Babák

David Černý: Miminka

Mint megélénkülő meztelencsigák felhőszakadás után,
csúszunk a tornyon fölfelé, kilenc ikrem meg én, félévesen.
Hiányzik hátunkról a ház, de nem keressük. Építeni késő.
Napszakok és évszakok folyton menetközben érnek.
Csípős a szél, mégsem serceg föl rajtunk libabőr.

Magzatkorukban elcsatolt három testvérünk
a messzi Kampa-szigeten cseperedik.
A simogatások kifényesítik lassan minden gömbölyüket,
beomló arcukat viszont nem cirógatja senki.
Nincs szemük lábadni könnybe, csak ez a tátongó tekintet, ami
kiismerhetetlen, mint a hipnózis, és vészjósló, akár egy rontás.

Apánk forró és puha levélviaszba nyomta
hatalmas pecsétgyűrűjét: így lett a mimikánk vonalkód,
nincs görbe vonása se nevetésnek, se eljövendő ráncnak.
Infrafénnyel lenne leolvasható, ami formátlan fejünkben kering.
A szédülés velünk született a tériszonnyal együtt:
hátra nem fordulunk most sem, hogy haladunk tévétoronyiránt.

S bár nincs szemhéj, ami mögött, mi mégis álmodunk, ha
beköszönt az este és lekapcsolják a tornyon a nemzeti színeket.
Rémálmainkra, amiket másokban mi keltünk,
nem riadunk fel. Nincs, aki visszaringasson,
és úgysem vagyunk megszoptathatóak.

Borítóforó: David Černý