KULTer.hu - Ki olvassa
95088
post-template-default,single,single-post,postid-95088,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ki olvassa

Kemény István: Lúdbőr

Ha nem számítjuk a tavaly megjelent válogatást, Kemény Istvánnak öt évvel ezelőtt jelent meg utoljára könyve. Akkor A királynál címmel egy tőle megszokott színvonalú, erős (és súlyos) darabokkal teljes verseskötetet kaptak az olvasók. Azóta megjelent egy remek tanulmánygyűjtemény róla (Turista és zarándok, szerk.: Balajthy Ágnes, Borsik Miklós), de még ezt is felülmúlja, hogy Lúdbőr címmel most összegyűjtött írásokat olvashatunk tőle.

A Lúdbőr című, válogatott esszéket tartalmazó kötetről elöljáróban csak annyit, hogy talán soha nem volt még annyira fontos, hogy a kortárs irodalom szereplői, alakítói esszékben, tárcákban kibeszéljenek az író „mögül”, azaz, hogy az „icherzahler” (Esterházy) közvetlenül is megszólaljon. A „miért fontos?” kérdésre válaszként elég talán Szálinger Balázst, a Hévíz folyóirat főszerkesztőjét idézni, aki így laudálta Keményt (és a szerző Hévíz-díjas Zrínyi-esszéjét): „Kemény István írása úgy szól rólunk, a mi életünkről és kicsiségünkről, hogy egy régesrégelmúlt-eltűnt-elfelejtett, idegen ország olyan polgáráról szól, aki a mi nyelvünkön beszélt, és aki olyan, mintha a rokonunk lenne. Mintha ismernénk, mintha lenne bármi közünk hozzá. Tökéletes a csel: a huszadik századi Zrínyi Miklós sorsa egyszerre a mi karikatúránk és egyszerre az ő tragédiája.”

Felfedezhető, hogy a kötetben előre haladva egyre bensőségesebb viszonyok, egyre intimebb témák és mondatok követik egymást. Hasonló szerkesztési elv vélelmezhető az írások időbeliségét tekintve. Az első részben hat írás a régmúltra reflektál és a szerzői közlendőket mintegy madártávlatból mutatja, a következő szövegek időben közelebbiek, és ezekben kitapinthatóbb a személyesség is. A harmadik fejezetben az ÉS-nek a Követési távolság rovatában megjelent, azaz kritikai jellegű írások szerepelnek – a választott témák Kemény ízlését, döntését tükrözik, de még ennél is személyesebbek a kötet negyedik fejezetében olvasható szövegek, még akkor is, ha a bennük szereplő irodalmi hősökkel személyesen nem is (Ottlikkal futólag, Csokonaival az érettségin stb.), csak metaforikusan találkozhatott a szerző.

A nyitó írásban (Egy szép délután) nem csak a kötetborítón szereplő fotó eredettörténetét ismerhetjük meg. Egy emblematikus pillanat (1989. október 23.) egy emblematikus helyszínen (Parlament), a szerző számára fontos szereplőkkel. Innen és ekkortól indulnak a szövegek, elsősorban szimbolikusan. A rendszerváltás óta eltelt negyedszázad, a szabad, demokratikus, független Magyarország története innen nézve még boldog reménység, hogy aztán sok csalódás, keserűség, szomorúság legyen. Kemény rezignáltan ajánlja fel a képből és saját huszonéves elképzeléséből kiindulva a maga, pályatársai, az irodalmi közeg, a magyar társadalom és – érintőlegesen – a közép-kelet/kelet-közép európai népek következő 25 évének elmesélését. „Ma már ismerjük a következő huszonöt évet. Én is el tudnám mondai. Elmondjam?” – kérdezi. És ami következik, az maga az elmondás, keményi módon. Mindent tud, mégis szelíden ajánl. Alaposan, részletesen elemez, mégis nagyvonalúan fogalmaz. Szavai igazságként tiszták, állításai határozottak, mégsem harsány. Eközben úgy osztja két részre, jóra és rosszra azt, amiről ír, hogy önkritikusan magát is besorolja a kategóriákba. A Komp-ország, a hídról című Ady-esszéjében így ír: „ez az ország kisszerűségével, részvétlenségével, irigységével, kishitűségével, szolgalelkűségével, tunyaságával, parlamentjével, sajtójával, nemzeti színházával, futballjával, egész önként vállalt provincializmusával fényesen bizonyította számomra, hogy turáni átok létezik, itt van bennünk”, majd így folytatja: „és bennem is, közvetlenül, vagy közvetve én magam is tehetek a felsoroltakról”.

Kemény szövegei nem csak az önreflexivitás miatt üdítőek. Ismerete és ennélfogva szerepe megengedné, hogy tanítói módon, hovatovább parancsnokként szóljon. Kemény – és ez nem csak az esszéiből, hanem kitűnő verseiből, közéleti megszólalásaiból is kiderül – tábornoki tudású hadvezér. Viszont ez a tábornoki tudású hadvezér a közkatona hangján szól. Manapság, amikor permanens háború zajlik a magyar közéletben, benne csupa-csupa önjelölt hadvezérrel, amikor az összes politikai és/vagy társadalmi platformon szinte csak tábornokokból állnak a hadseregek, Kemény egy a legénység soraiból, miközben persze messze nem az. Kérdésfelvetései és megoldási javaslatai egy olyan, soha nem volt aranykorból szólnak, ami talán egyszer végre mégis megteremthető. „Körülbelül harminc éve szerelmes vagyok a Lényegbe. […] Akármennyire is röhejes vagyok ezzel, […] néha, a legjobb pillanataimban úgy érzem, na, most mégis megláttam valamit a Lényegből, valami egészen kevéskét, azt például, hogy az új Auschwitzokat-Gulagokat-Srebrenicákat legalább száz év türelemmel lehet csak elkerülni, lassan, kitartóan tanítva meg a közös minimumra a teljes társadalmat, nincs elveszett lélek alapon mindenkit, és mindenkinek a gyerekeit is kifogyhatatlan szeretettel tanítani, soha nem kioktatni, senkit nem körberöhögni, komplexust csak oldani, soha nem kelteni, saját nagyobb tudásunkkal soha nem kérkedni, és ez lehetne a mi nemzedékünk történelmi küldetése, bal- és jobboldali értelmiségé közösen: megszervezni ezt a  száz év türelmet” (Száz év türelem). Naivitás mindez?

Mielőtt elhamarkodottan rávágjuk, hogy igen, érdemes meggondolni, hogy a naivitás elsőszámú ismérve, hogy nem számol reálisan, nincs tekintettel a helyzetre. Történelmi példával: naiv volt az az öregasszony, a Husz János megégetésének története köré fűződő legenda szereplője, aki maga is vitt egy fahasábot a máglyához. Husz, állítólag, így reagált: „O, sancta simplicitas!”, azaz: „szent együgyűség, szent naivitás”. Az elképzelt valóság (a máglya jó, segít az eretnek megtisztulásában, azaz tulajdonképpen az üdvösségét készíti elő) felülírja a valót (azt, hogy a delikvens konkrétan szörnyethal). Kemény nem naiv, épp ellenkezőleg: nagyon is reálisan látja egyrészt a helyzetet, másrészt a tennivalókat.

Ezzel együtt Kemény visszafogottan beszél a jövőképről és a jövőkép megmutatásáról. Elvégzendő feladatot is kijelöl: „talán elég annyi is, ha nem csak a pánikot és a bűntudatot látják rajtam és a generációmon” amiatt, ami végül nem valósult meg az elmúlt huszonöt évben. Modern Zrínyiként a következő a terv: „Törjem át a fejemmel az üvegplafont. Mindezt fegyverek nélkül képzeljem el, de ne feledkezzem meg a vitézségről. Legyen elegem a közép-európai siránkozásból, a mindenkori megszállókra való mutogatásból. Akarjam felébreszteni Közép-Európát az áfium hatása alól, hogy érdemes legyen itt élni. És ne legyek őrült: gondolkozzam legalább egy évszázadban. És higgyem erősen, hogy van még egy évszázada az emberiségnek.” Ezek a mondatok már a kötet következő fejezeteibe vezetnek át, ahol különböző szerzőjű és stílusú irodalmi (és más) művek (és életművek) Kemény-féle értelmezését kapjuk. Nemcsak egységes és jól azonosítható stílusa, hanem koherens értelmezési univerzuma is teszi, hogy a Lúdbőr ezen írásai otthonosan helyezik egymás mellé Weörest és Rejtő Jenőt, Csokonait és Ottlikot, Menyhárt Jenőt az Európa Kiadóból és Ulickaját. Kemény olvasatában a szabadság, a társadalmi felelősség, a jóra törekvés az elsődleges. Ugyanígy lényeges elem a szép iránti vonzódás, a lényeglátás, a „szellemi félsivatag” felszámolására tett kísérletek, utóbbiak hősiessége, „vitézsége”, amit keres és megtalál a fentebb említettekben. Amikor a magyar történelemben és azon belül is a magyar irodalomban általa fellelt példákat a huszonegyedik század mércéjével mérve is súlyosnak találja, erről a súlyról számol be. És nem egy esetben rezignáltan hozzáteszi, hogy ezt a súlyt (tőkesúly, erkölcsi súly, mértékként használható súly) az illető alkotó saját kora sem tudta helyén kezelni.

Mindeközben a „líra logika, de nem tudomány” József Attila-i elvét sem feledi a szerző. A kötet tulajdonképpeni címadó írásában (A költészet megkopasztása – lúdbőrig), egy élőszóban elhangzott előadás szerkesztett változatában teljes egészében ez a téma. Két dolog érdekli: „az írott költészet jövője és a lúdbőr”. Az írott költészet korának végét, a bekövetkeztét segítené, ha beletörődne, hogy valóban vége lesz, Kemény azonban ellenáll, minden kétsége, tanácstalansága, tétovasága ellenére. Ha költőről beszél, természetesen nem csak a líráról szól, hanem mindenkiről, aki alkot, „költői módon létezik, mindig a szélén, mindig befelé figyelve […] a rappertől a novellistáig, a performertől a filmproducerig, a tornádóvadásztól a monokróm festőig”. A mérce pedig a „lúdbőr”, a létrehozott alkotásról szóló értékítélet meghozatalához egyedül használatos eszköz. Mert ugyan tisztában van vele, hogy az irodalom az elmúlt évtizedekben „gyanakodva néz a katarzisra, óvakodik megrázónak lenni, és kimoderálja magából az olyan költőt, aki azt mondja, változtasd meg élted”, ő maga továbbra is ezt keresi, ezt várja a művészettől. Azt, „amitől lúdbőrzik a háta, amitől sír és – igen – megtisztul”. Nem a levegőbe beszél, erre bizonyság a kötet utolsó fejezete.

Az Ötven +1 irodalmi pillérben egy különleges tablót kapunk. Kérésre, de a megbízatást örömmel teljesítve Kemény összeállította a számára fontos műalkotások ötvenes listáját, melyek életéhez, hivatásához a legnagyobb részben járultak hozzá. Találunk itt versesköteteket: Csokonai, Füst Milán, József Attila összes versei, Karinthy Így írtok ti-je, eposzt (Homérosztól nem az Iliász, hanem az Odüsszeia, ezt Kemény külön is indokolja, mondván utóbbi már szinte regény, és a kérdések, az igazán fontos felvetések is nagyobb számban megtalálhatók benne). Regényeket is megnevez: „Dosztojevszkijtől bármi” – így a szerző, de Hrabal is szerepel és Garcia Marquez, valóban hatalmas a tabló. Az Ötven pillérben helyet kap még, egyetlen élő íróként Piotr Szewc Pusztulás című kisregényével, de gyerekkori olvasásélmények is szerepelnek (Defoe, Cooper). A listán ott vannak a klasszikusok és a magyar klasszikusok: Shakespeare, Goethe, Arany, Petőfi, Madách, Kosztolányi, de pillér a Lukács evangéliuma és a Kommunista kiáltvány is. Különleges tételek szintén vannak a pillérek között, olyanok például, mint a „három utolsó vers”. Petőfi, Ady, Radnóti utolsóként ismert sorai önmagukban is megrendítőek, Kemény egymás mellé rendezésében pedig kitesznek egy, nem csak a költői sorsról szóló tragikus beszámolót. Ady egyébként máshol ugyancsak szerepel, van tőle pillérként vers és külön kiemelt, önállóan verssor is, utóbbit nagybetűvel írja a szerző: „Ez pedig a Verssorom”, mondja. Nem árulom el, hogy melyik az, legyen meglepetés, közelítésnek idézem a választás magyarázatát: „a lehető legtömörebben nevezi meg azt a nagyon nagy bajt, amibe a modern emberi tudat jutott. Felelőst nem nevez meg, megoldást nem tud, és nem szól a világ keletkezéséről se. De még így is ez a verssor a csúcsa az általam ismert költészetnek.”

„Aki próbált már kidobóembert meggyőzni bármiről, annak van fogalma arról, hogy igazból hol az értelmiség helye a társadalomban.” Ez utóbbi idézet (Az értelmiségi fölényről) a Kádár-korban is hiányzó értelmiségi vezető szerepről, de az akkor még vélhetően létező erkölcsi-szellemi tőkéről is beszél. És arról, hogy mindez hogyan tűnt mára a semmibe, illetve, hogy ezt a semmibe tűnést hogyan jósolta meg Mészöly Miklós már 1987-ben. Mészöly akkor az értelmiség kettészakadásáról beszélt, kiemelve mindkét rész első számú gyengeségét. Bölcs előrelátása szerint az egyik „a kizárólag felzárkózni törekvő sznobság”, a másik az „egyetemessé nem érvelt hangvétel és látókör” csapdájába esik – Kemény keserűen állapítja meg, hogy mindez azóta faktummá lett. „Cinikusan mosolygó fölényes” és „fogcsikorgató frusztrált” – ezek lettünk. És „közben elveszett az értelmiség erkölcsi és szellemi tőkéje, de megérkezett az utcán alvás, az éhezés, a kilátástalanság, a kivándorlás. Na meg a kidobóemberek: bajod van, testvérem? Megbeszélhetjük! De rajtuk kívül senki más nem akar itt megbeszélni semmit.”

Kemény István szövegei dialógust nyitnak. El kellene olvasni, akár többször is, többünknek is, és aztán frusztráltan és/vagy fölényesen, cinikusan mosolyogva és/vagy fogcsikorgatva, de el kellene kezdeni válaszolni neki. És egymásnak.

Kemény István: Lúdbőr, Magvető, Budapest, 2017.

Nagygéci Kovács József

szerző: Nagygéci Kovács József
honlap e-mail

Nagygéci Kovács József 1977-ben született Sátoraljaújhelyen. Református lelkész, amatőr futballedző, kritikus. Jelenleg Dunakeszin él, tanít, de leginkább olvas.

KULTprogramok

<< 2017. dec. >>
hkscpsv
27 28 29 30 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum