenjeként kezdte, ma már inkább úgy hangzik, mintha Bruce készített volna a kétezres években egy countryalbumot. A Slowheart már csak szövegeiben hozza a műfajt – sőt, sokszor abban sem –, azonban Moore a belevaló, déli rock ‘n’ roll mentalitást albumról albumra sajátította el. Már-már vokálvezette stadionrockról beszélhetünk, amelyben az előadó látványosan jobban, természetesebben érzi magát. Ezek azok a dalok, ez az a lemez, amit Moore mindig is el akart készíteni, ez pedig meg is látszik: aprólékosan kidolgozott szólamok, és ügyesen megszerkesztett összehangzások jellemzik a Slowheartot. 50% rock, 25% Americana, 25% country. Pont, ahogy Moore elképzelte.

Kulcsdal:

5Mount Eerie – A Crow Looked at Me

Nem tudom eldönteni, hogy ez az album jó, vagy inkább nyomasztó. A felvétel ugyanis Phil Elverum feleségének haláláról szól. Szó sincs metaforákról, szimbólumokról, komplex zenei motívumokról, konvencionális struktúrákról. Ha a Real Death című nyitódal nem tenné egyértelművé, mi vár a hallgatóra a szó legszorosabb értelmében konceptalbum során, a Seaweed kezdése („Our daughter is one and a half / You have been dead eleven days / I got on the boat and came to the place / Where the three of us were going to build our house / If you had lived / You died though / So I came here alone with our baby and the dust of your bones”) minden kétséget elhesseget. Nem ettől a személyességtől és megnyílástól válik jóvá a lemez, hanem az ezt kísérő dallammenetektől, a vékony cérnán egyensúlyozó vokáltól, és a szinte folyamatosan tökéletes akusztikus minimalizmustól.

Kulcsdal:

4. Roger Waters – Is This the Life We Really Want?

Messze Waters legjobb szólómunkája, a ’70-es évek közepének Pink Floydját idézi. Társadalmilag reflexívebb és hallgathatóbb munka a korábbi, öncélú művészkedéseknél. Persze annak, aki ismeri a Pink Floyd életművét, úgy tűnhet, hogy a dalok többségükben a progresszív rock császárainak elkészületlen skicceiből lettek összerakva, de baj ez? Sokkal inkább érdekes. Waters negyven év plusz élettapasztalattal csinálta meg a számokat, így összehasonlítási alapot nyújt a The Wall időszakával. Persze elvárhatatlan, hogy minden idők egyik legnagyszerűbb zenei alkotásához nőjön fel, de az Is This the Life… nem vall kudarcot ebben az összevetésben sem, ez pedig már önmagában sokatmondó.

Kulcsdal:

3. Jason Isbell and the 400 Unit – The Nashville Sound

Generációja egyik legnagyobb dalszövegírója Jason Isbell. Sajnos kevesen tudnak erről, ugyanis a zenéje a szó legromantikusabb értelmében alternatív. Ritkán rádióbarát, befogadói aktivitást és szüntelen figyelmet igényel, a szövegek pedig korántsem húzhatóak rá minden életszituációra. Nem ennek az albumnak az egyik számát meghallva fognak a tizennégy éves lányok a plázában egymást túlkiabálva örvendezni, hogy „ezek annyira mi vagyunk”. Sőt, még személyes szinten is túlságosan egyediek és koncepciózusak a The Nashville Sound szövegei, így sajnálatos módon az „ez annyira én vagyok” is elmarad. Kárpótlásképpen dinamikus folk-rockot kapunk, tele okos dallamvezetésekkel, és igazi, autentikus amerikaiassággal megformált hangulatképekkel.

Kulcsdal:

2. Liam Gallagher – As You Were

A visszatérések évében Liam Gallagher volt talán a legnagyobb visszatérő. Az a Liam, aki 1997 óta nem produkált semmi közepesnél jobbat. Bár a Beady Eye-jal felvett két LP nem sikerült rosszra, mégsem voltak átütő erejűek, márpedig ehhez a hanghoz csak egy átütő erejű audiosokk párosulhat. Legalábbis ezt gondoltuk. A lényeg viszont épp az, hogy a fiatalabbik Gallagher-fivér olyan területeket hódított meg, ahol eddig minden alkalommal kudarcot vallott, ez pedig a jó ízléssel megírt és előadott dallamos balladák szűk ösvénye. Ráadásul a hangja visszanyerte karcosságát, és pontosabban találja el a hangszíneket, mint valaha. Mintha valaki a láncdohányzás helyett az énektanárt választotta volna.

Kulcsdal:

1. The National – Sleep Well Beast

Eleget áradoztam már a Sleep Well Beastről. Album ennyire maian és egyben régiesen, ennyire újként és megszokottan, ennyire specifikáltan és általánosan nagyon rég szólt. Percről percre meglep valamivel. Legutóbb a Walk It Back vokáljának önmagába fordulása, és annak a pillanatnak a zenei illusztrálása, ahogy már érezhetően kezd kicsúszni az ember lába alól a talaj, de a külvilág számára még el tudja adni magát önmagaként. Mintha minden rendben lenne. És az is lehet, hogy maga a dal korántsem erről szól, mégis pontosan ezt adja át. Mit tehetnék az első hely odaadásán kívül, ha egyszer én csapom be saját magam az album értelmezésekor?

Kulcsdal:

Borítófotó: Stu Larsen

Ruzsonyi Gergely

szerző: Ruzsonyi Gergely
honlap e-mail
Ruzsonyi Gergely 1996-ban született Budapesten. 2014-től az ELTE BTK kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatója, önjelölt kritikus, a zene, a sport, valamint a főváros szerelmese.

KULTprogramok

<< 2018. dec. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum