KULTer.hu - Unicumos kávé
95545
post-template-default,single,single-post,postid-95545,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Unicumos kávé

Opánszki Tamás: Csendéletek

Most kiállított csendéletei felől nézve más értelmet kapnak Opánszki Tamás korábbi festményciklusai. A motorokról, jéghokisokról, kávézókról készült képeire eddig úgy gondoltam, mint mai, tehát a „festészet kora” utáni, alapvetően fotóra, filmre kívánkozó témák – kissé idejétmúlt – megfestéseire.

Most már látom, hogy a hokisok, motorosok, teraszok olyasvalaki képei, aki 2017-ben is a klasszikus festészet korában él, és a médiumok közül ugyanúgy csak a festészettel törődik, mint például egy 17. századi képíró, akinek az idejében kétség nem fért a festészet elsőbbségéhez. A csendéleteit látva értettem meg, hogy Opánszki számára Velázquez, Cézanne és más nagyok festészete folyamatos és elemi tapasztalat. Mikor előhozakodtam ezzel a – nem egy kiállítótérben természetesen fanyalgónak számító – meglátással, a legkomolyabban felelte, hogy az említett mesterekkel álmodni és beszélgetni is szokott. Na, tessék. Akinek mindennap ilyen tapasztalatban van része, annak műtermében nem érhetett még véget se a festészet-, se a művészettörténet, az a műterem egyszerre létezik Velázquez korában és a mi időnkben, és ebben az esetben még az is érthető, hogy Opánszki Tamás Duchamp halála után (egy híján) ötven évvel csendéletekből rendez tárlatot.

A 2011 óta, a nyilvánossá tett egyéb festményekkel párhuzamosan, de rejtve készült csendéletek egységes sorozatot alkotnak. Egytől egyig fényjárta étkezőasztalok, amelyek stiláris tekintetben szintén hasonlók. Szorosan rokonítja őket Opánszki visszafogottan oldott ecsetkezelése: a zuglói képzőművész láthatóan önmagáért is szereti az olajfestéket, ahogy szereti megmutatni a sörte útját is, de tiszteli a kontúrokat, és nem hagy festetlenül felületet. Ugyanakkor mindegyik csendélete – legalább egy kissé – cézanne-os. A legsikerültebbek azok, amelyek alázatosan próbálják tükrözni Cézanne plasztikus tálalóasztalainak lényegét. Mások arról árulkodnak, hogy Opánszki megfestésük napjaiban mintha inkább (az egyébként Cézanne-követő) Czigány Dezső csendéleteinek zománcos színeit, fényittas dekorativitását irigyelte volna. Megint másokon Edward Hoppert idézően stilizáltak az egyneműbb felületű gyümölcsök és palackok.

Persze sokan töltik az idejüket olajfestészettel és az említett, nagy festők fogásainak fürkészésével. Táborukból Opánszki Tamás a csendéletei nívójával válik ki, de önmagában biztos ecsetje miatt még nem kellene cikkeznünk róla. Figyelmet a – bevallása szerint ösztönös, koncepcióktól független – motívumválasztásai miatt érdemel. Az obligát körték, borosüvegek, könyvek mellé (kevésbé magától értetődőn) pipát, kalácsot, illetve (egészen izgalmas módon) kávéfőzőt és unicumos palackot helyez. Amikor új motívumot keres, nem hagyja el a csendéletek érzékiségét, nem nyúl annak határain túlra. (Miért is ne lehetne unicumos palack és kávéfőző azon az asztalon, amelyikre eddig borosüveg került?) Választásai mégis újszerűek és részben formai, részben szenzuális tekintetben továbbrétegzik a csendéletek untig ismert érzékiséget.

Néha mindenki elmélázik a kotyogósok sokszögletű, egyszerre apró gépezetet és madarat idéző alumíniumalakjain vagy az Unicum sűrűn-tömören, zölden-feketén csillogó gömbjén. Ezek az ikonikus formák Opánszki terített asztalain a klasszikus csendéletmotívumok (túlságosan is) ismerős formarepertoárját bővítik. A csendéletek érzékiségéhez szintén hozzátesznek a kávéfőző és az Unicum látványához önkéntelenül tapadó ízek, illatok. Egyébként is másképp esik a körte, ha nem önmagában esszük, hanem kaláccsal, és feketét vagy keserűlikőrt iszunk rá. Ezek a markáns ízek, illatok akarva-akaratlan eszébe jutnak a nézőnek, aki csendéletekkel szemben eddig csak a körtéét és a vörösborét érezte a szájában azok közül a zamatok közül, amelyek az Opánszki-festmények elé lépve megkörnyékezik.

Az enni-, innivalók mellett szinte minden képen ott pihen egy sárga vagy zöld kötéstáblájú könyv, rajta pipa. Jól tudjuk, a műfaj egyik sarokjellegzetessége, hogy miközben csupa élettelen tárgyat ábrázol, érezteti az ember jelenlétét. A lexikonszócikk ízű megállapítást könnyű elfogadni Opánszki festményeit nézve, amelyek – érzésem szerint – azt a legfeljebb öt-tíz percig tartó, bármikor bekövetkezhető, mégis prousti állapotot ragadják meg, amikor két korty fekete, keserűlikőr vagy bor után tolulni kezdenek az impressziók, gondolatok, tervek, és ahelyett, hogy ecset, könyv, bármilyen más tennivaló – de akár csak a pipa felé – nyúlnánk, átengedjük magunkat ennek a belső zajlásnak. Amikor egyszerűen csak hálásak vagyunk az asztalunkon álló tárgyakért és a rajtuk játszó fényfoltokért vagy a láttukra kipattanó benyomásokért. Azért az állapotért, amit Petri úgy summázott, hogy „kezdhetek folytatódni”. Sajátossá teszi ezt a felidézett állapotot a legszerencsésebben kiválasztott motívum: az unicumos palack.

„Ismertem egy költőt – írja ezt már nem Petri, hanem Varga Lilla – kicsit alkoholista volt, / de nem vészesen, ép-pen-hogy-csak a / kávét unicummal itta, gyógynövényes / fekete – mosolygott kicsit foghíjasan, / rám meg az egész világra – mindig / a pincér kérdés nélkül hozta, mikor / leültünk a régi repedt márványasztalhoz, / Józsi bácsi itt az orvossága – és kacsintott”.

Az Unicum, az egyszeri magyar értelmiségi címeritala, Opánszki csendéletein szerintem a magyar értelmiségi attribútumaként gömbölyödik. Keserédessége magába sűríti azt a nagy büdös felemásságot, amit a II. József halála évében készített első főzet óta megél minden kisebb-nagyobb magyar entellektüel, úgy Józsi bácsi, mint a legnagyobbak. A tárlatot befogadó írószövetségi székház levegőjében egyébként szintén benne van ez a felemásság-keserédesség: rögtön megcsapja az embert, amikor belép az egykor pazar, századfordulós villa ma műmárvány lambériával, ciánzöld festéssel és pókhálóval borított lépcsőházába.

Igaz, ez a keserédesség a szóban forgó festményeken nem uralkodik el, inkább enyhe utóízt ad. Opánszki csendéletei (mint eddigi képei) alapvetően derűsek. Egyedül az a festménypár kivétel ez alól, amelyiken fekete háttér előtt, narancsosan izzó tökcikkelyek között csupasz befőttesüvegek tátognak. Az üvegek még a szemnek is hidegek, bántóan üresek, a magány jelképeinek tűnnek. Eszünkbe juttathatják a 17. századi németalföldi csendéletek hervadásba forduló csokrait, rohadni kitett homárjait és a műfajjal kapcsolatos legismertebb magyarázatsémát, vagyis nézhetjük őket vanitas-szimbólumoknak, magukat a festményeket pedig vanitas-ábrázolásoknak.

A kiállított csendéletek többsége viszont arról a bizonyos „kezdhetek folytatódni”-érzésről, arról a hétköznapi, csendes (magán)ünnepről szól, és másképp emlékeztet a vanitas-toposzra: a terített asztal, a felütésre váró könyv átszellemítő társaságában megélt belső zajlás felől Opánszki Tamás korábbi nagy témái, a csillogó motorok, a túlfizetett sztársportolók és a nyüzsgő kávézók külsőségessége tűnik hiábavalóságnak.

Opánszki Tamás Csendéletek című kiállítása a Magyar Írószövetség klubtermében látható 2017. december 14-ig.

Borítókép: Opánszki Tamás, Csendélet pipával és egy üveg Unicummal, 50 x 70 cm, olaj, vászon.

veress dani

szerző: veress dani
honlap e-mail
veress dani 1988-ban született Debrecenben. Történelem szakot végzett, jelenleg művészettörténet mesterképzéses és történész doktorandusz az ELTE-n. Az Apokrif folyóirat képszerkesztője, valamint a Sic Itur ad Astra szerkesztőségének tagja.

KULTprogramok

<< 2018. aug. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum